Bútorszállítás
Molnár Vilmos kérésére
Amikor a feleségemmel összeházasodtunk, annyi pénzünk volt, hogy az semennyi. Mégis, legalább egy bútordarabot meg kellett vennünk a szüleink által kegyesen (vagy kegyetlenül?) ránk tukmált lakásba: egy ágyat. Mert ágy nélkül nem lehet házaséletet kezdeni, ugyebár!?
Nos, bementünk városkánk egyetlen bútorüzletébe, s nézegetni kezdtük az ágyakat. Az eladó kísérgetett, s ijesztő szakszavakkal tűzdelt kisbemutatókat tartott, hogy ebben ilyen memóriamatrac, abban meg olyan légrugó van. Mi nagyokat nyeltünk az árcímkére pillantva, mert igazából mindegyik túl drága volt a mi zsebünkhöz. Végül az egyik sarokban megpillantottunk egy leárazott, napszítta darabot, gyenge préseltlemez háttámlával, egyszerű szivacsmatraccal. De ágy volt, formáját, jellegét tekintve minden bizonnyal. Ez kell nekünk, bólintottunk mélységes egyetértéssel. Gyorsan ki is fizettük. Ha szükség, tudok adni egy telszámot, hogy tehertaxit hívjanak, tüsténkedett az eladó. Tehertaxi? Arra bizony nem maradt pénzünk, igazából meg sem terveztük, hogy fogjuk szerzeményünket hazaszállítani. Tanácstalanságunkat látva a mindenre felkészült alkalmazott végül kisegített egy kicsiszekérrel. Kétkerekű, ütött-kopott jószág volt. Feltettük rá az ágyat keresztbe, s én húzni, feleségem pedig hátulról tolni kezdte. Jó hosszú volt az út a lakásig. A mellettünk elhaladó emberek mosolyogva néztek, meg-megálltak, visszafordultak. És jöttek a kommentárok. Na, viszitek! Ez ma lesz-e használva, na? Segítsünk-e kipróbálni, na? Mi asszonykámmal kezdetben pironkodtunk kissé, de aztán egyre jobban kezdtük élvezni a helyzetet, a ránk irányuló figyelmet, a poénokat.
Nekem annyira megtetszett a dolog, hogy rövidesen bútorszállító céget alapítottam, azóta ebből élünk. Csakis kicsiszekérrel, ez a specialitásom.
Trianoni lidércnyomás
Szántai János kérésére
1920. június 4-ét írtak. Meleg, párás nap volt, Kásás Jenő csak ténfergett a faluban, dolgozni nem volt kedve. Inni jól esett volna, de a pap azt prédikálta, ezen a napon nem illik. Kásás Jenő szerette az italt, de a papját is, betartotta hát az intést, bár úgy gondolta, mindegy. S hogy Párizsban úgyse tudják, ha ő itt, Kárászmiklósfalván megiszik egy kupicával.
Estefelé mégis átette a fene a komájához. Dég Jancsi az istállóban volt, a ganét hányta ki a tehén alól. Az nagyon volt, a hasa hordóként gömbölyödött.
– Na, eddig aláírták, komám! – mondta neki köszönés helyett Kásás Jenő.
Dég Jancsi nem volt annyira világfi, mint a komája, nem követte a világpolitikai machinációkat, értetlenül, kissé ingerülten kérdezett vissza:
– Mi a fenét írtak alá??
– Hát hogy odaadnak az oláhoknak…
– Az anyjuk keservit! – mordult Dég Jancsi, s tehetetlen dühében a ganyés villával rácsapott a tehén oldalára.
Az bődült egyet, s a következő percben folyni kezdett a vize: beindult az ellés. Jancsi egy ideig csak nézte pillogtatva, ijedten, de aztán felocsúdott, odalépett a tehén farához, s a szülőcsatornából előbukkanó borjúlábat megfogva segített világra jönni az egyébként ép és egészséges kisjószágnak.
Kásás Jenő is magához tért, szalmaköteggel lecsutakolta a borjút, melyet egyébként a náluk jóval kevésbé megilletődött tehén is odaadóan nyalogatott.
Megkönnyebbülten szusszantak fel, az istálló elé kiállva.
– Immár lement a nap, nem köt a tiltás, gyere, igyunk meg valamit erre az örömre! – mondta Jenő.
Le is mentek a pincébe, meg is ittak valamit, aztán még valamit. Mert annál nagyobb öröm, ha az embernek borja születik, s az ráadásul ünő is, nincs.
Addig iddogáltak, hogy végül a párizsi aláírás már csak valami rossz álomnak, lidércnyomásnak tűnt. A borjúról viszont tudták, hogy az a kézzelfogható valóság.
A pöttyös maszk
Erdélyi Tünde kérésére
2019 egyik forró nyári éjszakáján Ház Kingának különös látomása volt. Egy síri hang azt mondta neki, vásárolja fel a város méteráruüzleteiből az össze pöttyös anyagot, s fogjon maszkgyártásba. Csakis pöttyös anyagból, mert az az igazi.
Kinga komolyan vette a túlvilági hangot, alaposságról tett tanúbizonyságot: helyiséget bérelt, alkalmazott három varrónőt, s gőzerővel varratni kezdte a pöttyös maszkokat.
Amikor az első szériát egy kisebb divatbemutató keretében a közönség elé vitte, nem aratott osztatlan sikert. Egyesek a pöttyös anyagot kifogásolták, mások nem értették, mi értelme van az egésznek. Mert a divat, az divat, a funkcionalitás pedig funkcionalitás. Ház Kinga nem tudott megnyugtató válaszokat adni, mert bárhogy rimánkodott a túlvilági hangnak, az plusz infókkal nem szolgált. Hitét azonban nem veszítette el, továbbra is kitartóan gyártotta a pöttyös maszkokat, bár raktározásuk egy idő után gondot okozott neki. De érezte, hogy végül jó lesz minden. És jó is lett: év végén jönni kezdtek a hírek, hogy Kínában rohamosan terjed a koronavírus.
Ház Kinga megkönnyebbülten elmosolyodott, s tapsikolni kezdett: Köszönöm! Mindig tudtam, hogy nem beletörődni kell a sorsunkba, hanem alakítani azt!
