Azon a délutánon, amikor olyan fázós derékkal hozta be a kertből a rózsatöveket, és letette az asztal lábához, hogy később majd fölemelje és egy újabb nejlonzsákba téve lehordja őket egyenként a pincébe, K. bejelentette, hogy elutazik. Először nem törődött az egésszel, mondom, egész nap úgy tett-vett, mintha a következő napokra közösen tervezne, mindent csak félig csinált meg, valójában kétszeresen, mert nem csak magának csinálta, és amikor a rózsatöveket is kiásta és derekán megérezte a hófelhőket, akkor is arra gondolt, hogy nem baj, holnap előveszik végre azt a hatalmas és vastag plédet, amit nagynénjüktől kaptak valamikor, és úgy igazgatják el egymáson, hogy mindketten egyforma melegben fogjanak neki esti kedvtelésükhöz, és így is lépett be a konyhába a rózsatövekkel, néhány marék földet kipergetve a padlóra, hogy majd akkor holnap és holnapután.
Este találta meg az első bőröndöt, ott hevert az ágyon, kinyílva ásítozott, még csupán néhány darab ruha volt beleszórva, mondom, csak úgy belehányva, némelyik kilógott az ágyra, nem volt semmi elrendezve, látszott, hogy nagyon sok dolognak kell még a hely. Megállt az ágy előtt, úgy nézte a nyitva hagyott bőröndöt, a láthatóan egyenként belehordott ruhadarabokkal, és eszébe jutott, hogy ideköltözésük első napján azt mondta K.-nak, lehetséges, innen már sosem fognak elköltözni, és íme, most K. előkészített bőröndje fogadja.
A második útra kész poggyászra a kamrában bukkant, becsúsztatva befőttesüvegek, tavalyról maradt mentaleveles és különböző füveket tartalmazó apróbb csomagok közé, és miután letörölgette a műanyagbőr táskáról a port – megelepődve tapasztalta, mennyire poros ez a csomag, mintha hónapok óta előkészítették volna, s aztán elfeledkezhettek róla – és előráncigálta a sok lom közül, észrevette, hogy ez sincs teljesen lezárva, a cipzár legalábbis nem volt tökéletesen behúzva, és még csak arra sem lehetett gyanakodni, hogy el van romolva, mert többször is kipróbálta: mintha beolajozták volna, olyan könnyedén futott át az apró gömb a táska nyílásának egyik sarkától a másikig. Ebben a poggyászban is ruhák voltak, de talált néhány fényképet arról a tengeri útjukról, amikor K. mindvégig nyűgösen vsielkedett valami miatt, talán azért, mert útközben összefutottak egy régi ismerősükkel. Igaz, többet aztán nem is voltak a tengeren, most meg, mondom, sokáig elbíbelődött a képekkel, megpróbálta fölismerni a helyszíneket, beazonosítani a napokat, sorrendbe tenni és úgy újra átnézni ezt a stósz képet, amit itt, a kamrában, befőttesüvegek és teafüvek közé rejtve talált meg. Végül aztán csak másnap reggel vitte le a rózsatöveket a pincébe, előkereste a nyáron hozatott finom homokot, kiöntötte a pince padlójára, és abba rejtette bele télire a töveket, utána fölment, és miután leporolta magáról a homokot és mindenféle koszt, benyitott a konyhába, és ekkor vette észre, hogy az asztalra egy kosár van előkészítve. Pontosabban az a kosár, amit utazásra szoktak magukkal vinni, és amit K. nővére erőltetett rájuk, aztán meg valóban használni kezdték, holott először idegenkedtek a gondolattól, hogy kosárral induljanak is el bárhová. A kosár gondosan le volt takarva egy kockás terítővel, amit alkalomadtán kisímitva asztalként is lehet használni, mint ahogy sokszor, sőt minden alkalommal használták is. Meg sem nézte a kosárban ülő élelmet, tudta anélkül is, miket szokott K. pakolni, ha valamilyen hosszabb útra készültek, úgy ment át a nappaliba, hogy meg sem érintette a kosarat, ami aztán délutánra el is tűnt, mintha sosem is lett volna ott az asztalon.
Volt úgy, hogy elfelejtette, hány napja tesz-vesz, és csak akkor eszmélt, ha K. odament hozzá, és gyengéden megérintette a karját. Ilyenkor csodálkozva pillantott föl, K. meg az ágyhoz vezette, mintha már megint este lenne, lehámozta róla ruháit, félrehajtotta, de csak félig a takarót, és besegítette alá. De most megint úgy érezte, nyomja valami a derekát, mintha még mindig azok a hófelhők, vagy mintha sünkutyák szaladgálnának a lepedő alatt, vagy pedig az ágy alatt egy útra kész, vagy csak félig elkészített csomag várakozna. Nehezen aludt el, arra ébredt, hogy minden táska és bőrönd ott tornyosul ágya végében, szinte a lábfejére pakolva, de aztán nyugtatgatni kezdte magát. Mióta nem látta K.-t, eltelt három nap, pontosan azóta nem, hogy behozta a rózsatöveket és letette az asztal lábához, utána meg csak össze-vissza járkált, és most itt hever K. összes csomagja, hová utazhatott el csomagok nélkül, erre gondolt, és felült az ágyban, kilépett, de a papucsát nem találta, pedig K. erről sohasem feledkezett el ötven év alatt egyszer sem. Elindult mezítláb, lábujjait, mintha csak a görcsöket mímelné, összehúzta, átvágott a nappalin, menet közben fölkapcsolt egy vékony asztalilámpát, ami alig vetett valami fényt, lenyomta a konyhakilincset, kitapogatta a kapcsolót. Néhány pillanatig az erős fénytől alig látott valamit, aztán megnyugvással vette tudomásul, hogy a rózsatövek ott hevernek még mindig az asztal lábának támasztva, egyetlen nejlonzsákba zsúfolva, és ahogy lekapcsolta a villanyt, és visszafele indult, át a nappalin, biztos volt abban is, hogy K.-t ott találja az ágyuk másik felén, a megszokott helyén, és hogy a bőröndök, mindenféle csomagok és táskák nem léteznek, mert ugyan miféle táskákba lehetne összecsomagolni egy életre való megszokást
