Jancsó Bélának a két világháború közötti lapgyűjteményekben lappangó írásai után kutatva nemrég egy ismeretlen Dsida-publikációra bukkantam. Nem szerepel sem a Séta egy csodálatos szigeten című – szépprózai és publicisztikai írásokat, valamint leveleket tartalmazó – kötetben, sem az átfogó bibliográfiában, amelyik egészen a hírfej műfajáig veszi számba az „elegyes írásokat”.1
Minthogy a Brassói Lapokban – 1929. január 27-én – megjelent Írás messziről alatt Abafája és 1929 szerepel, korábbi kutatásaim2 alapján nem volt kétséges számomra, hogy Dsida a házitanítói megbízatása idején rögzített közérzetét osztotta meg olvasóival. Hogy a Pásztortűz szerkesztőségétől – ahol 1927 decemberétől 1928 októberéig dolgozott – miért került báró Huszár László földbirtokos családjához? Kiderül ez a Kacsó Sándornak írt 1929. január 15-i leveléből, amit ugyancsak Abafájáról küldött a Brassói Lapok szerkesztőségébe – több más abafáji kézirata kíséretében:
„Kedves Szerkesztő Úr!
Leselkedő magány című könyvemről még májusban jelent meg recenzió a Brassói Lapokban. Az a cikk végtelenül jólesett nekem, mert tele volt megértéssel és szeretettel. S azt a cikket a Szerkesztő Úr írta. Az ilyesmiért nem szokás köszönetet elfogadni, én azonban mégis megkockáztatom, hogy megköszönjem: a Molter Károly cikkével egyetemben nagyot lendített rajtam, ha ugyan én – bármilyen lendülésre képes vagyok.
Egy éven át szerkesztettem a Pásztortűzet, az ott dúló bal- és jobboldali harcok azonban valósággal két malomkő közé szorítottak. Rettenetes sokat verekedtem, s mert sajnos, túlságosan szenzibilis vagyok, valósággal a hányásig undorodva, menekültem onnan. Egy évi szabadságot kértem és kaptam a laptól (azt hiszem, igen szívesen megadták azért az élvezetért, hogy ne lássanak, no meg erre az időre fizetést se kértem). Finta Zoltán kolléga vette át most a Pásztortűzet, de meg vagyok győződve, hogy Gyallay úrék benne is törököt fogtak.
Most itt élek Abafáján, báró Huszáréknál nevelősködöm. Pihenek, igyekszem minél kevesebbet hallani Kolozsvár felől, s üres óráimban jogi tanulmányaimat folytatom.
Itt véghetetlen szellemi restség közepette élek, de ha már nincs műveltség és művészet, legalább félműveltség és dilettantizmus sincs. De van egyéb…
Igen nehéz anyagi viszonyok között vagyok, s rám férne egy kis honorárium. Azért küldöm, a Szerkesztő Úrra bízva, néhány mellékelt írásomat a Brassói Lapok számára, avval a kéréssel, hogy a kiutalt honoráriumot lehetőleg azonnal szíveskedjenek hozzám juttatni ide, falusi címemre.
Alkalmatlankodásomért, Szerkesztő Úr, szíves bocsánatát kérve,
vagyok tisztelettel és szeretettel híve:
Dsida Jenő”3
Dsidának már két éve rendszeresen jelentek meg versei a Pásztortűzben és az Ellenzék irodalmi mellékletében – rövidesen tizenvalahány más kiadvány hírelte nem mindennapi tehetségét –, amikor Vékás Lajos, a Minerva Rt. Nyomda igazgatója műszaki szerkesztőként alkalmazta a frissen Kolozsvárra került, újságírói és szerkesztő tapasztalatokkal még nem rendelkező húszéves poétát. Alighanem Áprily meg Reményik tanácsára. A folyóiratot ugyanis akkor Áprily és Reményik szerkesztette – Gyallay Domokos felelős szerkesztő „fennhatósága” alatt. Első alkalommal mindössze tíz hónapig tudta elviselni a rá váró megpróbáltatásokat – 1927 decemberétől 1928 októberéig. Amikor is orvosi tanácsra egyéves fizetés nélküli szabadságot vett ki. Miként a Kacsónak címzett levélből is kitetszik, alapvetően három tényező indokolta döntését: 1) Belefáradt az idegroncsoló szerkesztői munkába. 2) A lapnál szellemi közegellenállásba ütközött. 3) Joghallgató volt, szeretett volna készülni a szigorlatokra.
A családjának írt levelekből az derül ki, hogy „nevelősködése” szellemileg nem nagyon vette igénybe. Délelőtt két órát, délután másfelet töltött a gondjaira bízott két fiúval, akiket matematikából és latinból készített elő pótvizsgákra. Később – magánszorgalomból – román nyelvtudásukat is gyarapította. Emellett készülhetett (volna) a szigorlatokra, ám ennél is lényegesebbnek bizonyult, hogy a napirendjébe beiktatott séták közben bőven jutott ideje elmélkedésre, önsorsvizsgálatra – s az esti órákban levél- és versírásra.
A kolozsvári szerkesztőségi világból „messzire” menekülve – maga mögött tudva a fizikai meg a lélektiprás gyötrelmét –, természetes, hogy a külvilágból mindenekelőtt az otthoni hírek érdeklik. Arra számított, hogy új környezetében átélheti intellektusa újjáépülését. Ehelyett azzal szembesül, hogy Abafáján „irtózatosan egyedül van”. Ez derül ki az 1928. november 19-én rögzített nosztalgikus sorokból: „Hosszú levelet kérek. Kell az embernek valami otthoni. Mert alapjában véve borzasztó élet így ez az élet. Csupa fajankók közt egész nap, sehol egy értelmes lény, aki törődnék az emberrel. Csend van. Ha vége a tanításnak, jön-megy az ember, tanul vagy olvas, csend, ha kimegy a parkba: a parkban is csend, a termekben is csend. Irtózatosan egyedül van az ember. Most még valószínűtlennek látom, hogy sokáig kibírjam ezt.”4 Minderre rádupláz 1929. január 6-án: „borzasztó egyhangú minden”. Sokszor panaszkodik fáradtságra, levertségre, szorongásaira. A hiúság, az elbizakodottság lepereg róla – írja szüleinek –, semmi jelentőséget nem tulajdonít a dicséreteknek („egyetlen hajszálnyit sem képesek változtatni rajtam”). Amihez hozzáfűzi, hogy neki túlságosan korán kialakult a véleménye az emberekről „s minden evilági dolgok értékéről”.5
Ebben az egyedüllétben – „emberektől távoli” világban – születnek meg élete „huszonkettedik tavaszába” kapaszkodó lélekrezdülései:
„A nyomorult emberek vadonában születtem, ott láttam meg a fakó napsugarat, ott cserepedtem fel ugrásra kész ember-kölyökké, ott tették rám az istrángot, mely veres csíkokat harapott vállaimba, s ott edzett könyörtelenné a káromkodó ostorcsapások zápora.
Sok hörgést hallottam a pincelakások csepegő falai közül, gépek bömböltek rosszul világított, piszkos ablakok mögött, és párolgó, csalóka éjszakákon sok tisztaságot fertőztek magukhoz lihegő, aranyláncos urak. Azután eljöttem, az undor édeskés ízével messzire: nem az emberek hagytak el engem: én hagytam el az embereket.
Itt aranyködben járok az egyedülvalóság partjain, szívem napról napra ércesebben kongatja a szánalom egyedül üdvözítő dallamát, és fiatal életemet a megváltás hitére készítem.
A hegyeken is olvad a hó, a zsendülő fű szaga füröszti nyugodt mosolyomat.
S messziről suhogva, borzolt fehér tollakkal huszonkettedik tavaszom közeledik.”
Az olvadó hó, a zsendülő fű, a tavaszi meleg, az erdőjárás, a friss levegő meghozza íráskedvét, és huszonkettedik születésnapja (május 17.) után már így számol be lelki egyensúlyáról: „úgy érzem, hogy az Isten tenyerén élek és akaratától függök”.6 Amikor már tudja, hogy a megújuló Pásztortűzhöz társszerkesztőként tér vissza Kolozsvárra, abafáji tapasztalatait ekképp összegzi: „Sokat tanultam itt, s egy sereg ismeretség hasznomra válik. S mégis elmélyültebb itt az ember lelke, mint a zajos városon.”7
*
Az Írás messziről nem szerepel a Séta egy csodálatos szigeten című gyűjteményben, de – más címmel és költői formában! – megtalálható Dsida Jenő összegyűjtött verseinek új összegzésében:8
Huszonkettedik tavaszom közeledik
A nyomorult emberek vadonában születtem,
ott láttam meg a fakó napsugarat,
ott cseperedtem fel ugrásra kész
ember-kölyökké, ott tették rám az
istrángot, mely véres csíkokat harapott
vállaimba s ott edzett könyörtelenné
a káromkodó ostorcsapások zápora.
Sok hörgést hallottam a pincelakások
csepegő falai közül, gépek bömböltek
rosszul világított, piszkos ablakok mögött
és párolgó, csalóka éjszakákon
sok tisztaságot fertőztek magukhoz
lihegő, aranyláncos urak. Azután
eljöttem, az undor édeskés ízével
messzire: nem az emberek hagytak el
engem; én hagytam el az embereket.
Itt aranyködben járok az egyedülvalóság
partjain, szívem napról-napra
ércesebben kongatja a szánalom
egyedűl üdvözítő dallamát és fiatal
életemet a megváltás hitére készítem.
A hegyeken is olvad a hó, a zsendűlő
fű szaga füröszti nyugodt mosolyomat.
S messziről suhogva, borzolt fehér tollakkal
huszonkettedik tavaszom közeledik.
1929.
Nem feltételezem Kacsó Sándorról, aki költőként már cimborás korszakától becsülte Dsidát, hogy egy szövegtengerben felmerülő „kihasználatlan reklámfelület” kedvéért hírlapi kalodába gúzsolja a költeményt. Mégis ez történt. A tördelő túlbuzgóságából, annak költészet iránti „érzéketlenségéből”? Tény, hogy a csaknem két szövegoldalt kitevő Szabó Dezső és Erdély „árnyékában” észrevétlen maradt a költő. De nem a mikrofilológus számára. Aki nem tudott eltekinteni a hírlapközlésekben szokatlan szöveg alatti keltezéstől: Abafája, 1929. Ami az „egyedülvalóságban” az örökkévalósággal számoló költők eljárása. Ezért is fordultam Dsida Jenő összegyűjtött verseinek elektronikus gyűjteményéhez.
Ahol Láng Gusztáv bevezetője ezekkel a sorokkal örvendeztetett meg: „Kötelességekbe kötözött életét csak ritkán szakítja meg egy-egy jótékony kitérő. 1928 őszétől 1929 nyaráig például Abafáján tartózkodik, mint a báró Huszár család két fiúgyermekének házitanítója. Eredetileg anyagi okokból vállalta el ezt a feladatot – levelezéséből kiderül, hogy báró Huszár Lászlóné havi 4 000 leut és teljes ellátást kínált munkájáért, míg a Pásztortűznél technikai szerkesztői fizetése csak havi 2 500 leu volt –, de a több hónapos vidéki élet jót tett a költő egészségének is, és felajzotta alkotó kedvét. Csaknem egy kötetnyi verset írt Abafáján, s ami a mennyiségnél fontosabb: ezekben a versekben új formákkal és új témákkal kísérletezett. Abafáji tartózkodása idején választotta tagjává a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság. 1929. március 3-án tartotta székfoglalóját, Bánffy Miklóssal és Szentimrei Jenővel együtt. Megismerkedése Bánffyval talán közrejátszott abban is, hogy 1929 nyarán meghívták a »helikoni munkaközösség« negyedik marosvécsi találkozójára, melynek ettől kezdve minden évben vendége volt.”
Atosfalva, 2020. augusztus 6.
Jegyzetek
1 Marosi Ildikó (szerk.): A teljesebb Dsida-képért. In: Dsida Jenő: Séta egy csodálatos szigeten. Cikkek, riportok, novellák és levelek. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 1992.
2 Cseke Péter: Dsida Jenő, a Pásztortűz-szerkesztő. In: Erdélyi értékhorizontok. Újabb eszmetörténeti tanulmányok. Magyar Napló – Írott Szó Alapítvány, Bp., 2015, 77–95.
3 Dsida Jenő levele Kacsó Sándornak. In: Dsida Jenő: Séta egy csodálatos szigeten. 362–363.
4 I. m., 341–346.
5 I. m., 373–379.
6 I. m., 84–386.
7 I. m., 387–389.
8 Láng Gusztáv – Urbán László (szerk.): Dsida Jenő összegyűjtött versei. Új összegzés. Salvaria exkluzív kiadvány, 2011.
