A lelket formáló táj és társadalmi környezet határozza meg bizonyára író esetében műve teremtett világának karakterét, hogy aztán az irodalmi mű is, mintegy visszahatásként, alakíthassa az olvasó tájélményét és emberképét. Tudjuk, amit az író mint örökséget magában hord, az már a való „égi mása”, de ha művészi formát kap ez, s így találkozik vele az olvasó, akkor attól a valóditól sem tud elvonatkoztatni. Lehet, így előbbi megerősít abban az érzésben, hogy utóbbit is magunkénak tekintsük. Valahogy úgy, ahogy a Hargitát, Tamási remekművének (Ábel a rengetegben) köszönhetően…
Azt gondolom, ilyen vonatkozásban hivatkozhatunk a Partiumra, ha az éppen száz éve született, s tizenöt éve elhunyt Hornyák József írói indulását vesszük számba (Nyárfa. Novellák, karcolatok. Bukarest, Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, 1956; Virágos vén berek. Elbeszélések. Bukarest, Ifjúsági Kiadó, 1956). Az író szűkebb pátriája, a partiumi táj, valamint a Maros mente, Nagyenyed, ahová második elemista korában került „gyárista” szüleivel együtt („nekem Enyeddel kezdődött a világ” – írta egy önéletrajzi jegyzetében 1980-ban), vízparti berkeivel, sík- és dombvidékével helyszíne, háttere, esetenként díszlete rövidprózájának. Az ezeken a tájakon élő munkásemberek pedig egy otthonos társadalmi környezetet alakítottak ki, ahol a szolidaritás nem puszta szólam, nem elv, hanem élő valóság volt. Néhanapján éppen szépnek érzik az életet az erdő s mező munkásai, habár felmérik, hogy: „a munkásember élete másmilyen…” (Nyárfa). Ezt a társadalmi környezetet egykor ugyanis a szolgabíró, az ispán, a csendőr, a rendőr tartotta ellenőrzése alatt, amint a karcolatok és novellák egy bizonyos csoportjából ez kitűnik (Nyárfa, Vadászok, Szép november, Tél, Vizsga).
A társadalmi feszültségeket csak egy-egy jellemző történet elbeszélésével érzékelteti az író. Az előadás személyes jellegét határozza meg az énelbeszélés, nem egyszer a gyermeki nézőpont választása. Jellemző, hogy spontán, bizalmas kapcsolat jön létre gyermek és felnőtt között, különösképpen, ha utóbbi a mozgalom tagja, akinek a titkos szervezkedésben éppen az előbbi tehet hasznos szolgálatot. Munkásmozgalmi tapasztalatok támasztják ezt alá az 1930-as évekből például.
Jellemző továbbá, hogy a táj sajátos díszletei közül a nyárfa visszatérő elem, és adott esetben jelképértékűvé válik, a sok, műgonddal készült, minuciózus tájleírás pedig szervesen illeszkedik az elbeszélt történethez vagy a szereplők hangulatához, lelkiállapotához, fokozván így is az írások intenzitását.
Az alábbiakban idézett részletekkel tudnám mindezt alátámasztani. A Vadászok című novella elbeszélt története szerint egy gyermek, fűrészgyári dolgozó fia kap fontos megbízatást Polyák bácsitól, a mozgalomnak elkötelezett cirkulástól, hogy titokban vinne el egy „valamifélékkel” teletömött hátizsákot egy vízparti, megadott rejtekhelyre, lehetőleg még egy fiú társaságában. Két kommunista kellett, hogy átvegye az élelemmel teli hátizsákot, csónakkal közelítve meg az adott helyszínt. Íme:
„Sűrű volt a berek: fűz, éger, galagonya, kökény és mi minden fa, bozót tarkította. A hetykén tavaszias lombú nyárfák árnyékában gyér és lágy fű nőtt. Sok helyen az ősszel lehullott levelet fűlándzsák döfték keresztül.
Máskor itt időztünk legszívesebben: hemperegtünk a puha avaron, vagy madárfészkek után kutattunk az összeölelkező ágak között.
Berci ő jött s nemigen kérdezősködött: megszokta, hogy ha ki akarjuk lesni a madarakat, zajtalanul, lábujjhegyen kell járnunk. Hanem az öccse egész úton firtatta: mi van a hátizsákban?”
A vízparti kis erdő hangulatos, a nyílt és tágas terektől elkülönült hely játszadozó gyermeknek és fészkelő madárnak („hetykén tavaszias lombú nyárfák árnyéka”, hempergés a puha avaron, madárfészkek összeölelkező ágak között), de a sűrű jól rejti azt is, akinek titkos úti céljai vannak, létfontosságú dolgokat kell eljuttatnia illegalitásban tevékenykedőknek. Elővigyázatosnak kell lennie, aki madarak után kutakodik, nemkülönben annak, akit titkos mozgalmi feladattal bíztak meg („zajtalanul, lábujjhegyen kell járnunk”).
Ugyancsak énelbeszélést választott az író a Nyárfa című novella esetében. „Szemben a borókás kerttel nyárfa áll. Sudár, sárgásfehér törzse, sötét lombkoronája messze távolba ellátszik, s ha olykor neszező szellő kél, a karéjos levelek csokra ezüstösen csillan” – olvashatni a novella expozíciójában egy folyó menti nyárfáról. Valahol itt volt a kalyibája Halász bácsinak, a társadalmi igazságtalanságokra érzékeny s a szegények, parasztok és munkások megszervezését kézbe vevő férfinak. Kalyibája oldalához tavasszal kis nyárfát ültetett, s figyelemmel követte növekedését, amíg az aratáskor indított szervezkedés miatt el nem vitték a csendőrök. A megkínzott férfi még üzent egy utolsót a fiúcska útján a munkásoknak, aztán végleg el kellett hagynia a környéket. Az általa ültetett fácska pedig – mondja a történetet első személyben előadó fiú – „eregette felül fényes, alul ezüstös levélkéit, nőtt, magasodott, míg olyan óriás nem lett, hogy már csak a nyárfát vettük irányul, mikor fürdeni s a királyhidaiakkal szövetkezni a nagy folyóhoz lejártunk.”
Így zárul a novella, s ezzel mintegy jelentése gazdagodik, illetve a műben betöltött szerepe felértékelődik: tájékozódási pont lesz a nyárfa, valamint a főhős által képviselt társadalmi elkötelezettségre, a szegények igazára emlékeztető jelkép.
Hornyák József pályakezdő novellisztikáját a fentiekhez mérhető részletgazdagság, jelentéstelítettség emeli ki a sematizmus osztályharcos tematikájú s jellegtelen szövegterméséből. Igaz, ekkori rövidprózájának egy másik csoportja, a mezőgazdaság szövetkezetesítésével járó, a társadalomban gyökeres fordulatot tematizáló írások már kevésbé érdemelnek figyelmet, éppen az egyoldalú szemlélet eluralkodásának és a szereplők ábrázolásának elnagyolása okán (A gáton, Két korsó sör, Zupások, Csata, Tüzek, Vonaton, Asztalnok Gyula és az elnökasszony). A korabeli kritika is – Veress Dániel az Igaz Szóban, Panek Zoltán az Utunkban – szóvá tette, hogy az író keveset lát meg a világból, hogy egy leszűkített világot mutat be. Igaz, mindketten erényként emelték ki a kötet java írásai esetében észlelhető műgondot. Utóbbi szerint Hornyák „az ’aranymosók’ fajtájából való, azok közül, akik csendes folyókból, szemcsékként mossák ki és mutatják fel az élet ragyogó aranyát.” (Az aranymosó. Jegyzetek egy megkésett könyvről. Utunk, 1957. 1.)
***
Hornyák Józsefet a rövidpróza művelőjeként tarthatjuk számon az 1960–70-es években kiadott kötetei alapján is, egyik kritikusa, Baróti Pál éppenséggel a miniatűrök költőjeként emlegette (Korunk, 1963. 8.), később Szávai Géza prózai miniatűröknek nevezte írásait (In Szávai Géza: Szinopszis. Napi kritikák. Bukarest, Albatrosz Kiadó, 1981. 108–110.). Ez a szembeötlő sajátosság indíthatta Bajor Andort az Utunkra kihegyezett paródiasorozatának egyik „kiadásában” (Ütünk, 1965), hogy az irodalmi lap hírösszeállítását görbe tükörbe állítva egy olyan világra szóló eseményről adjon hírt, miszerint „egy kambodzsai elefántcsontfaragó fél rizsszemre véste Hornyák József egy elbeszélését”. (Bajor Andor: Pokoli különkiadás. Paródiák, karikatúrák. Bukarest, Irodalmi Könyvkiadó, 1968, 41.)
Az egyik Hornyák-kötet (Évek, őrangyalok. Novellák, kisregények. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1974) kiadószerkesztője, Páskándi Géza ajánlásában a sajátos nyelvi stílust, a szemérmes humort, a hősökkel való együttérzést, a finom impresszionista hangulatrajzot emelte ki mint írói erényeket, a kisregények esetében pedig az építkezésben alkalmazott mozaik-technikára hívta fel a figyelmet.
A felsorolt írói erények jórészt fellelhetők az 1960-as évek első feléből származó Hornyák-novellákban (Romantika. Novellák, karcolatok. Bukarest, Irodalmi Könyvkiadó, 1963), a szemléleti egyoldalúság azonban még jelen van, ami a szocialista termelés előnyeinek hangsúlyozásában és apológiájában nyilvánul meg mind az ipari, mind a mezőgazdasági munkaviszonyokat illetően („Ezzel a rendszerrel nem fér össze az erőszakoskodás”; „A türelem a kommunisták egyik törvénye”). Az írások pozitív hősei ugyancsak az új rendszernek elkötelezett tisztségeket betöltő figurák: hadbíró, tanítónő, fiatal műszaki értelmiségi, gyárigazgató, kollektív gazdasági elnök s így tovább (A fehérruhás, A csúcseredmény, Nylon sarok, Szorító, Legszebb szüret).
Fordulatot ilyen tekintetben egy újabb Hornyák-kötet hozott (Az intelligens kocsmáros. Novellák. Bukarest, Irodalmi Könyvkiadó, 1969). Mondhatnók, amit korábban már felvetett a kritika, hogy az író keveset lát meg a világból, de novellistától nem is valamiféle külsődleges teljességet kell elvárnunk, hanem a jó érzékkel megválasztott helyzetek és figurák erős fénnyel való megvilágítását, finoman megrajzolt lelki folyamatokat és viszonyokat, élményszerű és hiteles „életképeket”. Ilyeneket találni az új kötet „miniatúrái” között, példa lehet az Alkalmi tudósítás című ciklus több darabja. Ennek mottója tulajdonképpen az írói szándék előrebocsátásának tekinthető, egyfajta írói program és ars poetica: „Nem nagy horderejű vagy fontos események közreadásáról van tehát szó, inkább olyan jelentőség nélküli bukdácsolások következetlen és véletlenszerű kibeszéléséről, amelyek itt-ott elvétve, ha előfordulnak, de amelyek azért talán kedvesek s néhol mulatságosságuk folytán meg is mosolyogtatnak, mindenesetre szeretné a tudósító.”
Hornyák írásaiban immár a külső környezet megfestéséről jobbára a belső „táj” megrajzolására tevődik a hangsúly. Maga az emberi jelenség érdekli, a legkülönfélébb helyzetekben és beállításokban. S mindehhez az árnyalatokat kiemelő leírások mellett a magánbeszéd kínál számára alkalmas formát. „Kicsi dolgokon fordul meg az emberi sors” – így elmélkedik a történetet mesélő egyik szereplő (Találkozás a plébánossal). Más alkalommal, a családi boldogságot illetően a házassági évfordulóra készülődő, magánbeszédet folytató férj gondolkodik hasonlóképpen: „Annyi sok szakadékot át lehet hidalni két szál virággal. Egy régi mosollyal. Kopás ellen ezek az apró figyelmességek védenek. A nagy dolgok vagy szétválasztják, vagy összekovácsolják az egy fedél alatt élőket, az élet hangulatát, kellemességeit ezek az apróságok adják”. (Az évforduló). Azt érezhetjük, hogy képes az író akár egyetlen – a Kányádi Sándor által használt körömvers mintájára – körömnovellában egy egész életet belesűríteni (Egy élet, Valami villant).
A kötet címadó írása szintén a mindennapok – úgymond – jelentőség nélküli bukdácsolásainak kibeszélését foglalja magában, ezáltal viszont, a főszereplő „karrierje” révén az új rendszer diktatórikus voltára és romlottságára is rávilágít az író. Bercit nem késlekednek eltanácsolni az újságírástól. Múltján elmélkedve mondja az intelligens kocsmáros, hogy ő nem tudta azt csinálni, amit megtehetett volna: „Fárasztó elviselni a mások örökös gyámkodását. A kicsinyes és nyomasztó gyanakvást. Mindig azt mondták, most ezt csinálod. Sohasem úgy mentem valahova, hogy megírom azt a helyzetet, hanem hogy ’írsz arról a pozitív elnökről’.” (140.) Emberi méltóságát és önérzetét nem tudták tönkretenni, miután „leesett a polcról”, nem panaszkodott, s nem kilincselt jó állásért, nem akart a pártállami rendszeren belül maradni, instruktor, művelődési felvilágosító lenni. Kocsmáros lett. Helyzetére egészséges öniróniával tekint: „Nekem az ide-oda dobálás annyi élettapasztalatot adott, hogy még kocsmárosnak is jó vagyok. Éltet a látás, a látáslehetőség; az lett volna a legnagyobb csapás, hogyha elásnak egy irodába.” (Uo.) Szilárd elvek és erkölcsi értékek határozták meg gondolkozását és életét, szemben feletteseivel, akik ellenzékieskedésnek tartották elvszerűségét, és a Jószerencsét nevű kisvendéglőből egy még isten háta mögöttibb talponállóba helyezték át az intelligens kocsmárost. Éppen őt, aki törzsvendégei, a bányászok között sem vétette el szerepét, sőt azt tartotta, hogy vendégei „az egemről állandóan hajtják a felhőket”. (141.) Hősünk a hivalkodás nélküli jóság gyakorlását érezte hivatásának: „De furcsa, hát nem, az emberben ott lappang a jó, amit aztán csak ritkán van ereje magából kicsiholni. Olyan diplomatikusan, olyan művészettel kellene elhullatni a jóság fioláit, mintha ezek a kis segítségek az égből hullanának. Még csak ne is sejtsék, hogy közünk volt hozzá.” (Uo.)
Hasonló „karriert” fut be Hornyák egy másik hőse, Zováni, akinek pályája az 1950-es évek elejétől a főtanfelügyelői, majd bankigazgatói tisztségtől ívelt fokozatosan lefelé, a palacsintaárus „mesterségig” s talán még lejjebb. Kerek egész történet a mozaik szerkezetű Palacsinta című kisregény, amely az Évek, őrangyalok című kötetben kapott helyet. Zováni önmaga kívánt lenni egész életében, de ahhoz nem volt elég erős, így a körülmények, a történelmi széljárás szeszélyének volt kitéve mindig, amint a több szakaszban, barátjának elbeszélt élettörténete mutatja. Nem lázadt fel, de önérzete nem is engedte, hogy helyi párt- és állami hatalmasságok – percemberek – kegyeit keresse, barátjában pedig a kérdés is megfogalmazódott, látván, hogy hová jutott Zováni: „A torka annyira összeszorult, mindegyre megkérdezte magától: miért tapossuk össze az embereket? Ilyen előfordulhat? Hogy lehetséges? […] Huszadik század!” (173.) A műnek groteszk drámaiságot tulajdonított Marosi Péter, amely a főhős „túl jó emberségében” rejlik. (Mit lát Hornyák? Utunk, 1974. 39.; In Marosi Péter: Világ végén virradat. Cikkek. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1980, 46–50.)
Hornyák József „intelligens kocsmárosában” fogalmazódik meg hányatott életének egyfajta összegezése, mikor kijelenti, hogy „éltet a látás, a látáslehetőség”. Hasonló élettapasztalat mondatja ki a Fehér páva című kisregény főhősével, Akali Adorjánnal a következőket: „Lehet, ha ezen a sok mindenen nem megyek át, nem jutok el a tiszta látáshoz. Hittem s hiszek. […] Nem ködösítette el soha harag vérme a szememet. Én, gyötört Jób.” (66–67.)
E kisregény az azonos című kötetben kapott helyet (Kisregény, novellák. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1980), s bizonyára nem tévedünk, ha az író fő művének tekintjük eme huszadik századi közép-kelet-európai gyötört Jóbnak magánbeszédként előadott történetét, akit szülei, közeli rokonai révén súlyos örökség terhel. Ennek gyökerei a Monarchiáig nyúlnak vissza, illetve az első világháborúig, aztán a trianoni békediktátum szórja szét a nagy családot. Egyes tagjainak a romániai kisebbségi sors jut, mások az anyaország magas rangú közszereplői lesznek a két világháború között, hogy ebből kifolyólag az 1945 utáni hatalom- és rendszerváltást követően, a „verifikálások” idején, amikor az életrajzát bárkinek „megkaparhatták”, komoly aggodalomra adjon okot az új rendszer szolgálatába került főhősnek. Aki különben azt vallja, hogy „a kisebbség mindig nemességet jelent; a kisebbségi sors. Többséginek lenni nem jár rizikóval. Nincs semmi kockázat.” (13.)
Leegyszerűsítve a börtönirodalom körébe sorolhatnók a Fehér pávát, de ennél több ez a kisregény. Bertha Zoltán szerint „a főhős monologikus önvallomása egy afféle legújabb kori Svejk-történetet tár fel, egy groteszk hatású és olykor burleszk elemekkel is színezett életrajzot. A gyors idősíkváltásokkal élénkített elbeszélés szinte példatára lehetne a társadalmi hányattatások özönének” (Alföld, 1981. 8.). Csiki László – ugyancsak a regény megjelenésekor – éleselméjűen nyilvánított véleményt: „Hornyáké a legbátrabb regény, mely nem megy messzire. Csak idáig, máig. Ha valami baja van, csak az: ’olyan, mint az élet.’” (Utunk, 1980. 36.)
Az élet pedig, mondhatni, kiszámíthatatlan. Legalábbis a főhős példája ezt mutatja. Mert nem mulandó érdekek, hanem elvek vezérlik, hamar kikezdi környezete, megalázzák és sikkasztás vádjával, de tulajdonképpen ártatlanul börtönbe kerül. Úgy érzi ekkor, hogy „az ember annyira nullává válik, a saját szemében is. Úgy kihengerelik belőle a lelket, hogy pihe, tollu. Lebeg, száll, sodorja az áramlat.” (29.) Máskülönben viselkedésében általában is van valami furcsa bizonytalanság, ezért gondolja azt, hogy „olyan játékszer az ember, mint szélnek a szúnyog, és az érzés is csak hányja, veti”. (50.) Saját tapasztalatból mondja aztán a börtönjárt Adorján, hogy „én bent csak szépet álmodtam. És amióta kikerültem… raboskodom álmomban.” (45.) Mindezek a tapasztalatok és felismerések, továbbá a jóságba vetett hite teszi bizonyára szokatlan, esetlenségében különleges figurává Akali Adorjánt. Persze tudja: „Borzasztó nehéz jónak lenni.” (67.)
***
Szerénység jele az író részéről a tudósító szerepének a választása – mondhatnók a már idézett ars poeticájára utalva –, de az már magabiztosságra vall, hogy Hornyák egyik művészszereplője kijelenti: „Nem az alkotóval, az alkotással lesz több a világ.” (Kompozíció kutyával)
Gondolom, ilyenszerű – jó! – szolgálatot tett a budapesti Pont Kiadó, amikor célul tűzte ki válogatást kiadni Hornyák József novelláiból és karcolataiból. Így került még az író életében kiadásra az Évek, őrangyalok (2001), majd a Szerelmeim (2002) című kötet, az író halála után pedig a Kutyanapló (2007). Egy másik figyelemre méltó kiadói vállalkozás a Székely Hornyák Gyöngyi szerkesztésében a kolozsvári Polis Könyvkiadó által megjelentetett Sorsmorzsák című, az író életét és munkásságát bemutató kötet, mely korabeli kritikákat, méltatásokat tartalmaz.
