"szabadabban jelentheted magad"
Kereső  »
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 18. (800.) SZÁM – SZEPTEMBER 25
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Mărcuțiu-Rácz Dóra
Új-posztigazság Pandémiában
MÁRTON EVELIN
A műfordító olyan, mint a kaméleon. Beszélgetés Marius Tabacuval
FISCHER BOTOND
Fischer Botond tollrajzai az E-MIL helyszíni prózaírásán
SERESTÉLY ZALÁN
Serestély Zalán tollrajzai az E-MIL helyszíni prózaírásán
Zsidó Ferenc
Zsidó Ferenc tollrajzai az E-MIL helyszíni prózaírásán
Tompa Gábor
Tompa Gábor versei
Ughy Szabina
Emlékbetörések
Szakács István Péter
Karanténos édes kettesben (humoreszk)
Karácsonyi Zsolt
Szőcs István hídja
André Ferenc & Horváth Benji
Metamodernizmus az erdélyi fiatal lírában
Murányi Sándor Olivér
Hómedve
Fried István
Verskötetnyi mondatok a szabadságról (Markó Béla újabb versei nyomában)
Pethő Lorand
Pethő Lorand versei
Florin Irimia
A földönkívüliek (Extratereștrii)
Jakab-Benke Nándor
Egy lengyel Babilonban
FISCHER BOTOND
Neoabszurd színpadi líra
Biró Mónika-Anita
Hatástörténetek margóira
Fleisz Katalin
Míves strófák öröme
Sikító gyorson Helsingőrbe
Jakabffy Tamás
Hangfelvétel-múzeum 7.
Zakariás Ágota
Mimesis 8: Ledöntsük? Ne döntsük le?
 
Florin Irimia
A földönkívüliek (Extratereștrii)
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 18. (800.) SZÁM – SZEPTEMBER 25

Látom őket minden napkezdéskor, amikor lemegyünk reggelizni, már ott vannak, mindig ugyanazon a helyen, letelepedve mindenfélével megrakott asztalukhoz, annyira zsúfolt attól a rengeteg doboztól, befőttes üvegtől és tasakocskától, hogy nem is férnek hozzá rendesen, hozták magukkal mindet, és alapos nyugodtsággal lakmároznak a tartalmukból, hiszen, ugye, nyaralni jöttek, és nyaralás alatt nem érdemes semmit elsietni. Nem tudom, van-e bármi, amit elfogadnak a helyi konyhából, talán csak a teát, de lehet, azt se, talán csupán a felforralt vizet, és saját teafüves tasakocskáikat lógatják bele abba, sőt, azon se csodálkoznék, ha saját vizüket hozták volna ehhez, hiszen a konyháról soha nem forró vizet kapunk, inkább langyosat, mintha utasítás lenne a párttól, hogy senki nem égetheti meg a nyelvét. Néha azon tűnődöm, a partra is saját homokjukkal a tarsolyukban mennek-e ki napozni, leszórják a lábuk elé, persze miután a miénket gondosan elsöpörték onnan, és az is lehet, amikor fürödnek, ugyancsak saját vizükbe loccsannak bele, azt is Németországból hozták, és ráöntötték az ittenire, úgy, hogy ezzel az nem is keveredik össze, hiszen még a tengerek is megtanulták, hogy nincs semmi közös bennük, hogy egyikük vize szennyezettebb, mint a másiké, egyikük kékebb, a másikuk feketébb, hogy kelet kelet, nyugat pedig nyugat, és ennek így kell maradnia az idők végezetéig.

 

Négy lény van az asztalhoz csatlakoztatva, megannyi földönkívüli, anya, apa és két szőke fiuk, akik némiképp hasonlítanak hozzánk, hangokat adnak ki és gesztikulálnak, két szemük, orruk és szájuk van, fejükön haj, szintén két kezük és két lábuk, de más fajhoz tartoznak, látogatóban vannak a Földön, űrutazók, akik csak általuk értett nyelven beszélnek. Leginkább a fiúk használják, úgy tűnik, mindenre panaszkodnak, a szüleik pedig rövid, pattogó mondatokkal dorgálják őket, talán így hangzanának fordításban: Csillapodjatok! vagy: Ha még egy hangot hallok, megjárjátok!, vagy éppen: Fejezzétek be! Nem látjátok, hogy mindenetek megvan? Lehet, nem fogják fel, hogy ez valóban így van, lehet, számukra a nutellás doboz, a keksz, a méz, a vaj és a zselés dzsem, a szalámi, a sós és édes sajt, a narancs- és almalé semmit nem jelent – vagy hát nem sokat. Pedig elég lenne egyetlen pillantást vetniük a többi asztalra körülöttük, például a miénkre, az van a legközelebb hozzájuk, és látnák a különbséget, azonnal észrevennék, mennyire kiváltságosak, úgy is, hogy a kiváltság ez esetben azt jelenti, rendesen és nagyjából változatosan étkezni, nem csupán tojást, paradicsomot, túrót és szalámit, amelyek ráadásul fonnyadtak és ételjegyre adják. Annyi, hogy ők soha nem néznek körbe, sem a fiúk, sem a szüleik, mindig a zsúfolt asztalukra szegezett tekintettel üldögélnek ott, tulajdonképpen megértem őket ezzel, nekem sem lenne szemem másegyébre, ugyanakkor bosszant az elzárkózásuk, mintha magasabbrendűek lennének hozzánk képest, na de ha ennyire különlegesnek tartják magukat, miért jöttek ide, vannak más helyek is a nagyvilágon, ahol strandolni, napozni lehet! Ha csak nem lelkifurdalásuk van. Lehet, fogalmuk se volt, hová érkeznek, mennyire különbözik ez a bolygó az övéktől. Lehet, azt mondta valaki nekik, Menjetek Romániába, olcsóbb! Vagy lehet, tudták ezt, talán éppen ezért jöttek ide, talán az ő bolygójukon nem tűnnek ki semmivel a tömegből, hát idelátogattak, ahol ők is nagyobbat domboríthatnak. Bármi és bárhogyan is, megorroltam rájuk.

 

A szálloda parkolójában több németországi rendszámú autó áll, nem tudom pontosan, melyik az övék. Megfigyeltem az egyik nap, valahová menni készültek, ahogyan beszállnak zöldeskék, makulátlanul ragyogó Mercedesükbe, amilyent láttam már korábban játékszer-változatban, az otthon őrzött, rongyosra forgatott Neckermannban, ugyanaz a modell, a 300D, és amelyre úgy bámultam, mint egy ufóra, mert biztosan az – hiszen nemhogy nem fogok ilyent vezetni, de valószínűleg nem is fogok ülni benne soha, viszont valamit mégis megtehetek: ma vagy holnap, amikor az ebédlőbe megyünk, azt mondom szüleimnek, hogy ki kell lépnem a mosdóba, de valójában kiosonok a szálloda parkolójába, megkeresem az autójukat, remélem, eszembe jut, hol van megállítva, a fedett zónában, ez előnyömre lesz, mert így nincs annyira szem előtt, és egyetlen ügyes mozdulattal leműtöm a motorháztetőről a csillagos karikát, amelyet megérintettem már más autókon, tudtam tehát, hogy mozdítható, úgyhogy nincs egyéb dolgom, mint fordítani egyet rajta, aztán megrándítani, és máris a kezemben marad, az én saját Mercedes-darabkám, a győztesek fém jele, a német világbüszkeség, hamarosan a szobámban, fő helyen!

 

Így lett este, lábujjhegyen leosontam a parkolóba, az enyéim az asztaluknál, fogalmuk sincs, milyen fát teszek a tűzre, szóval lopakodok észrevétlenül a földönkívüliek járműve felé, íme, meg is találtam, nem igazán vehető ki a színe, de azt hiszem, ez az, végső soron hány ilyen lehet még, rákapaszkodom a jelre, hideg, tömör, kellemes az érintése, s bár gyorsan kéne végeznem, nem tudom megállni, hogy ne csodáljam egy kis ideig, milyen gyönyörű, talán békén kéne hagynom, az jár a fejemben, hogy olyan, mintha egy ritka virágot, mondjuk, havasi gyopárt készülnék leszakítani, de a kísértés mindenek fölött, feltettem magamban, hogy megszerzem, hiszen az egyetlen Mercedes, amelynek, így ugyan, de valaha én is örülhetek! Elterveztem mindent, hogyan fogom elhelyezni az íróasztalomon, hogyan képzelem hozzá a többit, egy 300D volánjánál ülök, tükörsima úttesten vezetek, balra hegyek, jobbra óceán, tövig nyomom a gázt, az autó mintha repülne, valaki pedig mond valamit nekem földönkívüli nyelven, a hanglejtésből ítélve kérdés lehet, ilyesmi: Haló, vásztusztdudá? És akkor rájövök, hogy nem magamban vagyok ott, éppen száguld felém ténylegesen a férfi földönkívüli, eléggé idegesnek tűnik, hogy a fenében történhetett ez?, az Isten szerelmére, hogyan vett észre?, de már nincs időm válaszokra, rohannom kell, visszatérni a szüleimhez, úgyhogy felkapom a nyúlcipőt, nem nézek vissza, imádkozom, hogy az űrlény ne kövessen egészen a vendéglő bejáratáig, ahol az enyéim vacsoráznak. És valakinek odafönt tényleg megesik a szíve rajtam…

 

Másnap, megkönnyebbülésemre, üres a földönkívüliek asztala. Vajon hazautaztak? Forgatom a fejem utánuk, lehet, leselkednek valahonnan, bár, időközben alaposan végiggondoltam, túl sötét volt ahhoz, hogy a férfi megjegyezze az arcomat, és, hála Istennek, nem én vagyok az egyetlen kölyök, aki idén nyáron a tengerparton flangál. Most, hogy nincsenek a közelünkben, az étel is ízletesebbnek tűnik (sós sajtot falok lekvárral, ahogyan láttam korábban a szomszéd asztalnál ülőktől) – de az is lehet, ki tudja, hogy ma valóban más az íze. Valamiképpen azért hiányolom őket, mert most már nincs kire bámészkodnom, és átfut a fejemen: talán éppen emiatt szegezték tekintetüket a tányérjukra evés közben, hogy ne kelljen látniuk folyton azt a sóvár arcot, amint rájuk mered.

 

Kábé két nap múlva újabb földönkívüli család ül asztalhoz. Nem a közelünkbe immár, de egy mérföldről is kiszúrnám őket. Ugyanazok a szőke fejek, ugyanaz a bőséges reggeli, annyi, hogy most hárman vannak, a gyermek pedig ezúttal kislány. Azon töprengek, hogy ők is egy galaktikus Mercedesszel utaztak-e ide. Különös késztetést érzek, hogy odatelepedjek az asztalukhoz, és mondjak nekik valamit. Például azt, hogy vegyenek örökbe. Vigyenek fel az űrhajójukra, aztán magukkal a bolygójukra. Este valamilyen ürügyet találok, hogy korábban felálljak az asztaltól, és határozott léptekkel a parkoló felé tartok. Ezúttal sokkal több időbe telik, amíg azonosítom az autójukat, tulajdonképpen nem is tudom, hogy az övék-e, de nem igazán számít már. Szinte érzékien simítom végig a motorháztető fölött az erő jelét. Már nem akarom magammal vinni, csupán megérinteni, mintha szerencsét hozna. És azt hoz, mégpedig azonnal, mert – döbbenten tapasztalom – a kezemben marad! Pedig nem rándítottam meg, még csak meg se mozdítottam, csupán megérintettem, és azzal le is vált, mintha az érintésem valamiféle varázslatot vitt volna véghez. Meglepetésemre, ebben a pillanatban egy néhány évvel ezelőtti nyári délután jut eszembe, bársonyos, lágy, mintha pontosan a kedvemért vált volna ilyenné, röpke ideig látom magam, amint macskaléptekkel kóborlok a békésen szendergő, mintha önmagába merült lakónegyedben, régi, időtálló, négyemeletes tömbházak, zöldség- és virágágyások, gyümölcsfák között, gondos kezekről tanúskodó kiskerteken át, amelyekben cicatársaim mintha lábujjhegyen lépkednének, hogy ne zavarjanak meg senkit, és miközben így csavargok, ahogy nagymama mondta volna, egyszer csak megpillantom az egyik takaros tömbház földszinti erkélyén, árnyék rejtekében, az igazi csodát: játékfigurák egész seregét, katonákat, indiánokat lóháton és gyalogosan, cowboyokat és más pisztolyhősöket, szép rendben felsorakoztatva, amint szófogadóan várják, hogy ismét használják őket. Vajon ki és miért akarta így szem elé tárni a játékait? Nem félt attól, hogy ellophatják? Emlékszem, lenyűgözve közelítettem hozzájuk, mintha megbabonáztak volna, és lassan kinyújtottam a kezem az egyik indián felé, úgy, mint az előbb a fém csillagocska irányába, amikor váratlanul, mintha a semmiből, öblös, rekedt női hang dörrent rám: „Mit csinálsz, te legény? Nem szégyelled magad, hogy odanyúlkálsz?” Nézek az erkélyablak felé, nem látszik ott senki, tekintgetek a magasba, de ott sem tűnik úgy, hogy lenne valaki, jobbra, sőt, balra is pillantgatok, ahonnan egyébként nem láthat senki. „Kérdeztem valamit!”, hallom ismét a hangot. „Mit mind állsz ott, mint egy rakás szerencsétlenség?” Ekkor futásnak eredtem, ijedten, restellkedve, hanyatt-homlok rohantam, botladozva, elesve és azonnal lábra állva, hogy futhassak tovább, és valami azt súgja, hogy most, a parkolóban is nagyjából ugyanezt kéne tennem. De nem vagyok képes rá. Még nem. Megrökönyödötten nézek a fém karikára, forgatom a kezemben, mintha a hibáját keresném, amely hihetetlenül könnyed leválását okozta. Aztán próbálom visszatenni a helyére, de nem sikerül. Még néhányszor megkísérlem, mert nekem még soha semmi nem jött össze elsőre, de bármennyit erőlködöm is, nem kattan vissza oda, és kész. A tied, hallok egy hangot, nem ugyanazt, és ezúttal csupán a fejemben szól. Ajándék, vedd és vidd! „Köszönöm”, mondom ki hangosan, és csak most szedem nyakamba a lábam, görcsösen markomba szorítva a nikkelezett csillagocskát.

 

Otthon az íróasztalomra teszem, s mint elgondoltam, szinte látom székemből a motorháztetőt, úgyhogy néhány napig, amikor odaülök, Mercedest vezetek. Aztán beleunok, végül is nem olyan nagy durranás Mercedest vezetni, legalábbis képzeletbelit nem, úgyhogy átköltöztetem a fém jelt a polcra, egy üvegkutya és egy ráncos, porcelán balerina mellé. Néha rátesped egy indiai elefánt, a maharadzsa díszkíséretéből. Hagyom, tegye, műanyagból van, nem tudja elgörbíteni.

 

 

SZONDA SZABOLCS fordítása

 

 

Florin Irimia (1976, Jászvásár): író, műfordító, a szülővárosában működő ­Alexandru Ioan Cuza Egyetem bölcsészkarának doktori címmel rendelkező adjunktusa. 2001-től van jelen recenziókkal és kritikákkal romániai irodalmi és kulturális folyóiratokban, 2009-től szépprózával is. 2011-ben megjelenik a Brumar Kiadónál az első kötete, a Defekt című regény, amelyet 2013-ban díjaznak a franciaországi Chambéry-ben megrendezett Elsőkönyvesek Fesztiválján. További, eddig megjelent kötetei: O fereastră întunecată (Egy sötétlő ablak, regény, 2012), Câteva lucruri despre tine (Néhány dolog rólad, regény, 2014), Misterul mașinuțelor chinezești și alte povestiri (A kínai kisautók titka és más történetek, rövidprózák, 2017). A fenti szöveg ez utóbbi kötetből való.      
A magyar változat elkészítése során a fordító a Nemzeti Kulturális Alap Szépirodalom Kollégiumának Franyó Zoltán alkotói támogatásában részesült.

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében