"zsibvásár van mindenütt"
Kereső  »
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 19. (801.) SZÁM – OKTÓBER 10
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
MÁRTON EVELIN
Szüreti melankólia
Mărcuțiu-Rácz Dóra
„Ez is egy érzésköteg, amiről vagy tudunk mondani valamit, vagy nem” Interjú Terék Anna költővel, drámaíróval
Boda Edit
Növények Hamlet kertjéből
Cseke Péter
Egy Abafáján született Dsida költemény előtörténete Mikrofilológiai feljegyzések
Vida Gábor
Bukaresti levél
LŐNHÁRT MELINDA
Szalagok
Nagy Zalán
Nagy Zalán versei
Szabó Márton István
Szabó Márton István versei
Dénes Gergő
Távlatok
Crispin Best
Crispin Best versei
Vasas Tamás
Vasas Tamás versei
Péter Árpád
Emlékezni: érdemes
FELLINGER KÁROLY
Fellinger Károly versei
Zsidó Ferenc
Tréning
Vári Csaba
Két vers. Antal Balázsnak
Vicente Ferreira Da Silva
A folyó dialógusa
Németh Szabolcs Előd
Mi szép, ha nem ez?
Mihai Mălaimare
Az utcaszínház – egy lehetséges meghatározás felé (Teatrul de stradă – către o posibilă definiție)
Tankó Andrea
„Kinyújthatatlan az idő./ Nem áll meg a levegőben/ a porral.”
Zsidó Ferenc
Székely egzotikum
Történelmi napló
Jakabffy Tamás
Hangfelvétel-múzeum 8.
HORVÁTH BENJI
Kiegészül (reflexek a MATCA artspace SHOW OFF 3 című csoportos tárlatára)
 
Tankó Andrea
„Kinyújthatatlan az idő./ Nem áll meg a levegőben/ a porral.”
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 19. (801.) SZÁM – OKTÓBER 10

A létértelmező kérdések sokfélék, olykor nagyon egyszerűek, olykor rétegzettek, s felszín alatt húzódóak, de az valószínűleg közös bennük, hogy sosem csak magukban léteznek, hanem mintegy láncolatot alkotva gyűrűzik körbe az embert. Terék Anna Háttal a napnak című verseskötetében is ez a fajta gyűrűzés, az összemosottság és egymásba nyúlás ad vezérfonalat az ön- és létértelmező kérdéseknek, annak az óriás látleletnek, amely a léleké, s amely az olvasó elé tárul a maga sebzettségében, foltozottságában segélykérések és sóhajok formájában.

 

Háttal a napnak olvasatomban tehát egy (kór)kép és egy lélekrajz, amely gördülékeny és beszippantó úgy is, hogy a versek minden szava húz, nyom, ránehezedik a lélekre, közben pedig elkezdi felkaparni mindazt, ami lerakódott. Nagyon tudatos poétikai és emberi pszichológiát ismerő írásgyakorlat a Terék Annáé, amely nehéz és viszontagságos utat kínál, akárcsak az ókori delphoi jósdára gondolnánk: ha belépsz, nincs visszaút, meg kell ismerned önmagad. Kapcsolódási pontként választja az apát, a lelki kötődések problematikusságát, a gyerekkort, a külső–belső Idő filozófiáját, valamint a testet, amely együtt rezzen a természettel. Mindezt úgy, hogy jellemző a groteszkül minuciózus ábrázolásmód (ld. „Azt mondják, a gonosz jár az utcákon,/ meztelen a lába./ Liheg az ablakok üvegén,/ feketére nyalja a járdákat./ Azt mondják, suttog./ A maga nevét suttogja, uram.”, 54.), olykor tárgyias líraelemeket használ fel (ld. pl. ,,Az ember agya rosszabb, mint a szivacs./ Felveszi a bánat formáját,/ és úgy marad.”, 78.), gyakran pedig a testpoétika az, amely magába szívja az olvasót verssorról verssorra: „Ameddig nem nyeltem le/egyetlen benzodiazepint sem,/álltak a mellkasomon/ezek a gondolatok./Egész éjszaka ott álltak, egész nap./Lassan behorpadt a bordám alatta,/ az izmok meg egészen kinyúltak, ahogy/nyomták befelé a szövetet,/aztán volt egy halk pattanás,/és kész./Átszakadtam. (…)” (74.)

 

Miután pedig olvasóként beleásódtunk a kötetegészbe, a korábbiakban megágyazott közegből kibukik és fokozatosan építkezik a gyermekkor abszolút nem idilli képe, a mindenkori Apával való viszonyból adódó elakadások, a kötődési problémák, az alkoholizmus, a szabadulás vágya, a mély fájdalom és a depresszió, a folyamatos magány.

 

A kötet szervezőelve tehát a természet, a szó natúra és emberi mintázat értelmében, és ez a többes értelem, a szavakkal és lehetséges jelentéseikkel való játék végigvonul a verseken (ld. pl. A sónak egyszerűbb c. vers). Semmi, ami emberi és belső, nem egyszerű, nem egyszeri (ld. „Mi van a szív mögé szorítva, uram?/Ahányszor sóhajtok,/ hátulról meglöki valami a szívemet,/ sokszor a mellem is beleremeg,/úgy ver belülről ez a valami,/egyenesen a szív mögül.”, 52.).

 

Vissza lehet-e térni a zérushoz, az Idő előtti Időbe, amikor még minden megtörténetlen, amikor még minden megtörténhet: „Talán van valahol egy pont,/amit ha átlépünk, visszajutunk/minden elengedett kézhez,/és (…)” (33)? Hol van az Én az Időben, az akarásban? Mit jelent a feldolgozás, a kilépés, egyáltalán, lehet-e bedobozolni az egyént meghatározó családi eseményeket, vonásokat és a származást? Vagy mindent áthat a félelem, az egyedüllét, a vér, az adaptív megküzdési stratégiák ellehetetlenülnek, s marad az alkohol, az izolálódás, majd a(z el)fogyás? „Az alkohol apró szeletekre vág mindent,/csak a tántorgást látod,/csak az üvöltést hallod,/csak a félelmet érzed,/csak a tehetetlenséget szorítod.” (109.)

 

A folyamatos úton levés és pakolászás, miközben kifolynak kezünkből az emlékek, a magunkról összerakható képkockák, s mindent áthat a kiszolgáltatottság, a toporgás és az elmúlás (kórház)szaga, hisz ,,Az ember mindig akkorát lép,/amekkorát nem fél, s ameddig engedi pattanás nélkül/ a medencéje. De félünk mind, nem igaz, uram?” (18.) Ilyen és ehhez hasonló végeláthatatlan kérdéseket feszeget a kötet.

 

A természet egyszerűsége és ereje kontrasztba kerül az életképekkel, így domináns a napmotívum, annak hiánya, és a feketeség, ami a kitakart napból, az elvett fényből (is) származik, valamint a víz, az eső, a tenger, amely mindent átmos és elmos, s amely végeláthatatlan térben és időben, és így mosódik össze kívül-belül minden káosz: ,,Mosom, egyre csak áztatom,/merítem víz alá a gondolataimat” (12.). Egyfajta szimbolikus fuldoklástörténet is kikerekedik a mozaikszerű versegészből, amelyben górcső alá kerül nemcsak a mindent átható fizikai halál, hanem az azt megelőző lelki elsorvadás, fulladozás is. Amennyiben lehetségesnek tartjuk a fuldokláskoncepciót, nagy ellentétként hat az, aki kezdetben uramként, majd Szabolcsként végigkíséri a megszólalót, aki egyszerre hallgató, tükör és apahasonlat, és aki mindvégig benne van a feltörő sóhajokban, hogy aztán a zárlatban a lírai hang visszatérjen az alapokhoz: egyedül vagyunk (,,Nézek utánad,/árnyékod ez a hosszú folyó:/duzzad egyre, ahogy távolodsz./(…) és ha lehet, ezek után már/többé ne vigyél haza”, 113.).

 

Apaként, Istenként, uramként, Szabolcsként és sok más névtelen fiúként jelenik meg a maszkulinitás, amely elérhetetlen, amelytől szabadulni képtelenség és amelynek jellemzői mintázatként ismétlődnek újra és újra: ,,(…) Hasamba öklöznek a férfiak./És nem mozdulok, ha szeretnek,/nem lépek el onnan, ahol bántanak./Csak így találok haza. (…) Tudom, el kéne engednem a kezét./De miattad szorítom tovább,/mint egy felforrósodott vasat”. (92–93.). Kortárs értelmezésekre és az európai hitvilágra is jellemzően fonódik egybe a fentiekben említett Férfi. Az Apa, aki közvetve és közvetlen minden „zsebben” benne van, az úr, aki később Szabolcs lesz, de valójában ő is csak az Apa-élmény fájdalomnyoma:

 

„Nem te fájsz,/Nem te hiányzol./Ez is csak apám./Valami belőle jövő/régi fájdalom,/ami rajtad keresztül tör/magának utat bennem./Hisz végül te sem lettél több,/Te sem tartottál tovább,/Mint a többiek./Nem szültem neked gyereket,/Nem szerettelek eléggé,/Nem kiabáltunk egymásra. (…)” (109.)

 

A költői lélek önfeltárulkozását erősíti az ábrázolt Isten-képzet is, amelyben a nyelv lehetőségeit és plaszticitását kihasználva értelmezhető az úr és az űr: ,,És csillogott, mintha/ebben a feketeségben is/ott lenne az úr. (…) s nem volt körülöttem senki,/és bennem sem volt senki, uram’’ (28 – 29.), végül pedig a megmásíthatatlan egyedüllét és felnövekedett feketeség az, ami az érzékelhető valóságot alakítja: „Nem fogja soha senki/ a kezünket./És épp ez ebben a nehéz./ Csupasz kezekkel állunk,/keressük a falon, az égen/ a repedéseket,/közben tátong bennünk/az a betölthetetlen űr”. Így egészíti ki egymást a Semmi és a Minden, az Úr, aki betölt(het)i az Űrt, lévén az állítás, és az Űr, amely az Úr hiányában maga az állítás tagadása.

 

Hogy van-e feloldozás, nyugtató nélküli nyugodt álom, vannak-e kiüresedett zsebek és félelem nélküli lépések? Talán erre tesz kísérletet A sár fölött narratív betétje: „De egy idő után nagyon megnyugodtam.//Mint mikor elengedi a szívedet valami, és ki tud/simulni végre az összes görcsbe rándult izom. (…) Tudtam, hogy többé már sehogy sem tud bántani, és tudtam, hogy többé már ő sem szenved. Egyszerre szabadultunk meg’’ (108.), s talán ezt zavarják össze a megelőző és időben nem mindig behatárolható verssorok. Mégis, mintha elkezdődne egy ,,folyó aljáról való felúszás’’ a mindenkori Reggelben (?).

 

Értelmezésemben Terék Anna kötete testesen és a legtalálóbb szavakkal valósítja meg a testetlent és elmondhatatlant, a fény és sötétség, élet-halál, mozgás-mozdulatlanság dualitását és a mindenkori emberi kérdések és feldolgozhatatlan valóságok színrevitelét:

 

„(…) Sehová sem lehet elmenni innen, uram./Azt mondják, mindenütt egyszerre ismétli/önmagát a világ, és hogy/az ember nem tud a saját földjéből kibújni,/mert más, idegen földekbe/ugyanúgy belefagy. (…)”

 

 

Terék Anna: Háttal a napnak. Kalligram–Forum, Budapest, 2020.

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében