"nem is maradt más emlékképük"
Kereső  »
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 17. (799.) SZÁM – SZEPTEMBER 10
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
HORVÁTH BENJI
Erdélyi gifek 1. Vaszilij Bogdanov az üveg mögül
Tamás Dénes
A figyelem térszerkezetei. Interjú Láng Zsolttal
MARKÓ BÉLA
Aki nem változott. Búcsú Bogdán Lászlótól
Karácsonyi Zsolt
Száz sor magány. Bogdán László miatt
BORCSA JÁNOS
Az alkotással több lesz a világ. Hornyák József olvasása közben
Zalán Tibor
Emléktelen idő
Ciprian Măceșaru
Ciprian Măceșaru rövidprózái
Jeremy Allan Hawkins
Jeremy Allan Hawkins versei
Dénes Anita
High Life
GOTHÁR TAMÁS
Gothár Tamás versei
Dimény H. Árpád
Dimény H. Árpád versei
Döme Barbara
Körkapcsolás
BENE ZOLTÁN
Perverz és aljas
Ferdinandy György
The cat love me best
Oláh András
Oláh András versei
Papp Attila Zsolt
Az okos leány filmfesztiválja. Beszámoló a 19. TIFF-ről
Bartha Réka
A „homeless” színház csodája Brassóban
RITTER GYÖRGY
„Versek”
Mărcuțiu-Rácz Dóra
majdnem-vegleges.pdf
Homokóriást építeni viharban
Jakabffy Tamás
A musica ecclesiastica és az egymásra-találtatás
HORVÁTH BENJI
Erdélyi gifek 2. Fade to blue (reflexek Bába István festményeihez)
 
Ferdinandy György
The cat love me best
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 17. (799.) SZÁM – SZEPTEMBER 10

Akkor, a háború után, egyetlen autó járt előttünk az utcán. Az angol követ szolgálati kocsija. Mégis ez hajtott keresztül Cilán, a cirmosomon.

 

A karomban vittem be a kertbe, rémülten nézett a szemembe. Lehet, hogy még élt néhány pillanatig.

 

Dédapám fenyőfája alá temettem. Nem felejtettem el: róla írtam a Fél rúd szalámit, ami még első francia könyvemben is benne van.

 

Nem lett több macskám ötven évig. Más dolgom volt: megnősültem, elváltam, felneveltem a gyerekeimet. Éltem. Aztán, 2000-ben, nyugdíjazott az egyetem, és a floridai Villa Veneziában találtam magamnak helyet.

 

Itt csapódott hozzám Gátó, a második macsakom. Én akkor még az Óvilágban töltöttem az év felét, de valahányszor visszatértem, ő fogadott. Lett egy társa is, amikor a fiam hozzám költözött. Osama szabályosan, útlevéllel érkezett a szigetvilágból, és attól fogva jól-rosszul együtt élt a két tigrisem.

 

Osama az íróasztalomon elnyúlva figyelte a toll percegését, míg Gátó csavargott, vadászott, néha még egy-egy szöcskével, egérrel is meglepett.

 

Osama – ez a név állt az útlevelében – nem élt sokáig. Odaát a tengeren túl kaptam a hírt, hogy beteg. Mire nyár végén visszatértem, már eltemette őt a fiam. Gátó sem várta ki a következő nyarat. Eltűnt. Hogy mi lett vele, nem tudom. A Villa Veneziában időről időre sintérek szedik össze a gazdátlan állatokat.

 

 

*

 

 

Történt, hogy a fiam után a feleségem is megérkezett.

 

– Hárman vagyunk megint! – állapítottam meg.

 

– Hárman? – kérdezte Conchi.

 

– Gátó! – magyaráztam. – A cirmosom!

 

– Szerencsém van! – sóhajtott az asszony. Allergiás vagyok – vallotta be. Ahol egy macska vakaródzik, ott én megfulladok.

 

Márpedig Gátónak utódai lettek. Nem is egy: három koromfekete macsak. Nem volt mit tenni, behúztuk a veranda üvegfalát. A cicák tányérját pedig kint helyeztük el, a teraszon.

 

Hamar megszokták, attól fogva hárman osztoztak minden falaton. Volt egy nagy öreg közöttük, ez volt az első, aki elmaradt. Őt egy apró, fehérmellényes követte. Nekem a harmadik, a tágra nyílt szemű maradt. A Negro: a név rajta ragadt.

 

Elmesélni könnyű. De ez az új életforma nem volt egyszerű. Negro lépten-nyomon beosont a lakásba. Conchi sikoltozva kergette, körbe-körbe, a rémült kis állatot.

 

– Vagy megszoksz, vagy megszöksz! – mérgelődtem, de egy idő után már magam se tudtam, hogy melyikükre gondolok.

 

Lett egy új szokásunk. Conchi minden reggel kiültetett a szabadba, és egy gyors puszi után magamra hagyott. Negro, a cicám pedig csak erre várt: villámgyorsan felugrott az ölembe, és valami dorombolásszerű nyöszörgés tört fel a torkán. Trópusi csendélet. Volt kinek elmondani a gondjaimat.

 

 

*

 

 

Aztán lett egy műtétem, és amikor hazahoztak, Negro nem várt kint a kapuban.

 

– Kapott enni? – kérdeztem, és Conchi azt felelte: épp elég bajom van veled!

 

Múltak a napok, elfogyott a türelmem. Egy reggel, amikor asszonykám az áruházakat járta, kitolattam a szabadba a kerekeskocsimat. Mit részletezzem! Félreléptem, nagyot estem. Felállni nem tudtam, a fűben fekve vártam, hogy valamelyik szomszéd rámakad.

 

– És mindez – sóhajtozott a feleségem – egy nyomorult macska miatt!

 

Nagy, fehér findzsát vett a születésnapomra. „The cat love me best!” – állt a csésze fenekén. Így hozta tudomásomra, hogy engem még a macskám is jobban szeret.

 

 

*

 

 

Egyetlen gondolatom volt: hazamenni! Hogy véget érjen ez az amerikai kaland. Hazamenni! Amikor még lábra sem tud állni az ember! Nem volt sem készpénzem, sem útlevelem.

 

És mintha mindez nem lenne elég: leálltak a nemzetközi repülőjáratok. Az újságok valami új járványról írtak, hamarosan hozzánk is megérkeztek a vírusok. A többit fölösleges elmondanom. Következett, ki ne tudná, a tesztelés, a karantén, a kijárási tilalom.

 

– Ha nem tudnád! – közölte feleségem. Az állatok terjesztik a vírusokat!

 

Ültünk, az üvegfal két oldalán. Szegény cicám még csak nem is nyávogott. Néztük egymást. Vajon értette-e, hogy mi történt? Nem érdekelte, hogy a tányérja üresen maradt.

 

Az epidémiából időközben pandémia lett. Aztán, egy reggel, hiába vártam a macsakomat.

 

– Sose bánd! – vigasztalt a feleségem. Talált egy új gazdit magának. Ilyenek az állatok.

 

Körülöttünk leállt az élet. Állandósult a karantén, bezártak a rehabilitációs központok. Lehet, hogy egyszer így ér majd véget a Földön az élet. Egyre kevesebbet ültem az üvegfal előtt, ahol régen naphosszat lestem az egyre girhesebb kis állatot.

 

– Nézd a madarakat! – biztatott a feleségem.

 

A tó partján vadul köröztek a szárnyasok. Changák, vadkacsák, kecses, hosszúnyakú kócsagok! Conchi még egy marék morzsát is kiszórt nekik. Úgy képzelte, hogy ezzel majd elszórakozom. De hát a cirmosom szemét nem pótolták a madarak.

 

 

*

 

 

Tavasszal végre lábra álltam. Kerekeskocsimat – a pesti taxisok Trabantját – tologatva körbejártam a lakótelepet. De Negróról, a cicámról senki se hallott.

 

– Volt ez a nagy vihar! – A szomszédok vonogatták a vállukat. A sintérekről nem beszéltek a Venezia-telepen.

 

Múlnak az évek, és nekem nincsenek már cicáim. Nem maradtak csak a régiek. Cila ma is a lábamon alszik, Osama némán figyeli a toll percegését a papíron. Gátó letesz elém a küszöbre egy gyíkot vagy egy madarat. És felébredek, valahányszor Negro megáll előttem a balkonon.

 

Itt a vége, fuss el véle. Elszálltak az évek. Egy idő óta már én tologatom a feleségemet. „The cat love me best!” Öt szó egy fehér findzsa fenekén. Kiiszom a kávémat, és írom tovább a szomorú kis szöveget.

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében