a kert
/arányok/
ide fogunk ültetni egy akácfát
hihetetlen, hogy mennyire
kicsi ez a kert, de mindegy –
a miénk.
a falu fele azt hiszi,
egy pár vagyunk,
biztosan közösülünk is,
undorító…
de erről nem tudunk mindketten
és így stimmelnek is itt az arányok
mert egy akácfához nem kell több
cetli
hazáig szorongattam a cetlit,
amit a kezembe nyomott,
aztán még az utcán kidobtam,
mielőtt felmentem volna
szokatlanul csendes volt
az a vasútállomás, ahol
elváltunk
talán egy bizalmas üzenet
állt a papíron,
amit nem akart csak úgy,
a szemembe mondani,
hogy, teszem azt, figyeljek
jobban a leheletemre,
vagy azt, hogy szeret.
üvöltések
az utolsó kapott mondatom:
„ne is lássanak többé”.
és nem is fognak, úgy tűnik.
sőt, ez már biztos.
mégis, nyugodt szívveréssel
ülök a zuhanó repülőgépen.
körülöttem csak káosz…
üvöltések, szakadozó gépek.
de én már látom közeledni
az öreg bálna nyíló száját,
a rózsaszín halcafatokat
néhány megmaradt fogán.
ez a békém alapja.
és pontosan tudom:
minden rendben lesz.
elnyelnek az üvöltések.
tintahalak dala
ahogy egy egyenlő szárú háromszöget
a tenger mélyén,
/és rögtön nem találjuk a helyét/
úgy az elúszó bálna árnyékát
sem azonnal látjuk, ha vesszük.
felszívódik… ha kihúzom az óceán fenekén
a dugót, és eltűnik a lefolyón át a sok
tengervíz a földbe, az is ilyen.
az is csak illanékony,
de nem gonosz.
marad egy bolygó száraz kádként,
vergődő bálnákkal.
hasonlítsd össze a lehetetlenséggel,
úgyis annyi van…
a farzsebből kilógó emberi jogok
egyetemes nyilatkozatával,
vagy a kindle-ön olvasott árvácskával…
vétele bárminek a tenger mélyén.
a felhőbe jut
ez az a hely. posványos.
régen itt egy nyugtalan
bibircsók pattogott a
rakparton, gyakran
tűnt fel évekig.
a helyieknek gyanús lett,
és légycsapóval ütötték,
végül mikroszkopikus
darabokban jutott a
fertőzött ebihalak
gyomrába.
így végezte.
de a híre felkerült
a felhőbe, felszállt,
talán egy gyermekért
könyörgő hajléktalan
asszony fohásza volt,
ami egyszerűen csak
magával rántotta,
legalábbis ezt beszélik,
akik hisznek errefelé.
6 nap
/eget néző szonátákhoz/
elasztikus rend nyúlik az égen
ez a mi házunk és a mi tetőnk
(anyagait vizsgálva:)
/téglából, üvegből, palából,
malterből, festékből, fából/
de én és én…
nem is tudom miből már
annyira régi és piszkos vagyok
de egy kicsit valahol szép
ahogy belesimulok a rendbe
így emlékszem a hipó szagára,
a torkát égető tüzekre
a jaegerre, ahogy egy csepp
mindig kilöttyen a szájából
és ott marad a kövön
a szétrágott rivotrilok ízére,
a sör keserűségére,
a kényelmetlen matracra
és a végállomáson egy fényképre,
amin két öreg kéz tartja egymást,
az egyik haldoklóé
és itt visszájára fordul a teremtés,
nem anti-, nem pusztítás,
csak a fordított
„elasztikus rend nyúlik az égen”
árvaház falán
utolsónak indult
ahogy minden más a kanyarokon túl
úgy csikorog a gépezet
úgy horkolnak az alkotók
hogy már nem hallani, látni még talán
hogy mit terveztek itt és mi nem lett
hogy megerőszakolták a múzsákat
és kigyulladtak a hegycsúcsok
a kanyarokon túl nem maradt semmi
csak az árva és kéregető képzelet
Vasas Tamás 1989-ben született Debrecenben. Jelenleg állambölcseleti és politikai filozófiai PHD-hallgató a Debreceni Egyetemen. Költő, slammer, fordító, zenész. 2020-ban jelent meg Stílusgyakorlatok a kiábrándulás nyelvtanára című verseskötete a Napkút Kiadónál.
