"nem is maradt más emlékképük"
Kereső  »
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 17. (799.) SZÁM – SZEPTEMBER 10
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
HORVÁTH BENJI
Erdélyi gifek 1. Vaszilij Bogdanov az üveg mögül
Tamás Dénes
A figyelem térszerkezetei. Interjú Láng Zsolttal
MARKÓ BÉLA
Aki nem változott. Búcsú Bogdán Lászlótól
Karácsonyi Zsolt
Száz sor magány. Bogdán László miatt
BORCSA JÁNOS
Az alkotással több lesz a világ. Hornyák József olvasása közben
Zalán Tibor
Emléktelen idő
Ciprian Măceșaru
Ciprian Măceșaru rövidprózái
Jeremy Allan Hawkins
Jeremy Allan Hawkins versei
Dénes Anita
High Life
GOTHÁR TAMÁS
Gothár Tamás versei
Dimény H. Árpád
Dimény H. Árpád versei
Döme Barbara
Körkapcsolás
BENE ZOLTÁN
Perverz és aljas
Ferdinandy György
The cat love me best
Oláh András
Oláh András versei
Papp Attila Zsolt
Az okos leány filmfesztiválja. Beszámoló a 19. TIFF-ről
Bartha Réka
A „homeless” színház csodája Brassóban
RITTER GYÖRGY
„Versek”
Mărcuțiu-Rácz Dóra
majdnem-vegleges.pdf
Homokóriást építeni viharban
Jakabffy Tamás
A musica ecclesiastica és az egymásra-találtatás
HORVÁTH BENJI
Erdélyi gifek 2. Fade to blue (reflexek Bába István festményeihez)
 
Papp Attila Zsolt
Az okos leány filmfesztiválja. Beszámoló a 19. TIFF-ről
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 17. (799.) SZÁM – SZEPTEMBER 10

„Hol van az a Transzilvánia Klub?” Ez az első kérdés, amit felteszünk magunknak, mihelyst visszaérkezünk Kolozsvárra, a TIFF második napján, pontosabban estéjén. Ott vetítik ugyanis azt a filmet, amelyet bekarikáztunk a műsorfüzetben, bemelegítésül a következő bő egy hétre. A helyet sikerül megtalálni, de a bemelegítéssel alaposan ráfázunk: éjféltájban már augusztusban is hűvös szelek fújnak, különösen a minden irányban nyitott szabadtéri helyszíneken. Mert az magától értetődik, hogy ezekben a vírustól sújtott időkben tömegrendezvényt csakis szabadtéren lehet megtartani, ott is kizárólag a szigorú járványügyi korlátozások betartásával – a TIFF-nek még így is szerencséje volt, az időjárás végig kegyesnek bizonyult hozzá, ellentétben az idén augusztusra halasztott fesztivál szokásos, eredeti, azaz május végi-június eleji időpontjával. Első alkalommal eléggé meghökkentő az a készültség, amely fogad a vetítés előtt, ahhoz, hogy bejussunk a helyszínre, olyan többlépcsős védelmi beléptetőrendszeren kell túljutni, ami után igencsak meglepő lenne, ha bárkinek bármilyen baja esne a rendezvény ideje alatt. „Plexifejű lányok” (valaki szerint ez úgy hangzik, mint egy punknóta címe) ellenőrzik a jegyeinket, kezükben szkennerrel, mindennemű fizikai érintkezés nélkül, aztán lázmérés, kézfertőtlenítés a bejáratnál elhelyezett szerkezeteknél (amelyeket szintén nem kell kézzel megérinteni, mert lábnyomásra működnek), azt már mondani sem kell, hogy belépni csak maszkban szabad, bent egymástól másfél-két méterre elhelyezett székek (kivétel, ha páros jegyet vettünk, mert akkor ülhetünk egymás mellé tett székekre a partnerünkkel), kilépéskor irányított csoportokban lehet elhagyni a helyszínt, több szakaszban – kicsit olyanszerű hangulatot áraszt magából ez az egész, mintha Csernobil után lennénk közvetlenül. Ami tökéletesen érthető: a Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál az első olyan kulturális megarendezvény Romániában (és részben Közép-Kelet-Európában is), amely mintegy megtörte a jeget a fesztiválpiac néhány hónapos befagyasztása után, egyfajta lakmuszpapírként működött, olyan szempontból, hogy megmutatta, lehetséges sok embert megmozgató eseményt rendezni fertőzési gócok kialakulása nélkül – ezért a szervezésnek a legapróbb hibalehetőségre is figyelnie kellett, nem hagyhatott lefedetlen „réseket” a korona elleni védőpajzson, nem mellesleg pedig a hatósági szabályozás is megkövetelte az alapos óvintézkedéseket. Úgy tűnik, sikerrel. A TIFF egyébként afféle „főpróbaként” is szolgált a másfél héttel később megrendezett Kolozsvári Magyar Napok számára, amellyel kapcsolatban Emil Boc polgármester úgy fogalmazott, hogy „legyőzte a vírust”. Maradva ennél a metaforánál: a TIFF is legyőzte, és nekik talán – a fesztivál volumenéből fakadóan – még nehezebb dolguk volt.

 

A volumen emlegetése persze csalóka: a szervezők nagyjából mindent kihoztak ebből a helyzetből, amit lehetett, de a TIFF – és ez is érthető – csak haloványan hasonlított egykori önmagára. Nem csak a maszkos-távolságtartós jellege miatt, vagy azért, mert kizárólag szabadtéren zajlott az egész, a Főteret és néhány „külső helyszínt” (például a már említett terület Szászfenes határában, a Hoia erdő, a Iulius Park, vagy a már bejáratottnak számító bonchidai kastély és a magyarfenesi szénaszoborpark) leszámítva többnyire belvárosi középületek udvarain (a Bánffy-palotától az Apáczai líceumon át a Báthoryig), hanem mert éppen az hiányzott belőle, ami a TIFF sajátos atmoszféráját biztosította az elmúlt években-évtizedekben: hiányzott a pezsgés, a bulihangulat, az egész várost behálózó, lüktető „édes élet”, a fesztiválturisták tömegei, a nyelvi-etnikai sokszínűség, az, hogy bármelyik sarkon belebotolhattál egy kóborló világsztárba, vagy az állandó időzavar érzete – hisz a vetítések (egy-két kivételtől eltekintve, mint a gyerekprogramok) csak este kezdődtek, sötétedés után, nem fenyegetett tehát a veszély, hogy az egymásra torlódó filmdömping közepette csak igen sebes léptekkel érünk el egyik mozitól a másikig, ha elérünk egyáltalán. Nem voltak európai vagy nemzetközi díszmeghívottak, sehol egy Catherine Deneuve, egy Franco Nero, egy Wim Wenders, egy Sophia Loren, egy Alain Delon vagy egy Nicolas Cage – amihez a tisztelt publikum hozzászokhatott a fesztivál korábbi kiadásai alatt. A telt ház is jóval ritkább volt, mint korábban – ezt részben a külföldi cinefilsereg (szinte teljes) hiánya is indokolhatja, de az is, hogy bizonyára sokan tartottak attól (köztük ismerőseim is), hogy olyan rendezvényekre látogassanak, amelyeken a megszokottnál jóval nagyobb a népsűrűség; magyarán sokan félhettek a vírustól (pedig, mint említettem, a felsorolt óvintézkedések mellett erre aligha lehetett megalapozott okuk). Lám, alig ért véget a tizenkilencedik kiadás, máris nosztalgiázom – a korábbiak után. Pedig tulajdonképpen nincs rá okom: bármilyen féloldalas volt az idei fesztivál, mégis, a saját élettempómhoz ez állt közelebb. Néhány éve már alig tudom tartani a szokott ritmust, a helyszínek közti egész napos rohangálás, napi négy-öt-hat (!) film megtekintése rég nincs napirenden – az esténkénti egy, de inkább két film már inkább. A koronavírus, minden szörnyűsége mellett, elérte, hogy a világ „hozzácsendesedjen” a saját személyes tempómhoz, írtam máshol, és ez a TIFF-re ugyanúgy igaz, mint bármi másra. Este kényelmesen elérni a kiválasztott filmekre (szerintem soha ennyi versenyfilmet nem sikerült megnéznem, mint idén), másnap, ha szükséges, megírni belőle a penzumot, és még egy-két kávé vagy sör is belefér a városban – ha nem kényszerűségből történt volna mindez, még örülnék is neki. Így csak tudomásul veszem. Ahogyan csak tudomásul venni lehet a grandeur elmaradását, a visszafogottságot, a járványügyi kényelmetlenségeket, és ennek az egésznek a mélyén rejtőző – és időnként felszínre törő – frusztrációt, szorongást, a mindannyiunk által titkolni igyekezett nyomasztó, felemás hangulatot. Az idei TIFF olyan volt kicsit, mint a mesebeli okos leány: hozott is valamit, meg nem is, meztelenül jött, mégis felöltözve. És így is jó volt: ennyi tellett, de Tudor Giurgiu és Mihai Chirilov csapata kihozta a helyzetből, amit lehetett.

 

 

*

 

 

És itt muszáj megejtenem egy zárójelet, egyrészt mert ami történt, úgy érzem, szimptomatikus, másrészt mert az ügyből hatalmas médiabotrány kerekedett. A Cristi Puiu-mozzanatról van szó: a román új hullám ikonikus rendezője kerek perec megtagadta várva várt új filmje, a Malmkrog bemutatója előtt a maszkviselést (igen, a – gyér számú – meghívottaknak is viselniük kellett a közönségbeszélgetéseken), láthatóan idegesen kikelt a járványt félrekezelő politikai vezetők ellen, és az autoriter kormányzás veszélyeire figyelmeztetett. „Ha azt mondják önöknek, hogy holnaptól a kezükön kell járniuk, a kezükön fognak járni”, „azért nézhetünk ma szabadon filmeket, mert harminc évvel ezelőtt voltak fegyelmezetlen emberek, akik nem tartották be a szabályokat”: az általános koronapánik közepette ezek a mondatok valóságos eretnekségként hatottak. Akik kígyót-békát kiabálnak a rendezőre, megfeledkeznek arról, hogy Puiu mindig is nonkonformista figura volt, aki szeretett olyan nézőpontból tekinteni a világ jelenségeire, amely kívül esik a társadalmi konszenzuson – most sem „tagadta a vírust” (mint elmondta, zárt terekben maga is maszkot hord), csak a válsághelyzet olyan aspektusaira világított rá, amelyeket ezekben a vészterhes időkben szinte illetlenség felvetni: hatalom és egyén viszonyára, illetve arra, hogy meddig vagyunk hajlandóak elmenni szabadságjogaink korlátozásában. Cristi Puiu, zavarbaejtő megnyilatkozásai mellett is, megzabolázhatatlan, nagy formátumú művészember, és ezt legújabb filmjével is bizonyítja: elvégre ki várta volna azt a román új hullám „alapító atyjától”, hogy megtagadva az általa tökélyre fejlesztett hiperrealista-minimalista formanyelvet, egy színpadias beállításokból komponált, Szolovjov filozófiai téziseiből inspirálódott, monstre (200 perces játékidejű) kosztümös drámát forgasson? (Amelyet, egyes rosszmájú vélemények szerint, nem csak maszkban emberellenes végignézni…)

 

 

*

 

 

Nem csak a Malmkrog bizonyult igazi tour de force-nak a TIFF idei – a korábbi évekénél jóval szerényebb, de meglehetősen igényes – filmkínálatából (amelyekből, terjedelmi okokból, csak szemelgetni fogok). Az igencsak vitatott lengyel-amerikai író, Jerzy Kosiński – hogy miért vitatott, abban most ne merüljünk el túlságosan, a vádak a plágiumtól az életrajzi/önéletrajzi jelleg hamisságáig terjednek – siker/botrányregényéből adaptált Festett madárnak, a cseh Václav Marhoul művének vetítésén voltak, akik elhagyták a nézőteret – és nem pusztán a film közel háromórás játékideje miatt. A film epizodikus szerkezetét a vándorlásmotívum tartja össze, egy zsidó kisfiú (Petr Kotlár) kóborlását követhetjük nyomon egy meg nem nevezett, de a szerző állítólagos gyerekkori élményei alapján (melyeket később megtagadott, mármint cseppet sem biztos, hogy tényleg saját gyerekkorából inspirálódott volna, szóval a helyzet bonyolult) Lengyelországra utaló közép-európai tájon, a második világháború idején. Az epizódok középpontjában álló figurák szinte kivétel nélkül az emberi gonoszság vagy legalábbis gyarlóság valamely vonatkozását testesítik meg – ez teszi nemcsak érzelmileg elviselhetetlenné, de meglehetősen repetitívvé is a filmet. Nem az a probléma, hogy az emberi kegyetlenség, brutalitás, egyáltalán a bűn szinte teljes spektrumát igyekszik lefedni a név nélküli (nevét csak a legvégén „visszanyerő”) kisfiú haláltáncszerű szenvedéstörténete – gyilkosság (nemre, életkorra való tekintet nélkül), tömegmészárlás, szexuális perverziók, gyerekbántalmazás, pedofília, nemi erőszak, csonkítás, kínzás, verbális és lelki abúzus, babonás bigottság, valószínűleg kihagytam ezt-azt –, hanem az, hogy a stációk ismétlődő jellege egy idő után már nem képes újat, minőségileg mást mutatni, az utak semerre nem vezetnek: a történet a gonoszság példázatos lajtstromává válik, ami felől nézve a viszonylag pozitív végkifejlet is nyomasztónak tűnik. A Festett madár, mindezek ellenére, nagyszabású mozgóképes vállalkozás, álomszerű, mesterien megkomponált, fekete-fehér képi világgal, nagyszerű szereplőgárdával (a „jó” katolikus papot alakító Harvey Keiteltől a rémálomszerűen gonosz Udo Kier-karakterig), amelynek térből-időből elemelt jellegét csak időnként szakítják meg a konkrét történelmi utalások. Nem mindennapi filmélmény, ha valakinek bírja az idegrendszere és a gyomra. Az enyém bírta.

 

Sokkal visszafogottabb módon megrendítő az első nagyjátékfilmjét jegyző ausztrál rendezőnő, Shannon Murphy Babyteeth (magyarra Tejfognak fordíthatnánk) című opusza, amely megérdemelten nyerte el az idei fesztivál fődíját, a Transzilvánia Trófeát. A Babyteeth egyfajta felnövéstörténet, családi bonyodalmakkal és első szerelemmel – olyan felnövéstörténet, amely a halálról szól. A 16 éves Milla halálos betegként találkozik a nála néhány évvel idősebb csellengő, hajléktalan sráccal, Mosesszel, aki annyira más, mint amit a lány szokványos családi és életkörnyezete kínálni képes, hogy az érzelmi és szociális inkompatibilitásuk szinte klisészerűen kergeti őket egymás felé; amit a szülők, a pszichiáter apa és a gyógyszereken élő, zongoraművészi ambícióit rég feladó háziasszony anya eleinte természetesen nem néznek jó szemmel, de végül minden mindeggyé válik számukra a lány utolsó heteinek-hónapjainak elviselhetővé tételén kívül, hát befogadják. Murphy munkája eleinte szinte kötelességtudóan mondja fel az észak-amerikai függetlenfilmes típusú motívumokat, toposzokat a nyugtatókkal túlélhetővé tett, apró hazugságokon alapuló középosztálybeli-kertvárosi érzelmi nyomorról, és szép lassan, alig észrevehetően húz egyre mélyebbre bennünket egy megindítóan személyes történet örvényeibe: leheletfinom, lebegő, gyakran álomszerű képeken, rezdülésszerű elmozdulások és feltárulkozások révén szövődik meg az a töredezett elbeszélői ív, amely a lét elviselhetetlen könnyűségétől a halál, az elmúlás elviselhető tragédiájáig vezet – a két főszereplő, Eliza Scanlen és Toby Wallace érzékeny összjátékával. És amilyen csendesen bomlik ki a dráma, ugyanolyan halkan, „természetesen” ér nyugvópontjára, mintegy mellékesen, ahogyan minden igazán fontos dolog megtörténik velünk.

 

Mielőtt azonban végképp elsüllyednénk a búskomorságban: az élet szép, és főleg édes. Az idei TIFF egy hat filmből álló válogatást hozott el Kolozsvárra az olasz mester, Federico Fellini filmjeiből. Nem kívánom tagadni ez irányú elfogultságomat: mielőtt elkezdődött volna a fesztivál, egyetlen dolgot tudtam biztosan, egyetlen kihagyhatatlan programpontot véstem fel az akkor még imaginárius műsorfüzetembe, azt, hogy Az édes életet, amelyet láttam már néhányszor, ezúttal megnézem a főtéri óriáskivetítőn is. Nagyvásznon nézni Marcello Mastroianni és Anita Ekberg párosát a Trevi-kútnál, alámerülni Fellini utánozhatatlan, lüktető mozgóképes forgatagában (szó szerint) Mátyás király lábai előtt ülve – ez volt számomra a fesztivál csúcspontja, ami után egészen biztosan tudhattam, hogy ennél jobb filmet már nem fogunk látni idén. De lehet, jövőre sem. És miután legördült a La Dolce Vita stáblistája, Wim Wenders mondata jutott eszembe: „Film, legyen a te neved: Federico”. Kolozsváron is.

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében