Amikor Volle körülnézett, és a szürkületben pézsmaszagú kijárat felé pillantott, a gőzből egy eltévedt angyalpihe lipinkált az arcára. Újra él. Annyit tudott, hogy újra, ugyanabban az olajszagú kocsmában ül, előtte a napi adag rum és kakaólikőr sejtelmes keveréke, és az imént egy pillanatra mintha minden elvesztette volna anyagi mivoltát, egy pillanatig pillangónak érezte magát, vagy minek. Nem szokott ilyesmi előfordulni vele. Arca még mindig hideg bizsergéstől égett, és ahogy visszagondolt a történetcafatokra, beleborzongott barnasávos műanyagingébe. A szesz lehetett az oka, villant át az agyán. Hetente kétszer szokott sakkozni Lomme-val. Semmi publikum, hanem szelíden a garázsban. Noshát álmok, repülések, pillangók meg a pereputty, minden szarakodása ennek a semmit sem érő corpusnak, fejfájás, lumbágó, fekély meg kutyafasza... Lomme műhelyszagú pálinkája az oka minden rossznak. Fizetett, otthon várta a tegnapi paszulyleves. Éhes is volt egy kicsit.
Elysium. Olyan szépen mondta el egyszer egy amerikai színész. Volle kancahús proletár napjai tele voltak misztikával, a történések titkos textúrája borította be életterének sakktábláját, amelynek egy félreeső mezőjén ő maga tudatosította, hogy ez biz agyilag sok neki, nagyonis sok. Amint befordult az utcasarkon, szinte már bizonyos is volt afelől, hogy csoda történt vele. Jövő héten nyugdíj, abból félretesz fél milliót. Ebből elmegy az orvoshoz, megvizsgáltatja időnként kiújuló gyomorbántalmait, és elmegy Alexiához, a jósnőhöz. Ki tudja, hátha mond valami jót.
Éppen akkor érkezett az erdő szélére. Egy meglehetősen szűk ösvényen haladt, amelynek zöldes mélyedései nem sok jót sejttettek. Érezte, hogy ez a homályos növényrengeteg semmi jót nem tartogathat egy magafajta proletár számára. Ahogy haladt előre, apró sejtelmes törpéket látott a bozótban. Hosszú orruk alatt foguk fehérje látszott. Csak átszaladtak az ösvényen, mint holmi surranók, és a beszűrődő napfényben megcsillant zöldes bőrük. Szürkesapkás proletárok között haladt egy idő után, rossz-szájú blokkos szomszédok zizegteg kis csoportokban, és Volle érezte, hogy hamarosan kiválnak zsigerei a ránehezedő nyomástól. Érezte, valaki kiszakítja veséit. Egy ajtó előtt állott. Belépett. Kivilágított folyosó fogadta. Henger alakú. Nem spóroltak a kivilágításában. Falait világos szürkére festették, mint a lépcsőházakat, és beláthatatlanul hosszú volt. Lebegő léptekkel elindult rajta. Nagyon egyedül érezte magát. Legszívesebben kirohant volna belőle, de ehelyett csak haladt szakadatlan előre, a cső pedig egyre szűkült. Néhány lépés után csak lehajolva haladhatott, aztán már csak kúszva és féloldalasan súrolta a galambszagú falakat, ameddig oly szorosan fogta közre a csatorna, hogy nem bírta magát elmozdítani. De a betonhüvely tovább szorult, tehetetlenül és süketül, könyörtelenül az oldalába mart a falak betonja. Kérlelhetetlen, hogyan roppannak el bordái. Fájdalmat nem érzett. Majd egy díszes oszlopot pillantott meg maga előtt, és ekkor már tudta, hogy szellem.
Szánalmasnak érezte magát. Ránézett az órára. Éjfél után járt az idő, de jóval hajnal előtt. Mélyen felsóhajtott, ahogy visszaesett a párnára. Mindez ezelőtt nagyon sok évvel történt. Volle akkor álmodott utoljára.
A rokonság úgy vélekedett, hogy a sok stressz, az egészségtelen táplálkozás, és a rendszer a hibás. Mindez Vollet nem érdekelte túlságosan. Ő csak álmodni szeretett volna, mint azokban az időkben, amelyek, bizony, sok tekintetben jobbak voltak. Sokkal több tekintetben. Hiszen az álmok nem csalnak.
Függetlenül mindettől, borostájában a hajnali buszok munkásszagú szalagjával, minden reggel hatkor felkelt, beleszimatolt a reggeli párolgásba, és elindult az autóbuszmegálló felé. Vállán a barna textiltáska, a felesége nagy szeretettel készített tízórait, néhány gyűrött buszjegy, egy ceruza, és két doboz Diazepam mellett a konyha káposztagőze foglalt helyet.
Nehéz idők jártak. Kormányok váltogatták egymást az ország pengeélén, romlott a hús a boltokban, sokasodtak a kóbor ebek a flaszteren, egerek a pincékben, szurkozták a tetőket őszi esők ellen, és Volle álmai továbbra sem tértek vissza. Eljárt jóga kurzusokra, megrendelt különbnél-különb teleshopping termékeket, akkupunktúra kezelések törzsvendége lett, természetgyógyászok, mágusok próbáltak rajta szerencsét, mindhiába.
Egy este aztán rendkívüli dolog történt. Miután Volle csendesen elaludt a hitvesi ágyban, és megfáradt proletárkarjai a libatollas párnák között pihentek, az a szürkeség, ami minden éjjel megfosztotta agyának szelíd és vicsorgó képződményeitől, most lassan, mint egy délutáni havasi köd, feloszlott, és mögötte meglátta magát 40 évvel fiatalabbnak. A gyerek Volle, hatalmas fáradt karokkal, napbarnította arccal. Egy szánkón ült. Előtte feküdt a völgy, benne lapult faluja, városa, és lakónegyede, a blokkjuk, előtte az egykori Trabant, a terasz, rajta a rokonok, a gyár, hatalmas rozsdaszínű kéményeivel, játszóterek fagyott homokkal, és a narancsszínű utcai lámpák gombjait a völgyre boruló köd unottan akasztotta szürke salopétájára.
Volle eltaszította magát, a szánkó könnyedén gyúrta maga alá a domboldalt, és rohant a völgy felé, és hirtelen, hang nélkül, felemelkedett a város fölé. Súlytalannak érezte magát, mint egy űrhajós. Suhant a lakónegyedek fölött, gyomrában érezte az összes izgalmat, amit a világ magában elbír. Már szinte ordítani tudott volna a testében szaladgáló kutyaleopárdok karmolásától, és gyöngyházhártyás zsigerei robbanásig feszültek, amikor felébredt.
Aznap a lépcsőház ajtójában mélyebbet szívott a hajnal szénporos, vörös levegőjéből, majd a homályos napra nézett a domb fölé, és kissé kelletlenül, már-már unottan, talán félve, elmosolyodott.
A Rendszer. A Rendszer mindig elámította Vollet. Már kölyök korában felfigyelt rá az anyja, hogy fia más eszközöket használ a világ megértésére, mint barátai. A rendet kereste. A baromfiudvar titkos összeesküvései, vagy a kavicsok üzenete a patakmederben, mind a Rendszer diszkrét feljegyzései voltak. A kis Volle minden esetre hitte, hogy léteznek olyan dolgok is, amelyeket csak kellő csendben, és kellően megnyugtatott lélekkel lehet csak a megértés mezejére téríteni.
Ezért volt örökös álma a város. A város és a lakónegyedek. Ott élni, ahol mindent maga a Rend teremt, ahol minden a Rendtől függ, és ez alapvetően meglátszik az emberek lelkén. Ott minden ember végtelenül rendes. Beköltözni a párhuzamosok közé, a betonlapok tökéletesen összeillesztett erődítményébe, a racionálisan megtervezett emeletekre, a szabályosan elhelyezett ablakok mögé. Ez volt Volle álma. Hogy végre egyszer megzabolázza rakoncátlan ösztöneit, hogy formába öntse élete kicsapongó perceit, egyszóval bizonyítani akart. Mindennek elérésére csupán egy lehetőség mutatkozott: tömbházba költözni, és soha többé nem cimborálni a mindenütt burjánzó anarchiával.
Aztán egy napon, végtelen tengereken vergődő lelkének roncsa kikötött végre a nyugalom paradicsomi szigetén: Volle beköltözött egy tömbházba. Ami következett, azt tisztátlan írói kezek oltalmára bízni nem szabad. A gyönyör órái nem akartak véget érni. A hajnalba nyúló kártyázások, a rummy kövek fénye, a táblé figurák opálja, vagy a véget nem érő politizálások Volle életének kihagyhatatlan építőköveivé válltak. Igazi barátokká lettek a szomszédok, a gyár oltalmazó vasszerkezetének árnyékában meghúzódó tömbház erős falai között.
Valami művészféle, semmirekellő pernahajder, lakott az első emeleten. Nem érdekelte se a közköltség, se a havonta összeülő lépcsőházi konzílium, se a kártya, se a sakk. Úgy tűnt, a rendet sem kedveli. Kocsonyatestű szitakötők röpködtek ki az ablakán, ha asszonyi hangok szűrődtek ki ajtaja alatt.
Egy lomha nyári estén aztán, amikor Volle éppen a tükör előtt töprengett, a perc galambcsontja megroppant: egy szivárványszemű pillangó pihent meg a borotvahab kupakján. Amikor Volle törölközője lesújtott rá, cincogó hang hallatszott, mintha apró fogaskerekek súrlódtak volna egymáshoz. Volle tudta, mit kell tennie, amikor elővette a fiókból a disznóvágó kést.
Abban az évben, amikor igazán hálátlanul, a kapitalizmus első illatosított békanyáljai úsztak a tömbházak között, és a postaládák szupermarketek disznócsülkeit ajánlották melegen, az emberek fejében újra motoszkálni kezdett a vég kezdetének gondolata. Volle azonosult az aktuális ideológiai vonulattal, és elégedetlenül vette észre, hogy a megálmodott globális emberi mosoly, epeízű ajkait szárazan komorra húzza. A meteorológusok nehéz telet jósoltak.
Nyáron még egykor zenével kelt és feküdt a negyed, zúgtak a fürdővizek. Ahogy viszont beköszöntött az ősz, és nehezebbé vált a szárnyalás, a városban hamarosan megmagyarázhatatlan jelenségeket jegyeztek. Egyesek madárpestisnek nevezték, mások egyszerűen influenzának. A galambok pusztulása volt a leglátványosabb. Mint tömeges öngyilkosok, egyszerre csapódtak az aszfaltra, délutánonként. Iszonyatos ütemben rothadásnak indultak, másnapra teljesen eltűntek a füstben. A csőrük az aszfalton maradt.
Egy hónap alatt a főtér járdáit porhanyó madárcsőr-réteg borította: laza pusztulás. Aztán a kertekben égetni kezdték a száraz faleveleket. A fast-food-ok mögött szétszórt ételmaradékok bódító szaga mindent elárasztott. Még a lakónegyedben is érezni lehetett, így Volle kénytelen volt megtiltani feleségének a napi szellőztetést. A szúrós, édeskés bűz elől viszont nem lehetett elzárkózni.
Furcsa év volt. A dinnyeárusok még decemberben is ott fagyoskodtak a rozsdás tetők alatt, már régen összeaszott portékájukat kínálták.
Amikor lehullt az első hó, Volle békésen lapult a forró fűtőtesthez. De időnként megnyílt egy-egy fagyott madárcsőr az aszfalton, és olyankor valahol egy félhomályos, csonttá fagyott sikátorból, minden előzmény nélkül, hosszas, majd hirtelen elhaló sikítás hallatszott.
Lassan, csendes alázatba merült a város, és a jeges homályban istállómeleget gőzöltek a kémények. A figyelmesebbek halk suhogást, ásványzizegést, valamint túlvilági sóhajokat véltek hallani az izzó kemencék ropogásában. Az a tél szokatlanul hosszú volt.
Volle és az élete külön léteztek. Rövid időre találkoztak csupán, és ritkán. Szomorú találkozások voltak ezek. Nem tudtak egymással bratyizni, gátlásaik voltak. Protokollbeszélgetések. No meg az őszinteséggel sem tudtak igazán szabadon bánni. Tulajdonképpen egyikük sem tudott magáról beszélni, és személyeskedésekbe fulladt a beszélgetés. Nem értették egymást soha.
Létezett néhány emlék ilyen találkozásokról, és Volle szívesen mesélte el a szomszédoknak römizés közben. Persze senki sem vette komolyan. Ő mindenképpen lejegyezte a részleteket, és nyomozói pontossággal keresett kiindulópontokat egy értelmes történethez, amelyben rendszerezhetné az átélteket. Szerinte volt bennük valami megfoghatatlan. Nekifoghatott volna írni azon a szokatlanul hosszú télen, de úgy érezte, még nem érkezett el az idő.
A városban eközben nem történt semmi különös, és úgy tűnt, hogy az alkalmi jósok minden vészjelzése elszáll az utolsó nyomasztó hideggel, és akkor bátran meg lehet őket égetni csendháborgatás ürügyével a helyi sajtó egyre gyérülő lapjain. Meg lehet őket dobálni gömbölyded ólombetűkkel, fel lehet hasítani hasukat ékes felkiáltójelekkel, és nagyokat lehet majd rúgni beléjük, ha elmúlt az utolsó fagy, ha elmúlt minden izgalom, minden, aminek még rossz vége lehet. Erre azonban senkinek sem volt bátorsága.
Volle is hallott ezekről a rosszagú hülyékről. Tudta, hogy a jósokat megtalálhatja bárhol, csak körül kell néznie. Ott voltak minden este a kocsmákban, ahol vodkás fiatalok ülték körül őket, és szürke karikákat fújtak a félhomályba, ha olyan dolgokról meséltek, ami megpendítette az éjszaka feszülő húrjait. Órák hosszat ültek kopott asztaloknál. Volle is beszélni szeretett volna egy hasonló prófétával, de neki nem volt bátorsága, és amikor lett volna, a családjára gondolt, a lakónegyedre, ahol annyira jól érzi magát, és arra gondolt, mi lesz, ha egy átbeszélgetett sikongó éjszaka után, hogyha már mindenki aludni tért, a próféta még mindig mesélni fog. Rendelni szeretnének, de a pincérek már régen álomba merültek. Akkor majd az idegen fogja megkínálni valami igen erőssel, és Volle tudni fogja, hogy onnan már nincs visszaút. Tudni fogja, hogy akkor éjszaka, amikor senki sem fogja várni a hajnalt, amikor mindenki aludni fog, csak ő lesz éber és az idegen jós. Mesélni fog neki, majd valami erőssel kínálja. A kocsmában nagyon meleg lesz. Vörös szemei nyugtalanul remegnek majd fejében, és agya nem fogja megtűrni az igazat. Hajnal felé majd nem is akar hazamenni. Tudni fogja, ha majd feljön a nap, egy új élet kezdődik. Beleborzongott. Azon a reggelen, amikor új autóbuszok fognak új embereket új gyárakba szállítani, csak ő, csak Volle fogja tudni, hogy volt egyszer, volt egyszer egy más Volle, aki egy lakónegyedben lakott, ahol majdnem minden nap römizett, ahol reggelente fanyar lakónegyedszag bűzölgött, ahonnan minden este kitekintett a csillagok közé, mielőtt felesége behívta volna vacsorázni.
De erre most nem akart gondolni. Befalta az utolsó falatot a kolbászos szendvicséből. Kissé részegnek érezte magát. Belenézett mélyen a tükörbe, megérintette a fülcimpáját, és teljesen megszokott módon sóhajtott egyet. Több mint fél órát töltött el, hogy precízen beállítsa az esztergapad minden szögét, de nem ment úgy, mint máskor. Mikor kilépett délután a gyár kapuján, egy kopasz nőt látott a buszmegállóban. Tekintete hűvös volt és szenvtelen, rókaszag lengte körül. Egy autó pont a megálló előtt ütött el egy macskát. Délután volt, és mégis úgy tűnt, mintha már évszázadok óta szürkülödne. A gerincét hidegnek érezte. Aznap este későre érkezett haza a sokadik számú tömbház hosszú lépcsőházának sokadik emeletén a bronzkeretes ajtóhoz. Mielőtt belépett volna, hunyorított a félhomályban.
Másnap nem ment munkába. Amúgy is csak részmunkaidővel dolgozott, ennyit megengedhet magának időnként. A reggeli kávé után rosszullétet színlelt felesége előtt. Kedvetlensége epés nyálat választott ki. Bement a vécébe köpni. A tükör apró porszemcsékkel borított felületén egy zsíros, régi feliratot vélt felfedezni. Bólintott. Kissé szédelegve belenézett újból a tükörbe. Nem látta magát, csak a betűjelek fedésében. Erőteljesen végighúzta foltos tenyerét a tükör felületén, mintha végleg el szerette volna tüntetni a múlt opálos hunyorgását. Volle, az izgága proletár, aki mindig azt hitte, hogy csak nyáron nyílnak a virágok. Ő, a megtört, a meghasonlott arisztokrata, a sárból kinőtt hamuszirom. Ilyenekre gondolt.
Aznap nekifogott írni. Nekifogott megírni találkozásait az életével. A nagy szemérmeskedéseket a fehér szobában. Mindent meg akart írni. Hiába várták aznap römizni, hiába várták közmunkára, hiába készültek a szomszédok, hogy elujságolják, hogy miként történt, hogy milyen lett, és milyen volt, Volle nem jelent meg. Csak ebédelni ment ki, és aznap az újra felfedezett íróasztal fölött égett az arca, sziszegett a torka, és sercegett a kiszáradt toll, amit megtöltött a lilás kínai tintával, nyolc év után újra.
A születéstől kezdte. Előszedett családi albumokat, újra elolvasott megsárgult leveleket, de hamarosan rájött, hogy nem tudnak újat mondani neki. Ezeket már mind tudta. Nem volt, mondhatni, titka a múltnak előtte.
Másnap betegszabadságot vett ki. Két hét. Ennyi ideje maradt.
Megírta az anyját, aki mindig neheztelte a henyéléseket, megírta az apját, aki nem hallott, és egy idő után már nem is látott. Nehezen ment az írás. Nem találta a szavakat, ilyenkor mondatok gyűltek fel mögötte, mint egy hordó csapjába szorult szőlőszem mögé a bor. Aztán leírta a szót. Nem volt jó. Kihúzta. Leírta külön. Nem tudta, hogyan írják helyesen. De nem volt sok türelme, leírta, ahogy tudta, és hagyta magára csorogni az idő nedveit. Leírta. Beleírta. Erősen sercegett a toll, helyenként kilyukadt a lap, felgyűrte maga mögött a sorvégeket.
Közben a városban megjött a tavasz. Nem volt hideg, de az emberek nem mertek sapka nélkül járni. Mindenki kopaszodott. Lassan kirügyeztek a fák, hamupamacsok nyíltak. A legkisebb szélre szétfoszlottak, belezümmögtek a fuvallatba, és egy lilás csonk maradt helyettük, mintha emberi végtagokat teremtek volna a fák, és most megannyi vonatkerék vágta volna darabokra őket egy tömeges öngyilkosságkor. Hűvös szelek sepertek végig néha a nyálkás utcákon, felkavarva a felgyülemlett szemetet, mert ki tudja miért, a szemetesek beszüntették a munkát. Kutyafalkák támadtak játszó gyerekekre akár nappal is. Szörnyű harapások. Lehet, hogy a csatornákból bújtak elő. Nem tudta senki. Nem volt váratlan semmi.
Volle közben csak írt, és tudta, hogy már nincs sok ideje. Nem lehetett aludni. Éjszaka is írni kellett, és hajnal után elszundítani néhány percre. Majd felkelni újra, és újra írni, merthogy nincs sok idő, nincs elég idő.
Aznap, amikor a házasságáról írt, tudatták vele, hogy nem tagja többé a tömbház bizottságának. Nem dönthet vízszámlák fölött, nem ítélhet halálra közköltség mérlegeket, és nem szabhatja meg a takarítónő kilétét. De mindezeket nem bánta. Zsíros hajjal, ugyanabban a nadrágban, és ugyanabban az ingben ült az állott szagú szobában, és meggémberedett ujjakkal szorította a tollat. Égett a műaranyozott éjjelilámpa, és a szobában mindenre, mint egyszer az utcákra, vékony porréteg rakódott. Csupan Volle karjai, a toll, és a lapok maradtak érintetlenül. Mintha beezüstöztek volna mindent és megfagyott volna a pillanat üstjében az anyag.
A városban nehezen ugyan, de még mozogtak emberek. Volt aki minden reggel, rendszeresen, eljárt a munkahelyére, és fittyet hányt minden látszatra. Megnőtt a létértelmezők száma, istentiszteleteket és miséket naponta többször is tartottak a penészes falú templomokban. Persze mindenki az időjárást, a globális felmelegedést, az országot, vagy a politikusokat okolta. Mindenre akadt magyarázat. Közben összeomlottak a régi épületek.
Már nem maradt sok hátra. Volle elérkezett a jelenhez. Már nem aludt napok óta. Néha elhalványult a tinta. Ilyenkor felszisszent. A szobában már nagyon sűrű lett a levegő. Már alig tudott lélegezni, amikor elérkezett a jelenhez. Leírta a várost, a patkányokat, a mennyegzőket, a temetéseket, mindent, ami eszébe jutott. Jegyzetelni akart, nem magyarázni, mégis hosszú, szimfonikus mondatokat hullámzott ki magából.
Hirtelen azt vette észre, hogy meghasonul. Pillanatokkal megelőzte a történéseket. Hajnal volt, még sötét. Elérkezett a napkeltéhez. Kintről sikongásokat hallott, majd egy mélyről jövő recsegés, mordulás. Az óra a szekrény tetején már rég nem mutatta az időt. A szomszédok kitódultak a lépcsőházba. Volle tudta, hogy a napnak ma nem szabad felkelnie. Tudta, hogy nem szabad átkokat szórnia a jövőre, sem a múltra. Eggyé kell válnia a szobával, csendben és alázatosan.
Egyeseket a buszmegállóban ért volna a hajnal. Másokat a vécén ülve. Volle tudta, hogy most, a világ sorsa, az életek kötege, a nagy álmok zuhatagai, a nagy eszmék tömkelege, most mind itt van a lapokon, lila tintával leírva, és tudta, hogy elfogytak a lapjai. Tudta, hogy mennie kellene munkába, két hét után újra. Csak a napnak nem szabad felkelnie.
Letette a tollat. Kinézett az ablakon. A szemetesek már dolgoztak. Megérintette a fülcimpáját. Beleborzongott a hajnalba. Nagyon illatosnak érezte a szobát. Ahogy lepuffant az ágyra, felkavarta a port. Szomorú hajnal készülődött odakint.
Reggel fáradtan ébredt, de rókaszagúnak érezte magát. Kiment megmosakodni és fiatalnak tűnt a tükörben. Elindult. Beült az autójába. Beleborzongott a hidegtől a diófa színű bőrülésbe. Áthaladt egy lakónagyeden. Utálta ezt a helyet. Mindig felhúzta itt az ablakot, ne érezze azt az orrfacsaró bűzt, amit a tömbházak, a kukák, és a lakók árasztottak. Egy buszmegálló előtt elütött egy macskát. Undorodva gondolt bele, hogy rá fog száradni a lámpákra a dolog. Megállt egy stoppnál. A rikkancstól kért egy újságot. Idegennek tűntek a hírek és súlytalannak. Miért olyan furcsa ma reggel minden? Miért tévedt el kétszer útközben, ahol már öt éve elhalad naponta kétszer? Felhúzta a szemöldökét. A szélvédőre mintha valaki rányomta volna a zsíros arcát. Most még ez is. El kell mennie délután az autómosóba. A következő stoppnál újból belelapozott az újságba. A hirdetések oldalán, legalul, a bal sarokban egy ismerős nevet vélt felfedezni. Mintha találkozott volna vele egyszer valahol a lakónegyedben. Biztos valami alkatrész kapcsán a régi autójához, valamit csiszolt neki vagy esztergált az a pasas. Zöldre váltott a lámpa. Tökig nyomta a gázt. Felröppent egy kevés hamu az autó tetejéről. Késő reggel, a Nap kábán sütötte a várost. Mintha mi sem történt volna.
