– Az interjú mint műfaj különösen alkalmas a dekonstruálásra, mivel általában teleologikusan építkezik. Az Ön pályaképét sem lehetne máshogyan megközelíteni, mint egy nagyszerű konstrukciót (amiben azonban nincs eltévelyedés, nincs dekonstruálható pont). Mit gondol erről?
– Az interjú számomra párbeszéd, várakozás, találkozás. A teleológia ellenére van benne egy kiszámíthatatlan mozzanat, egy váratlan esemény, ami a kérdéssel érkezik, és a beszélgetésben történik meg. Ezért egyszeri és megismételhetetlen, és pontosan ez benne a dekonstruktív mozzanat. Mondhatnánk azt is, hogy látszólag konstrukció, de valójában dekonstrukció. Az én pályaképem esetében is így van, első rálátásra célirányosan megtervezettnek tűnik, de tulajdonképpen a véletlenek szerencsés összjátéka, amiért nagyon hálás vagyok a sorsnak vagy a gondviselésnek, személy szerint pedig a szüleimnek, a családomnak, a barátaimnak, a tanáraimnak és a hallgatóimnak.
Ez az év a mélyinterjúk éve az én életemben. Az elején szokatlan volt nekem ez a műfaj, de mára már megkedveltem, mivel nagyon jó kérdéseket kaptam a beszélgetőpartnereimtől. A kérdések megszólítanak, gondolkodóba ejtenek, arra késztetnek, hogy olyasmit fogalmazzak meg, amire eddig nem is gondoltam vagy nem így gondoltam. Nincsenek kész válaszaim, bár tudok „penge” lenni. Ezt a nevet még a kilencvenes évek elején kaptam a hallgatóimtól, Varga Zoltán volt tanítványom mesélte nevetve, amikor kollégák lettünk az egyetemen. A most végzős hallgatóktól a „fekete ciklon” nevet kaptam, ami szintén nagyon tetszik nekem. Harminc év alatt azért sok nevem lehetett, de ezek jutottak el hozzám.
– Egyik interjúban játékba hozza Jacques Derrida sokat idézett állítását: „amióta csak az eszemet tudom, az írás foglalkoztatott, de mindig a másik történeteként.”1 A Világosságban megjelent Filozófiai önéletrajzok – Derrida, Nietzsche, Szókratész című tanulmányában is részletesen tárgyalja az önéletrajziságot, önéletírást mint filozófiai és poétikai kérdést.2 Fel tudja idézni, hol található a fordulópont, mikor vált az írás a saját történetévé?
– Nálam az íráshoz az írószereken keresztül vezetett az út. Édesapám asztalosmester volt, ezért a füle mögött mindig ott volt a piros asztalos- vagy ácsceruza, mindig elnéztem, ahogy a „filungokra” betűket ír vele, én is próbáltam vele rajzolgatni, de nekem nem állt kézre, nem azért, mert még akkor nem tudtam írni, hanem azért, mert lapos volt a ceruza hegye is, így nem volt könnyű vele bánni. Az anyai nagytatám, aki annak idején a falu bírója volt, és mindig azt mondta, hogy „én akkor is Bíró maradok, amikor már nem leszek bíró” – lám-lám, hol kezdődhet a nyelvjátékok iránti vonzalmam–, szóval Bíró nagytatának volt egy gyönyörű bordó tolla, és azt mondta, hogy amikor nyugdíjba megy, akkor nekem adja ajándékba, az Öcsémnek pedig a gyöngyház nyelű bicskát ígérte. Vártuk is azt a nyugdíjat, de még mennyire, hogy vártuk. Amikor eljött az ideje, annak rendje-módja szerint megkaptam a tollat, az Öcsém pedig a bicskát. Nagy becsben is tartottam az üveges szekrényben, bár írni már nem írtam vele, mert addigra volt saját tollam. Balkezes voltam, ezért mindig vékony hegyű minőségi tollakat kaptam a szüleimtől, hogy ne maszatolódjon el az írás. Még érettségi ajándékként is tollat kaptam, sőt a férjem is meglepett egy Pelikán tollal, ráadásul én is egy Montblanc tollal ajándékoztam meg Derridát. De az most engem is meglep, hogy amikor megkérdeztem Danikát, a nagyobbik fiamat, hogy mit szeretne az elsőáldozásra kapott pénzéből venni, azt válaszolta, hogy egy Montblanc tollat. Meg is kapta, amiként a karórát is, mert nálunk a családban az volt a szokás, hogy Mikulásra csizmát, húsvétra lakkcipőt, elsőáldozásra pedig órát kapunk. Tehát a toll már megvolt az íráshoz, a füzetet én vettem, a történetet is én írtam. Máig is azon gondolkodom, hogy miért a Mississippi partján játszódik A barátság jót tesz című regényem, és miért nem mondjuk a Hargitán. Talán azért, mert Tamási Áron azt már megírta? Talán azért, mert a csíkos könyvek jobban érdekeltek, mint a pöttyösek? Talán azért, mert éppen cowboyfilmeket adtak a tévében szerda esténként? Talán ezért, mert szerettem volna elmenni Amerikába? Jártam is a Mississippi partján a férjemmel évekkel később, még annál is nagyobb volt, mint amilyennek elképzeltem. Verset, drámát is írtam, de aztán egy hirtelen gesztussal tűzbe vetettem a verseket, a dráma nyomára többé nem akadtam, a regényt megtartottam, de a szépírói karrierem ezzel véget is ért. Arra még emlékszem, hogy Barbat Erzsébet tanárnő a Csíkszeredai Matematika-Fizika Gimnáziumban egy alkalommal felkiáltott egy dolgozatom után: Átok, neked van egyéniséged! Arra is, hogy Molnár Vilmosnak is ugyanezt mondta, ő megmaradt a szépirodalom mellett, én később irodalomelméletre váltottam. Ebben Gyimesi Évának, Láng Gusztávnak és Martinkó Andrásnak is szerepe volt. Kilencedikes koromban, Csíkszeredában a könyvesüzletben felfedeztem a könyveiket, nagyon tetszett nekem az irodalomhoz való elméleti közelítésmód. A tizenegyedikbe való felvételihez fel is használtam Martinkó András Petőfi-értelmezését, Barbat Erzsébet akkor is megjegyezte, hogy tetszett neki ez a dolgozat, de ezt csak utólag tudtam meg, mert a sikeres felvételi után átmentem az akkor alakult ipari kémia osztályba, így már nem ő, hanem Czegő Zenóbia volt a magyartanárnőm. A vegyészi, majd közgazdasági kitérő után visszatértem az irodalomhoz és az íráshoz. Az egyetemen Gyimesi Évánál Sütő András esszéiből írtam a szakdolgozatomat, az esszé mint írásmód érdekelt, Gyimesi Éva azt mondta a szakdolgozat-készítés közepette, hogy most következne Roland Barthes. Így aztán Zürichben ott folytattam, ahol Kolozsváron abbahagytuk, Roland Barthes szövegeivel, hogy mégis Derrida lett belőle, az a Grammatológiának köszönhető, amely az írás kérdésével foglalkozott.
Az önéletírás is Derrida történeteként érkezett hozzám, mégpedig akkor, amikor 1993-ban meghívtuk Pécsre, ahol a kezdeményezésünkre doctor honoris causa címet kapott. Előzetesen kértünk tőle egy szöveget, amelyet pontosan az érkezésére szerettünk volna megjelentetni a Jelenkor folyóiratban. A másik egynyelvűsége avagy az eredetprotézis című írását küldte el.3 Amikor elolvastam, teljesen meglepett az önéletrajzi szólam felerősödése, eddig hallottam ezt a hangot, így a képeslapok hátoldalán – La carte postale. De Socrate à Freud at au-delà (1980) – lapalji jegyzetként, naplóként – Survivre (1979) – vallomásként – Circonfession (1990) –, de most dominánssá vált ez a hang, még akkor is, ha egy fiktív párbeszéd keretében szólalt meg. Ezért, amikor Mekis János és Varga Zoltán kollégáim felkértek, hogy tartsak egy előadást az általuk szervezett Írott és olvasott identitás. Az önéletrajzi műfajok referenciális kontextusai című konferencián (2005), akkor elkezdtem szisztematikusan foglalkozni ezzel a kérdéssel, ennek a kutatásnak egy részét már publikáltam a korábban említett szövegben.4 De ez még mindig a Derrida története. 2004. október 9-én éppen A város mint emlékezet és ígéret című Derrida-szövegen dolgoztam,5 egy idézet kellős közepén voltam, amikor Csuhai Istvántól kaptam egy e-mailt, azt írta, hogy most jelentették be a frankfurti könyvvásáron, hogy meghalt Derrida, szeretne felkérni, hogy írjak egy rövid cikket róla az Élet és Irodalom számára. Tudtam, hogy Derrida beteg, Richard Rorty írta meg elsőként nekünk 2003 májusában, azt is, hogy hasnyálmirigyrákban szenved, azt is, hogy maximum másfél éve lehet. Ennek ellenére nem hittem el, hogy meghalt, befejeztem a mondatot, befejeztem a szöveget. Még mindig nem tudtam elkezdeni a nekrológot, mert tulajdonképpen ezt kellett volna írnom, István sem mondta ki, én sem mondtam ki ezt a szót, de mindketten tudtuk, hogy ez a műfaj. Korábban több Derrida által írt nekrológot is lefordítottunk magyarra, a Deleuze és Lyotard halálára írt szövegeket, sőt a Lévinasról írt teljes könyvet is, többször is elolvastam már a gyászmunka-könyvét – Chaque fois unique, la fin du monde (2003) –, de mégsem tudtam azt leírni, hogy meghalt Jacques Derrida.6 Egész éjjel a számítógép előtt virrasztottam, nem találtam a szavakat, hajnalban mégis megírtam egy rövid szöveget az Élet és Irodalom számára – Jacques Derrida, aki szóra bírta a nyelvet címen.7 Nem Derrida halt meg, hanem Jacques, nem Jacquesról írtam, hanem Derridáról. „Szókratész halálától fogva” – à partir de la mort de Socrate – jutottak eszembe a Platón patikájának mondatai –, Platón az írást Szókratész halálától fogva kezdte, tulajdonképpen nálam is ekkor kezdődött újra az írás.8 A Replika és a Kritika folyóiratok ekkor kértek fel bennünket egy-egy beszélgetésre, ezeken a beszélgetéseken kezdődött el a személyes emlékek felidézése.9 2005 óta minden évben rendezünk egy Derrida-konferenciát az emlékezetére, nem a rajongás vagy a kultuszépítés céljából, hanem a dekonstrukció „több mint kritikai” szellemének jegyében. Ezek a konferenciák természetesen arra is alkalmat adnak, hogy Jacques személyiségét felidézzük, hiszen azokat a hozzá közel álló filozófusokat, irodalmárokat hívjuk meg, akik Derridából kiindulva saját utat találtak meg.10 Benoît Peeters Derrida (2010) biográfiáját, valamint a könyv írásával egyidőben keletkezett Három év Derridával című könyvét olvasva értettem meg, hogy bár Derrida halhatatlan, Jacques halandó, még akkor is, ha „halandó csak halandót szerethet halhatatlanul” (József Attila). Ettől kezdve már nem csak egy téma, hanem írásmód volt számomra is az önéletírás, lassan a magam története, még akkor is, ha most is másik történetekén keresztül érkezik.
– 1994-ben jelent meg Derrida írás-fordulata című könyve, aminek fontos előzménye a külföldi egyetemeken végzett kutatómunka. Zürichben, majd Párizsban kerül közvetlen kapcsolatba a dekonstrukcióval. Közben a strukturalizmusnak, hermeneutikának vagy Lacan pszichoanalízissel kapcsolatos szövegeinek is hihetetlen erejük és befolyásuk lesz. Miként hatottak ezek az irányzatok abban a környezetben a gondolkodására?
– 1988 januárjában érkeztem meg Zürichbe, a férjem, Boros János ott élt és dolgozott. Akkor még nem tudtam németül, de gyorsan nekiestem a nyelvtanulásnak, ősszel pedig beiratkoztam vendéghallgatóként a Zürichi Egyetemre, többek között Michael Böhler Huszadik századi irodalomtudományi módszerek című előadására. Örömmel láttam, hogy Roland Barthes szövegeit is venni fogjuk. A dekonstrukció kifejezés nagyon tetszett nekem, pontosan értettem, hogy mire utal, annak ellenére, hogy még nem tudtam, mit jelent. Az orosz formalizmus, a strukturalizmus és a hermeneutika volt számomra eddig a mérvadó, Gyimesi Éva Teremtett világ. Rendhagyó bevezetés az irodalomba (1983) című könyve a mérték. Alig vártam már a Barthes-előadást, nagyon tetszett, aztán jött Derrida, az még jobban megérintett, és ez az érintettség azóta is tart. Minden egyes szövege új öröm számomra, épp a napokban olvastam a Facebookon, hogy megjelent egy újabb kötete Le calcul des langues címen,11 alig várom már, hogy olvashassam. Derrida és Paul de Man is tartott előadásokat Zürichben jóval korábban, bár nem emlegették, de benne volt a levegőben. Foucault-szemináriumra is jártam, a freudi és a lacani pszichoanalízis is jelen volt, tehát a strukturalizmus, a dekonstrukció és a pszichoanalízis ekkor még erőteljesen alakította a filozófiai és irodalmi gondolkodást. Párizsba 1989 őszintén érkeztünk, beiratkoztam Derrida előadásaira, ekkor még az École normale supérieure rue d’Ulm-beli épületében voltak, nagyon sokan jártak az órákra, zsúfolásig telt a terem minden egyes alkalommal. Derrida novemberben kezdte a párizsi óráit, szeptemberben és októberben New Yorkban, áprilisban pedig a kaliforniai Irvine egyetemen tanított. Mi már szeptemberben megérkeztünk, így előtte végignéztük az összes párizsi egyetem programját, kiválasztottuk azokat a kurzusokat, amelyek érdekeltek minket, megnéztük a College de France programjait is, a könyvtárakat, a múzeumokat, a színházakat. Amire kezdődött az egyetem, már minden napra jutott legalább négy-öt program, hétvégeken pedig jöhettek a múzeumok. Minden vasárnap tíztől hatig a Louvre-ban voltunk, teremről teremre végigjártuk egy év alatt, hatra pedig mentünk a Notre-Dame székesegyházba, IV. Henrik találóan mondta, hogy Párizs megér egy misét, különösen, ha Cardinal Lustiger prédikált, akivel Derridának is volt egy hosszú beszélgetése. Georges Duby, Pierre Bourdieu, Pierre Boulez a College de France-ban, Jacques Bouveresse és Sarah Kofman a Sorbonne-on, Jacques le Goff az École normale supérieur-ön, Jean Greisch a Katolikus Egyetemen, Julia Kristeva a Paris VII-en, Hélène Cixous a Paris VIII-en tartott előadásokat, ehhez jöttek még a könyvbemutatók, a beszélgetések, a kiállítás-megnyitók, tehát nagyon intenzív és eleven intellektuális életünk volt Párizsban. Az utcán összefutottunk hol Hanna Schygulla színésznővel, hol Philippe Sollers költővel, hol Cserhalmi Györggyel. Jacques le Goff előadásán két magyar diáklánnyal találkoztunk, Derrida előadásán is voltak magyarok, pedig még éppen hogy megnyíltak a határok, 1989 őszén voltunk, a nemzeti kerekasztal tárgyalások idején, Magyarország utat engedett a keletnémeteknek, a decemberi romániai forradalom viszont még sejtéseinkben sem létezett. Történelmi időket éltünk. A struktúrák már nemcsak Párizs utcáira mentek ki, hanem Budapest, Berlin és Temesvár utcáira is, és ebbe még Szent Mihály útja is beleremegett. Mindenütt nagy szimpátiával fogadtak, ha megtudták, hogy magyarok vagyunk, mindenki figyelte az eseményeket. De voltak egészen spontán és véletlen helyzetek is, amelyek emlékezetesek maradtak, a Gibert Jeune könyvesüzletben néztem a filozófiakönyveket, amint levettem a polcról Rainer Rochlitz Le jeune Lukács (1983) című könyvét, megszólalt mellettem egy férfi, és azt kérdezte, hogy miért érdekel ez a könyv. Azt válaszoltam neki, ha az emlékezetem nem csal, mert az esszéből írtam a szakdolgozatomat és nagyon jól tudtam használni a Lélek és formák című Lukács-kötetet. Kérdően nézhettem rá, mert erre azt mondta, „én írtam a könyvet”. Ezt követően többször is találkoztunk vele Párizsban, az óráira is elmentem, akkor dolgozott egy Ricœur-köteten, amelyet meg is kaptam tőle ajándékként.12
Az École normale supérieure termében nagy volt a nyüzsgés, amikor megérkeztünk az első Derrida-előadásra, alig lehetett helyet találni, volt, aki egy kiskutyával a karján érkezett, volt, aki dohányzott, volt, aki magában füstölgött, de amikor megérkezett Derrida, hirtelen mindenki elcsendesedett, és érdeklődéssel figyelt. Derrida letette az asztalra a válltáskáját, kivett egy paksaméta papírt, körülnézett a teremben, volt a tekintetében valami ellenszegülés, talán a világgal szemben, talán önmagával szemben – „Mi/ellen/ nem szegül” (Paul Celan) –, majd leült, és két órán át olvasta a szövegét. Manger l’autre – ez volt az előadás címe, Kleist Pentheszileia című művét elemezte – Mund jetzt und Hand , und Hand und wieder Mund –idézte többször is a német eredetit. Egyszer csak kiemelte a táskájából Barthes Beszédtöredékek a szerelemről (1977) című könyvét,13 felmutatta a hallgatóságnak, halkan megjegyezte, hogy ezt a könyvet érdemes elolvasni. Másnap elmentem a Fnac könyvesboltba, megkerestem a könyvet, amint ránéztem a borítójára, rögtön megértettem, hogy miért is lehetett fontos Derridának ez a kiadás, a borítóképen a képkivágásban két egymást diszkréten érintő kéz látható – Mund jetzt und Hand, und Hand und wieder Mund – Képtöredékek a szerelemről? Csak évekkel később néztem meg a képaláírást: Tóbiás és az Angyal (részlet). Verrocchio műhelye. Nemzeti Galéria, London. A dekonstrukció a részletekben, az angyal az egészben rejlik.
1995-1996-ban ismét egy évet tölthettem Párizsban, ekkor már az École des Hautes Études en Sciences Sociales előadótermeiben tartotta Derrida az előadásokat. Ez egy sokkal nagyobb terem volt ugyan, de a hallgatóság száma is megnőtt. Samuel Weber és Hélène Cixous is ott voltak az előadásain, ebben az évben Gianni Vattimo, Jonathan Culler, Jean Greisch, Bernard Stiegler, Catherine Malabou, Geoffrey Bennington és még sorolhatnám az akkor még kevésbé, napjainkra már ismert személyiségeket, akikkel a könyvbemutatókon vagy diszkussziókon találkozni lehetett. Az egyik alkalommal épp arról beszélgettek baráti körben, hogy mivel is foglalkozik most Lévi-Strauss, aki visszavonultan élt ugyan, de időről-időre megjelentetett egy-egy szöveget. Lacan nyomában is jártam Párizsban, nem csak azért, mert a Rue de Lille 5 közelében laktunk, ahol praktizált, így gyakran mentünk el a ház előtt, hanem azért is, mert épp egy cikken dolgoztam az Erős Ferenc által szerkesztett Thalassa-számhoz.14 Megtudtam, hol lehet pult alól megvenni a kiadatlan Lacan-szemináriumok anyagát, ami több, mint huszonöt kötet volt, így lemondtam róla, inkább elmentem a könyvtárba és jegyzeteltem. Megismerkedtem Geneviève Morel és Franz Kaltenbeck pszichoanalitikusokkal, akik Lacan-tanítványok voltak, Füzesséry Évával, aki szintén Lacan-tanítvány volt. Derrida témája a vendégszeretet volt ebben az évben, a vendégszeretet-gyűlöletről tartott egy meggondolkodtató előadást mindjárt az év kezdetén, a végén pedig a menedékvárosok kérdéséről és a kozmopolitizmusról, amelyet a Világ kozmopolitái, még egy erőfeszítést! címen publikált később.
– A továbbiakban nemcsak olvassa és értelmezi Derrida irodalommal, filozófiával, művészetelmélettel, valamint pszichoanalízissel kapcsolatos szövegeit, de férjével, Boros Jánossal és Csordás Gáborral együtt Derrida magyar fordítója lesz. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra? Hogy kell elképzelnünk a közös munkafolyamatot?
– 1990-ben kezdtem tanítani a Pécsi Tudományegyetemen, ekkor még nagyon kevés Derrida-szöveg jelent meg magyarul, ezért kezdtem el fordítani a hallgatóimnak. Lefordítottam A struktúra, jel és játék a humántudományok diskurzusában című szöveget, a Sarkantyúk vagy Nietzsche stílusai könyvet, a két Joyce-tanulmányt, a Celan-könyvet, a Kafka-értelmezést, Az igazság a festészetben kötet több szövegét is, ezek egy része azóta megjelent, hol az én fordításomban, hol másokéban, de van azért még egy pár kiadatlan fordítás a tarsolyomban. Mindezt két év alatt, óráról-órára, miközben még egy angol irodalomelmélet könyvet is lefordítottunk magyarra a hallgatóimmal. Ebben az időszakban írtam a Derrida-könyvemet, amikor befejeztem az első változatot, akkor hívtuk meg Derridát Pécsre. Erre az alkalomra kértünk egy szöveget tőle, amit Csordás Gáborral és Boros Jánossal közösen fordítottunk le magyarra. Ekkor még sem internet, sem mobiltelefon nem volt, sőt nekünk még telefonunk sem, így amint megérkezett a szöveg, éjféltájban beállítottunk Csordás Gáborhoz és Koszta Gabihoz, hogy máris kezdhetjük. A reggelt azért megvártuk a fordítással, de rendszerint késő éjszakáig dolgozunk. Felváltva készítettük a nyersfordításokat, annak függvényében, hogy kinek volt éppen ideje, mert napközben tanítottunk, Gábor és Gabi akkor építették fel a Jelenkor kiadót. János a filozófiáért, Gábor a nyelvért, én Derridáért voltam felelős. Nagyokat nevettünk, nagyokat vitatkoztunk, mert János nem engedett a filozófia fogalmiságából, Gábor a magyar nyelvből, én pedig Derridából, végül meggyőztük egymást, ami azt jelentette, hogy kitaláltunk egy negyedik megoldást.
– Viszonylag keveset tudunk a személyes élményeiről Derridával kapcsolatosan.15 Mi volt a legnagyobb kihívás a beszélgetéseik alkalmával? Voltak Önben előfeltevések, melyeket a személyes találkozások esetleg felülírtak?
– Engem mindenekelőtt a szöveg érdekelt, ezért leválasztottam a szerzőt a szövegről. Mindaddig, amíg be nem fejeztem a szövegemet, nem kerestem vele a személyes találkozást, Párizsban az előadásokon láttam, amikor Budapesten volt 1992-ben, akkor ott voltam a Magyar Tudományos Akadémián a beszélgetésen, akkor egy pillanatra beszélgettünk, a diszkusszióban részt vettem ugyan, de ennyi volt az egész. Amikor meghívtuk Pécsre, akkor már több levelet váltottunk, a repülőtéren már ismerősként üdvözöltük egymást, ott rögtön adott egy interjút a Népszabadságnak, majd végre beültünk az autóba, és megindultunk Pécs felé. Ekkor kezdtünk beszélgetni, nagy lelkendezve meséltem neki, hogy már meg is jelent A másik egynyelvűsége, tetszett neki, hogy hárman fordítottuk, megjegyezte, hogy sajnos nem tud magyarul, ezért nem tudja elolvasni, amire én azt válaszoltam, semmi gond, visszafordítjuk franciára. Lett ebből akkora kacagás az autóban, hogy még most is visszhangzik a fülemben. Ettől a pillanattól kezdve teljesen felszabadult Derrida, és minden egyes találkozásunk a későbbiekben is ilyen vidám volt, legyen az Párizsban, Leuvenben, New Yorkban vagy az Irvine-on. Nagyon sok közös kalandunk is volt, Pécsett az autónk kapott defektet, amikor a díszdoktori ünnepségre mentünk, másnap hirtelen akkora hó esett, hogy bent rekedtünk a Pécsi Akadémiai Bizottság Házában, holott terített asztal várt bennünket a város másik végében, Párizsban egyszer megbeszéltünk egy találkozót, de elszámoltuk az órát, így Derrida hiába várt ránk, Irvine-ban hazavitt bennünket autóval, nem jó kijáratnál mentünk ki, így hosszan keringtünk az autópályán, New Yorkban összefutottunk a liftben, és majdnem bent ragadtunk. Mindig vidám, jókedvű beszélgetéseink voltak, de nagyon ritkán beszélgettünk filozófiai kérdésekről, politikáról, irodalomról, filmről annál inkább. Amikor egyszer-kétszer mégis filozófiára terelődött a szó, akkor az volt az érzésem, hogy számára ez nem beszédtéma, hanem írástéma, azaz mintha az írógép előtt ülne, már mozdult is a keze a képzeletbeli billentyűk felé.
– Közben lecseng a posztstrukturalizmus, s kicsit persze a dekonstrukció is. Járhatott ez bizonyos veszteségérzéssel?
– Lassan már én vagyok az egyetlen túlélő – mondta egyik alkalommal, talán épp akkor, amikor a tévében bemondták Deleuze halálhírét, miközben együtt vacsoráztunk Párizsban 1995-ben. Ők már tudták Marguerite-tel, a feleségével, hogy mi történt. Én megjegyeztem, hogy mindig megdöbbent, amikor egy filozófus öngyilkos lesz. Egy évvel korábban halt meg Sarah Kofman (1994), aki szintén öngyilkos lett pár héttel a hatvanadik születésnapja után. Deleuze hetvenéves volt. Marguerite csak annyit mondott, el sem tudjuk képzelni, mit jelenthetett a mindennapokban oxigénpalackhoz kötve élni, főleg amióta már az írás is nehezére esett. Egy hónappal később halt meg Emmanuel Lévinas (1995), így ez az év valóban a nagy veszteségek éve volt a filozófiának és Derridának is. Pár évre rá meghalt Lyotard (1998), majd Gérard Granel (2000) és Maurice Blanchot (2003). A Chaque fois unique, la fin du monde (2003) című könyvében tizenhat kortársa haláláról emlékezett meg. A „megvesztegethetetlenek” nemzedéke közül, ahogy Hélène Cixous nevezte őket, már valóban csak Derrida élt a könyv megjelenése idején. A posztstrukturalizmus és a dekonstrukció körüli viták elcsendesedtek, abban az értelemben, ahogy a hullámok elülnek a vihar után, de a tenger nem tűnik el, a hullámlovagok ilyenkor vagy más tengert keresnek, vagy várnak az új szelekre. Ez a filozófia és az irodalomelmélet vizein is így van, szerencsére tengernyi szövegünk van Derridától, így van amit olvasni és újraolvasni. Derrida együtt élt a korával és alakította annak diskurzusát, ezért nem veszteségként élte meg a változást, hanem aktívan vagy performatívan, de vissza is szólt, ha úgy érezte, hogy olyasmivel vádolják a dekonstrukciót, ami szerinte nem helyén való.16 Rorty mondta az egyik szövegében, hogy nincsenek nagyobb vesztesek, mint a tegnap hősei, ezen akkor is, most is elgondolkodom, mert számomra sosem így tevődött fel a kérdés. Arisztotelész rég halott, de ma is olvassuk a szövegeit, vitatkozunk róluk, ugyanez érvényes Derridára és Rortyra is. Filozófiai értelemben és személy szerint is hatalmas veszteség, hogy 74 évesen meghalt Derrida, most lenne 90 éves, 76 évesen Rorty, ugyancsak hasnyálmirigyrákban, Lacan 80, Gadamer pedig 101 évet élt. A szövegei viszont élnek, jelen vannak a kortárs diszkussziókban, így a médiafilozófia, a poszthumanizmus vagy a környezetfilozófia diskurzusaiban is. Aki divatjelenségként kezelte Derridát, az ma már talált magának más divatot, de aki Derrida szövegeit olvasta, az mindig meg fogja találni bennünk azokat a passzusokat, amelyek gondolkodásra késztetik. Az más kérdés, hogy ma van-e türelmünk Derridát olvasni, vagy tudunk-e olvasni, a gyorsolvasás nem kedvez az intertextuális utalásokkal átszőtt Derrida-szövegek olvasásának sem, amelyek „körültekintő, lassú, differenciált, rétegzett” olvasást feltételeznek. Tulajdonképpen maga Derrida is felteszi ezt a kérdést a Jean Birnbaumnak adott „nekrológ”-interjújában: „Ki fog örökölni, és miként? Vannak egyáltalán örökösök? Ez egy olyan kérdés, amelyet ma sokkal inkább fel kell tennünk mint korábban bármikor. Folyton ezen gondolkodom. A mi techno-kulturális időnk radikálisan megváltozott ebben a tekintetben. Az én »generációm« és a forteriori a még korábbiak, hozzászoktak egy bizonyos történelmi ritmushoz: tudni vélték, hogy a szövegek, minőségük függvényében, túlélnek-e, egy-két vagy – mint Platón esetében – huszonöt évszázadot. Eltűnni, hogy újraszületni lehessen. Ma azonban az archiválás módozatainak felgyorsulása, de az elhasználódás és a destrukció, átalakítják az időbeliség struktúráját és az öröklés időtartamát is. A gondolkodás számára a túlélés teljesen előreláthatatlan formát ölt. Az én koromban kész vagyok két egymásnak ellentmondó hipotézist felállítani: egy időben kettős érzésem van, kérem, higgye el nekem, egyrészt mosolyogva és szerénytelenül kész vagyok azt állítani, hogy még el sem kezdtek engem olvasni, bár vannak nagyon jó értelmezőim (talán pár tucat a világon, akik szintén író-gondolkodók, költők), alapjában véve, később van lehetőség arra, hogy ez megmutatkozhasson, másrészt viszont, de ugyanakkor, azaz ezzel egyidőben azt állítom, hogy két héttel vagy mondjuk egy hónappal a halálom után semmi nem marad. Kivéve, amit a könyvtárak raktáraiban megőriznek. Esküszöm, hogy egyidejűleg és őszintén hiszek mindkét hipotézisben.”17 Az elmúlt tizenhat év Derrida-eseményei inkább az első hipotézist igazolják, végre megtanulják olvasni avagy újraolvasni szövegeit– „megtanulni élni végre” azt is jelenti, hogy megtanulunk olvasni végre. „Az olvasás gyakorlat” – idézi Derrida Mallarmét, a kreatív olvasás nem a gyorsolvasók, hanem a lassú vagy mélyolvasók kiváltsága.
– Más világhírű filozófusokkal is életközeli kapcsolatba került. Richard Rorty vagy Jürgen Habermas szintén járt Pécsett, az Önök meghívására. Hogyan épülnek be ezek a találkozások az élettörténetébe?
– Folytathatnám a sort, meghívásunkra Pécsett járt Daniel Dennett, Hilary Putnam, John McDowell, Robert Brandom, Michael Williams. Donald Davidson is elfogadta meghívásunkat, de az érkezés előtt pár hónappal egy térdműtét következményeiben meghalt. Életre szóló élmény volt számomra találkozni ezekkel a filozófusokkal, nagyon nyitottak, nagyon egyszerűek és kíváncsiak voltak mindannyian, mindenki másként és másra, természetesen. Derridával és Rortyval volt a legszemélyesebb a kapcsolatunk, mivel velük foglalkoztunk a legtöbbet, a meghívásukra töltöttünk egy évet Párizsban és egy évet a Virginiai Egyetemen, Amerikában. Rortyval Bécsben ismerkedtünk meg, hosszan beszélgettünk, ekkorra én már megírtam a Derrida-könyvem Rorty-fejezetét, János pedig már lefordított egy-két részt az Esetlegesség, irónia, szolidaritás című könyvéből.18 Rortynak tetszett, hogy együtt dolgozunk, azt javasolta, hogy adjunk be egy pályázatot és menjünk el hozzá, ad nekünk ajánlólevelet, hátha megkapjuk, bár, tette hozzá, a rá jellemző öniróniával, naponta több ajánlást is írok, van, ami bejön, van, ami nem. Nekünk bejött, ráadásul mind a kettőnknek, így egy évre rá már várt minket a repülőtéren Charlottesville-ben. Amikor jó európai módon leprofesszoroztuk, csak legyintett egyet és azt mondta: „Szólítsatok csak Dicknek (Just call me Dick)”. Mary, a felesége, aki szintén filozófus, vacsorával várt. Egy hétig laktunk náluk, amíg nem találtunk egy nagyszerű kis házat a Lake Monticello közelében. Két előadást tartott abban az évben, egy analitikus filozófiait és egy Nietzsche-órát az irodalmárok számára. Az óra hallgatósága eltért, de Rorty stílusa ugyanaz volt. Egy egész ösztöndíjas csapat volt akkor nála Lengyelországból, Csehországból, Dél-Amerikából. Az irodalom tanszék is erős volt, ott tanított E. D. Hirsch és Rita Felski, meghívott előadó volt Gayatri Chakravorty Spivak és Linda Hutcheon. Rortyval elmentünk az American Philosophical Association (APA) nyugati szekciójának konferenciájára San Franciscóba, ahol Amerika sok jelentős filozófusa megjelent, Davidson, Brandom, Sheila Benhabib, Martha Nussbaum. Ebben az évben volt New Yorkban a Nietzsche Today konferencia, amelyre szintén elmentünk, itt is jelen voltak a világ Nietzsche-szakértői, szekciót vezetett Thomas Nagel, Derrida pedig Anselm Haverkamp előadásának koreferátora volt. Ekkor tartotta a maga előadásait is New Yorkban, amin szintén részt vettünk. Tavasszal pedig elmentünk az Irvine-ra, ahol szintén megtartott egy szemesztert, itt ismerkedtünk meg Wolfgang Iserrel, ekkor volt a Berkeley Egyetemen Derrida, Spivak és Judith Butler beszélgetése – programban nem volt hiány ebben az évben sem. De a legjobban az tetszett nekem, hogy Rorty az egyik alkalommal elénk tett egy levelet, és megkérdezte: El tudjátok ezt olvasni? Rögtön felismertem Derrida kézírását, egy kis időbe telt, amíg kisilabizáltuk, pedig akkorra már gyakorlott Derrida-kézírás-olvasók voltunk. Nagy élmény volt számunkra, hogy Derrida és Rorty között mi voltunk az eleven láncszem. Tulajdonképpen Rorty hozta el Pécsre Habermast is, mivel a Stanfordon Rorty tiszteletére tartott előadást, amikor megkapta János meghívását. Akkor ott igent mondott. A Duna látványa mélyen megérintette Habermast, amiként pár évvel később Spivakot is, útban Pécs felé megjegyezte: mennyi történetet sodorhat magával a Duna. Ezek a találkozások mind részei a személyes életünknek, de a szakmai munkánknak is, hiszen fordítói, értelmezői voltunk és vagyunk Derridának, Rortynak, Habermasnak, Spivaknak.
– A fenti gondolkodók mellett Hantai Simon, Paul Celan, Mallarmé, Jean-Luc Nancy, Didi-Huberman, Hélène Cixous neve is összekapcsolódik a nevével. Ma is fontos szereplői e szerzők az életének?
– Nálam a helyzet változatlan, ha valakit megszeretek, akkor az egy életre szól. Jean-Luc Nancy meghívásunkra jött Pécsre, Hantai Simont is hívtuk, de ő nem akart jönni, Zsuzsa, a felesége és Dániel, a fia viszont megérkezett, azóta is rendszeres kapcsolatban vagyunk velük. Hantai, Nancy, Derrida levelezését Simon Vandával, első generációs tanítványommal fordítottuk magyarra, Hantai és Hélène Cixous levelezését Házas Nikolettával, aki szintén első generációs tanítványom, most az ELTE tanára, Didi-Huberman szövegeit Házas Nikoletta és Varga Zoltán, illetve Seregi Tamás volt tanítványaim, jelenleg kollégáim fordították magyarra.19 Hélène Cixousról Béres Judit írt a vezetésem alatt doktori dolgozatot, jelenleg kollégám a Pécsi Tudományegyetemen. Celanról és Mallarméról folyamatosan tartok előadásokat, szemináriumokat, írok szövegeket, amiként Hantairól is. A képzőművészet már gyerekkorom óta foglalkoztat, a falu naiv festőjének a képeiből pár ott volt nálunk a falon vagy a szekrény tetején, néha kiállítást szerveztem magamnak, nézegettem, én is próbálgattam rajzolni, de nem volt az erősségem. Akkoriban a televízióban sorozat ment Leonardo da Vinciről, amit néztünk, akárcsak a Michelangelo-filmet vagy a Marco Polóról szólót, ezeken keresztül ismerkedtem a festészettel, a szobrászattal és a távol-keleti utazással. Gimnazistaként már rengeteg albumot vettem, végigtanulmányoztam a festészetet, nagyon sok klasszikus zenei lemezt is beszereztem, verses lemezeim is voltak, azokról tudok kívülről máig sok József Attila-verset. Bárhol is járjak a világban, mindig megnézem a képtárakat, megkeresem a kortárs kiállításokat és a koncerteket. Ha a kettő egybeesik, mint például Duchamp kiállítása esetén Münchenben (1912-2012), akkor az annál jobb. Hantai Simonhoz Keserü Katalinon és Kiss Zsuzsán keresztül vezetett az út, de Várkonyi György pécsi kiállítástervének is megvolt a maga szerepe. Keserü Ilona mesélte, amikor Derridára várva 2000-ben a Délifelhő folyóirat Derrida-számát készítettük, a grafikáit felhasználva, hogy amikor Párizsban meglátogatta Hantait, őt is meglepte, ami minket is pár évvel később, hogy a műterme tele volt képekkel, feltekerve, egymásra terítve vagy összehajtogatva. Ott ültek Zsuzsával a nagy fehér asztal mellett, a földön mindenhol könyvek, egy adott logika szerint, amiben csak Simon ismerhette ki magát, és filozófiáról, irodalomról beszélgettünk, Derridáról, Nancyról, Didi-Hubermanról, Heideggerről, Hélène Cixousról, Molly Warnockról és Berecz Ágnesről, akik szinte egyidőben írták a doktorátusukat Hantai festészetéről. Az írás mint módszer, valamint a gyűrés, hajtogatás mint módszer, vagy a csomózás, varrás mint módszer nagyon közel állt ahhoz, amit én a festészetről, sőt a filozófiai és irodalmi nyelvhasználatról gondoltam. Mintha egy vég vásznat terítenénk szét, majd újra összehajtogatnánk egy adott logika alapján. Azt mondom például, igazság vagy igazságosság, és máris a görögökig kiterítem a filozófia vásznát, és erre a kifejezésre hajtogatom össze újra vagy szedem ráncba, de ugyanez a helyzet a drámával is, nyilván az átszövődések miatt nem olyan könnyű kibogozni ezeket a szálakat, de az internet segítségével könnyebben tájékozódunk, hiszen ma már nem kényszeresen lineárisan, hanem multidimenzionálisan, sőt 3D-ben gondoljuk el a szövegeket is, így jobban átlátjuk az egymásba szövődéseket és az útvesztőket. Az építészet, a film, a fotóművészet, a médiaművészet és a médiafilozófia is nagyon kreatívan írta tovább Derrida szövegeit, Friedrich Kittler, W. J. T. Mitchell vagy Mark B. Hansen is sokat tanultak a Grammatológiából.
– Kötődését a nemzetközi diszkurzív közeghez legutóbb Derrida tiszteletbeli professzori címmel ismerték el a Torinói Egyetemen. Milyen hatással van most Önre a Nyugat?
– 1990-2000 között rendszeresen részt vettem nemzetközi konferenciákon és programokon, ezt követően pedig már mi hívtuk meg az európai és amerikai filozófusokat és irodalmárokat Pécsre. Maurizio Ferrarisszal, aki a Torinói Egyetem tanára, 2003-ban találkoztam Budapesten a mobil kommunikáció konferencián, amelyre Derridával együtt hívtuk meg őket, de Derrida akkor már nem tudott eljönni. Ferraris szövegeit korábban is ismertem, hiszen több konferenciát is rendezett Derridával, könyvet is írt vele: Il gusto di segreto (1997)/A titok íze. Budapesten jeleztem neki, hogy szeretném meghívni Pécsre, örömmel mondott igent, az első alkalommal betegség miatt mégsem tudott eljönni, így telekonferenciát tartottunk, ami még 2009-ben nem is volt annyira szokványos, viszont ő pontosan a média-technológia felé vitte tovább Derridát, így gyakoroltuk a távkapcsolatot, magyarul ekkor már megjelent egy könyve, Hol vagy? A mobiltelefon ontológiája (2008) címmel. Ezt követően több alkalommal is részt vett a Derrida-konferenciákon. Luigi Tassonival, az olasz tanszék vezetőjével díszdoktori címre javasoltuk, amit meg is kapott a Pécsi Tudományegyetemtől. Nagyon jól működő kapcsolatot alakítottunk ki a Coimbrai Egyetemmel is, ahonnan Fernanda Bernardót hívtam meg a Pécsi Egyetem alapításának 650 érfordulójára. Torinóba is együtt mentünk, mert Maurizio nekem adta ugyan a Derrida-díjat, de meghívta Fernanda Bernardót, Luigi Tassonit és Radvánszky Anikót is egy kerekasztal-beszélgetésre, amit már Pécsett elkezdtünk, Budapesten folytattunk, és Torinóban fejeztünk be. Nagyon örültem, hogy Derrida így összekapcsolt bennünket, sőt még Fernanda diákjai is ott voltak, Pécsre jöttek Erasmus program keretében, innen pedig Torinóba, mi is most építjük ki az Erasmus mobilitás kapcsolatot Pécs és Torino között, hogy a hallgatóink is jöhessenek-mehessenek ezekre a szakmai rendezvényekre. De figyelő tekintetünket nem csak Párizsra vetjük mostanában, hanem a Távol-Kelet felé is, két japán kollégát már meghívtunk a Derrida-konferenciákra, Abe Hiroshit még 2010-ben a Pécs Európa Kulturális Fővárosa projekt keretében,Yuji Nishiyamát pedig, akivel Coimbrán találkoztunk, 2019-ben hívtuk meg. Most éppen a Derrida in China Today folyóiratszámot olvasom, amelyet Hajdu Péter kollégám küldött Kínából, hogy a kínai Derrida-szakértőket is meghívhassuk legközelebb. Hallgatóink már vannak Kínából, mivel ebben az évben elindítottuk számukra a magyar szakot, több előadást is tartottak már nekem arról, hogy miként fordítják és értelmezik Derridát Kínában.
– A Pécsi Tudományegyetemen folytatott tudományos munkája mögött sikerült meglátnunk a Dekameron 2020 kötet révén azt is, hogyan látja (akár szó szerinti jelentésben) magát a várost. Pécs maradt Ön számára a kulturális lakozás színhelye?
– „Úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem feledhetem Zágont” – többször is eszembe jutott Mikes Kelemennek ez a mondata a koronavírus ideje alatt. Eddig soha nem volt honvágyam, hiszen az ünnepekre mindig hazamentünk Erdélybe, nyáron legalább egy hónapot otthon töltöttem a fiaimmal, de most megtapasztaltam, hogy milyen nehéz lehetett Mikes Kelemennek. A Dekameron 2020 kötet Farkis Tímea olasz szakos kolléganőm kezdeményezésére jött létre, március közepén láttam meg a Facebookon a bejegyzését, rögtön igent mondtam rá, így húsz napon keresztül írtuk az általunk választott témákra a történeteket. Akkor még nem is sejtettük, hogy könyv lesz belőle, tulajdonképpen én csak Timit ismertem, vele is csak értekezleteken találkoztunk, meg az olasz tanszékkel közös programjainkon. Nagyon komolyan vettük az írást, húsz nap alatt száz szöveget írtunk meg, kétnaponként posztoltuk őket, volt amikor csak pár mondatra futotta az időnkből, volt, amikor egy oldalra, hiszen napközben mindenki tanított, dolgozott, éjféltől volt az írás ideje nálam is, amikor már mindenki visszavonult a saját szobájába. Már a második kiadásnál tartunk, pedig egyikünk sem író, nem is erről szólt ez a történet, hanem arról, hogy visszavonuljunk önmagunkba, erőt merítsünk egymás történeteiből. Megértettem a kolostorok csendjét, sőt meg is értem erre a csendre. Én a tavasz témát választottam, mivel számomra Pécs a tavasz városa. Én már azelőtt megszerettem Pécset, mielőtt idekerültem volna. Számomra mindig is az első magyar egyetem és Janus Pannonius városa volt, aki búcsút vett Váradtól, hogy megérkezhessen a dunántúli mandulafácska városába. Intellektuális értelemben is hazajöttem Pécsre, azóta is itthon vagyok, de az otthon továbbra is Csíkszentmiklós. Az erdélyi diákságról olvastam egyszer egy könyvet, amelyben találtam egy feljegyzést, mi szerint Csíkszentmiklósról elindult egy Simon nevezetű diák Wittenbergbe tanulni, hát akkor már itt lenne az idő, hogy egy leány is nekivágjon a nagyvilágnak, gondoltam. Elindultak már előttem többen is, kivándoroltak Amerikába, Kanadába, Ausztráliába, édesapám is elindult Pestre asztalosmesterséget tanulni, de a bombázások közepette hazajött. Pécsben az is tetszett nekem, hogy már a római időkben város volt, azóta is többnyelvű és többkultúrájú város, magyar, német, szerb, horvát iskolák, templomok, színházak vannak, Csontváry-, Vasarely-, Martin Ferenc-, Schaár Erzsébet-múzeum, a kortárs képzőművészet is nagyon erős, Keserü Ilona, Rétfalvi Sándor, Pinczehelyi Sándor, Pál Zoltán, Nagy Márta, Fusz György, a zenészek közül Vidovszky László vagy Weber Kristóf zeneszerzők, a Zsolnay-negyed nagyszerű kulturális tér, tehát minden nehézség ellenére lehet itt intellektuális életet élni. Elég nagy város már ahhoz, hogy elvesszünk benne, de elég kicsi ahhoz, hogy mindenhová elérjünk.
– Pécsett a Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszéken működteti a Sensus kutatócsoportot, melynek több egykori tagja egyetemi oktató, kutató. Hogyan fogalmazná meg, mik voltak a motivációi, amikor ez a csoport elindult, illetve mennyire kell más kihívásokkal szembenéznie tanszékvezetőként?
– 1997-ben Miskolcon voltunk a Kulcsár Szabó Ernő és Kabdebó Lóránt által szervezett A fordítás és intertextualitás alakzatai című konferencián, visszafelé a vonaton együtt utaztunk Odorics Ferenccel, Kappanyos Andrással és Kálmán C. Györggyel, és arról beszélgettünk, hogy mit is jelent egy kutatócsoport, Feriék Szegeden már létrehozták a deKON-csoportot. Én akkor azt mondtam, hogy nagyon örülnék, ha Pécsett is lenne egy kutatócsoportunk, de azt szeretném, ha a hallgatók kezdeményeznék ezt, mivel így éreznék sajátjuknak. Két hétre rá megkeresett bennünket Bagi Zsolt, Bőhm Gábor, Kiss Gábor és Rácz I. Péter, akik akkor még talán másodéves diákok voltak, hogy csináljunk egy kutatócsoportot, így alakult meg a Sensus-kutatócsoport, műhelyszeminárium, beszélgetéssorozat, amelyre természetesen már az első körben meghívtuk a szegedi deKON-csoport tagjait, elindult a Sensus-füzetek sorozat a Jelenkor kiadónál, több nyertes pályázatunk is volt, több tanulmánykötetet is kiadtunk. Az volt a cél, hogy egy olyan nyitott fórumot hozzunk létre az irodalom és filozófia iránt érdeklődő hallgatóknak, ahol megbeszélhetjük a számukra fontos kérdéseket, az általuk választott szövegeket, az OTDK, VMTD, ETDK-rendezvényekre készülő dolgozataikat, a publikáció előtt álló szövegeiket, meghívhatjuk az általuk kiválasztott szerzőket. Ma is tartjuk a Sensus-műhelyszemináriumot, minden kedden 16.00 és 17.30 között. Bagi Zsolt, Bőhm Gábor a Pécsi Tudományegyetemen tanítanak, Kiss Gábor a Kaposvári Egyetemen, Rácz I. Péter a Litera szerkesztője volt, most a Nyitott mondatot szerkeszti a Népszavánál, Horváth Györgyi Erdődy Edit-díjas (20159 feminista kutató, Seregi Tamás az ELTE Esztétika tanszékén tanít, Szolláth Dávid az MTA Irodalomtudományi Intézetében dolgozik, Fekete Richárd költő és a Szekszárdi Egyetem oktatója, Görföl Balázs a PTE BTK Esztétika tanszéken dolgozik és a Jelenkor szerkesztője, Mohácsi Balázs szintén a Jelenkor szerkesztője, Fenyvesi Kristóf a Jyväskyläi Egyetem oktatója, Benyovszky Tóth Anita nemrég védte meg a doktori dolgozatát, de hogy a legfiatalabbakat is említsem, András Csaba és Csönge Tamás ettől az évtől a PTE BTK Filmtudományi Tanszék oktatói. Mindannyian doktoráltak, rendszeresen publikálnak, jelen vannak az egyetemi és a tudományos életben. Én mindig összekapcsoltam a kutatást az oktatással, örömmel látom, hogy a tanítványaim is ezt teszik, az teljesen mindegy, hogy milyen fokon, általános iskolában vagy középiskolában vagy az egyetemen. Intézetigazgatóként és tanszékvezetőként meg kellett vívnom a csatát az egyetem vezetésével két évvel ezelőtt, amikor egy rektori rendelet következtében minimalizálták az MA-képzésre felvehető hallgatók létszámát, ezért veszélybe került a képzés, de a személyes beszélgetéseken keresztül sikerült megértetnünk az egyetem rektorával, hogy a magyar szak nemzetstratégiai kérdés, ha nincsenek MA-hallgatóink, nincs doktori iskola, nincs tudományos utánpótlás, márpedig a magyar irodalom kutatásának Magyarország a középpontja. A hallgatók és a kollégák végig kiálltak mellettem, így sikerült keresztfélévben elindítani a szakot, azóta három új MA-szakot indítottunk, ebben az évben a kínai hallgatók is megérkeztek magyar alapszakra, tehát folyamatosan bővítjük a képzési kínálatunkat, ami természetesen rengeteg adminisztrációt is jelent, de én sosem féltem a munkától, olyan családból származok, ahol becsülete volt a jól elvégzett munkának, nem a dicséret vagy a kitüntetések, hanem a belső morális törvény miatt.
– Kivételes az élethez való hozzáállása. Hogyan tud mindig a legnagyobb intenzitással jelen lenni, hogyan tudja fenntartani a pillanatok eseményjellegét?
– Csak remélni tudom, hogy ez így van, kedves Zsófia. Megpróbálom mindig önmagamat adni, magamból és másból is a maximumot kihozni szakmai és emberi értelemben egyaránt. A kettő nálam összetartozik, lehet, hogy pontosan ez a titka a jelenlétnek és az eseményjellegnek is. Minden percet úgy élek meg, mintha az első és az utolsó lenne. Van, amikor sikerül, van, amikor nem, de tudok a hibáimból is tanulni. Nem szenvedek sem Isten-komplexusban, sem tanárkomplexusban. Természetesen sokszor tévedtem, emberek, helyzetek megítélésében, de tudok bocsánatot kérni és megbocsájtani is. Harminc év tanítás hosszú idő, minden perce öröm volt számomra. Ehhez viszont nem voltam elég egyedül, kellett az otthoni családi tapasztalat, Édesapám gyalult, Édesanyám festett, én és az öcsém vittük az enyves éket vagy a vésőt, vagy kint dolgoztunk a mezőkön, az erdőn, néha tíz kilométer gyaloglás után egész nap takartunk, este pedig ismét hazagyalogoltunk, ha fel nem vett egy szekér vagy autó, ahol jól elbeszélgettünk. Tehát megvolt a nap, a hét, az év ritmusa, ma is így zajlanak a napjaink, csak most szöveget szántunk-vetünk-aratunk-enyvezünk vagy szövünk. Kellettek a gyermekkori nagy beszélgetések a barátnőmmel, Erőss Máriával, aki orvos lett, de együtt jártuk az erdőt-mezőt, ma is így van, nyáron sokat kirándulunk. Kellettek a gimnáziumi barátnők, Pethő Ágnes, Szabó Magdika, Zöld Annamária, Balázs Laura, és sorolhatnám tovább a neveket, kellett az egyetem, Ajtony Zsuzsa, Buchwald Betti, Rácz Melinda, Pápai Zsuzsa vagy Csergő Zsuzsa, Jeney Éva, Janovics Enikő, Rusz Mónika. Kelletteka tanáraim, a kollégáim, a hallgatóim. Kellett a férjem, a pécsi családom, a fiaim támogatása. És természetesen kellett hozzá Derrida, akinek a szövegei gondolkodásra és írásra késztettek.
– Közvetlenül kapcsolódhat ehhez, hogy többször felszólal olyan témák mellett is, mint az irodalom, test, emlékezet, nőiség, nemek közötti igazságosság.20 Sikerült megtalálnia ezen a téren a „legkevésbé bűnös kompromisszumot”?21
– A nem-kérdés nem volt kérdés a mi családunkban, sem otthon, Csíkszentmiklóson, sem Pécsett, teljesen kiegyenlítettek voltak a nemi szerepek. Az igaz, hogy én voltam az elsőszülött, az is, hogy Édesanyám nagyon csendes, de nagyon határozott volt, tehát az ő kezében futottak össze a szálak, Édesapám a mesterségének élt, amit nagyon szeretett. Ez nagy előny, de be kellett látnom, hogy ez nem minden családban van így, hogy a társadalomban nagyon sok a visszaélés, hogy nincsenek egyenlő esélyek, sőt egy új egyenlőtlenség van kialakulóban éppen most, éppen itt. Sose hittem volna, hogy 2020-ban újra kell fogalmazni ezeket a kérdéseket, hogy a gender kifejezés feszültségeket generálhat a politikában. 1990 óta tartok rendszeresen feminizmus, maszkulinizmus, társadalmi nem órákat, vezetek szakdolgozatokat, doktori dolgozatokat, Horváth Györgyi, Borgos Anna a hallgatóim voltak, Rita Felski szövegeit lefordítottuk magyarra, megjelentettük a Kalligram folyóiratszámban, meghívtuk Pécsre, konferenciákat szerveztünk erről a kérdésről, Schadt Mária vezetésével a Szociológia Tanszéken interdiszciplináris feminista MA-képzést csináltunk, nagyon sok hallgatónk volt, férfiak, nők egyaránt, jogászok, közgazdászok, tanárok, rendőrségi alkalmazottak, gyámhivatalban dolgozók, banktisztviselők. Megkérdeztem egyik alkalommal, hogy miért választották ezt a képzést, azt válaszolták, azért, mert a munkájukhoz szükség van rá. Ehhez képest most céltábla a gender kifejezés, ami abszurdum. Az igaz, hogy Séllei Nóra a Miért félünk a farkastól? (2007) című könyvében megjegyzi, hogy neki még a feminizmus témában írt habilitációjának a meghívójára is jött olyan válasz a kollégáktól, hogy a feminizmus nem elég tudományos téma, a nagydoktori védése is több órás volt, holott nemzetközileg is elismert kitűnő kutató, tehát nem mindenütt volt olyan rózsás a helyzet, mint Pécsett. Reformegyetem lévén mi nyugodtan indíthattunk rendhagyó képzéseket. Kitaláltam egy magyar nevet a genderre, hátha ezzel többre megyünk, kritikai társadalminem-kutatás, aki ezt megérti, annak többé nem lesz gondja a genderrel. A szakma és a politika útjai elválnak egymástól ebben a kérdésben, ami nem is lenne gond, ha a politika nem akarna beleszólni a szakmai kérdésekbe, holott fordítva kellene ennek történnie, a szakmát kellene megkérdeznie a politikának ezekben a kérdésekben. Ezért ma már tudom, hogy törékeny ez az egyensúly, hogy nehéz kompromisszumot kötni, én még mindig remélem, hogy nem kell „kevésbé bűnös kompromisszumot” kötni, hanem lehet nyílt lapokkal játszani.
– Kutatási témája nemrég a divat témakörével egészült ki. Akik ismerik Önt, tudják, hogy a személyes életterében valami különlegest kódol a divat segítségével. Ehhez találtam egy magyarázatot a Dekameron 2020 kötet egyik feljegyzésében: „Volt idő, amikor Hófehérkének neveztek, mivel olyan fekete volt a hajam, mint az ében, olyan piros a szám, mint a vér, és olyan fehér a bőröm, mint a hó!”22 – csak második olvasásra eszméltem fel: hiszen megadta az öltözete kódjait! Árulja el, valóban így van, vagy ez csak az én befogadói döntésem?
– Ezen most én is meglepődtem, de így van. Ez a három szín az alapszínem, az első hallgatóim máig mesélik, hogy piros-fekete-fehérben érkeztem meg az első órára. Az is megtörtént már egyszer, hogy a volt tanítványom, Harka Éva, aki most is az egyetemi lapot szerkeszti, elküldte hozzám a riporterét, hogy készítsem egy interjút velem és Sári László kollégámmal a feminizmusról és a divatról. Amikor megérkeztem, teljesen döbbenten nézett rám, nem értettem a helyzetet, és megkérdezem, mi történt? Erre ő azt válaszolta kissé csalódottan: De tanárnő, ez a kabát lila. Én meg visszakérdeztem, és mi a gond vele? De hát nekem azt mondták, hogy piros-fehér-fekete a tanárnő színe, hol a piros kabát? Az az igazság, hogy amikor Pécsre érkeztem, a férjem első fizetéséből vettünk egy piros kabátot, ezt a kabátot a mai napig hordom. Egyszer a férjem azt mondta, hogy már ideje lenne lecserélni, ezért vettünk egy másik kabátot a Benettonban, csakhogy nekik akkor nem volt piros kabátjuk, ezért lett lila. Ez azért mégsem volt az igazi, így az ötven éves születésnapomra kaptam egy fehér kabátot, mert Misike fiam azt mondta, amikor meglátott benne, hogy mama, ez a kabát olyan, mintha hóban fürdenél. A fehér szín még télen is nagyon kényes, így csak ritkán veszem fel, mindig a régi pirosat kapom elő. Voltak próbálkozásaim más színekkel is, de nem igazán jöttek be. A divat viszont azóta a kutatási témám, hogy elolvastam Roland Barthes A divat mint rendszer (1967) című könyvét Párizsban, most már több szakdolgozat, sőt doktori dolgozat is készül ebben a témakörben. Természetesen számomra ez elméleti kérdés, de ha minden igaz, akkor nemsokára indulhat a Divat és Textiltervezés szakirányú képzés a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán, aminek nagyon örülök. Frank Adél divattervezővel, Egri Petra, Szabó Barbara és Haiser Olga hallgatóimmal nagyon sokat dolgoztunk ezért, például a szakhéten csináltunk egy projektet Divatossá tenni a várost néven, elmentünk a Debreceni Divatfesztre, ahová Keszeg Anna hívott meg bennünket, szövegeket publikáltunk, részt vettünk konferenciákon, divatbemutatókon, beszélgetéseken. 2019 szeptemberében egy rendhagyó Frank Adél-divatbemutatót tartottunk Pécs főterén, ahol a bemutató alatt Boros Misi zongorázott. Szakadt az eső, de a főtérről senki nem mozdult, tele volt az egész tér színes esernyőkkel, életre szóló élmény volt mindenki számára.
– Mindkét gyermeke kiváló alkotói és tudományos pályán mozog. Nehéz döntés volt megadni ehhez a szükséges szabadságot?
– Én megkaptam ezt a szabadságot a szüleimtől, ezért szerettem volna megadni a gyermekeimnek is. A férjemmel ebben teljesen egyetértettünk, tudatosan figyeltünk arra, hogy szabad szellemben neveljük a gyermekeinket és mindig megadjuk nekik a választás lehetőségét. Mi magunk megvalósítottuk a saját álmainkat, ezért arra ösztönöztük a fiainkat, hogy ők is megtalálják azt, amit egy életen át szeretnének csinálni. Nem a mi álmainkat kellett megvalósítaniuk, hanem a sajátjaikat. Ennek érdekében minden lehetséges sportot, művészeti ágat megmutattunk nekik, amihez kedvük volt, abban támogattuk, amit nem szerettek volna csinálni, azt nem erőltettük. Na jó, azért volt, amiben nem volt pardon, nyelvet tanulni például kellett, úszni kellett, az egyiket azért, mert hasznos, a másikat azért, mert egészséges. Dani Budapestre ment a Fazekas Gimnáziumba, minden kémia és biológia versenyen ott volt, háromszoros bronzérmes olimpikon, ma Cambridge-be jár egyetemre, orvosi szakon. Misi a nagyközönség szeme láttára és füle hallatára nőtt fel, tizenegyévesen kamerafénybe került, azóta is ott van, vagy naphosszat boldogan zongorázik. Nagyon remélem, hogy nemsokára ismét felléphet Erdélyben is.
Orbán Jolán 1962. február 7-én született Csíkszeredában. Szülővárosában végezte a középiskolát 1981-ben, 1983 és 1987 között a kolozsvári BBTE magyar–orosz szakán szerzett tanári diplomát. Ezt követően irodalomelméletet, filozófiát, esztétikát tanult Zürichben, Párizsban, Bostonban. 1990 szeptembere óta a Pécsi Tudományegyetemen tanít. Később ösztöndíjjal kutat az Egyesült Államokban, Párizsban és Münchenben. 2011–12-ben vendégtanár a kolozsvári BBTE Magyar Irodalomtudományi Tanszékén. Tudományos fokozatai: 1994-ben doktori vizsga az ELTE BTK összehasonlító és világirodalom tanszékén, 1995-ben kandidátusi vizsga, 2007-ben habilitáció. A magyar Derrida-kutatás és -fordítás kiemelkedő alakja, több tanulmányt, könyvet publikált a témában, és a francia filozófus több könyvének társfordítója.
Jegyzetek:
1 Márton Áron Gimnázium Évkönyve
2 http://epa.oszk.hu/01200/01273/00035/pdf/20070612084445.pdf
3 A szövegnek két változata van, mindkettő megjelent magyarul. Az első a Jelenkor folyóiratban: Jacques Derrida, A másik egynyelvűsége, Jelenkor, 1993/11, 949-965. (Ford. Boros János–Csordás Gábor–Orbán Jolán). A továbbírt változat pedig a Jelenkor könyvkiadó gondozásában: Jacques Derrida, A másik egynyelvűsége, Pécs: Jelenkor Kiadó, Jelenkor, 1997. (Ford. Boros János–Csordás Gábor–Orbán Jolán)
4 Orbán Jolán: A filozófiai önéletrajz műfajai – Derrida, Nietzsche, Szókratész, In. Mekis D. János és Z. Varga Zoltán (szerk.), Írott és olvasott identitás, Budapest, L’Harmattan, 2008.145-158.
5 Orbán Jolán: A város mint emlékezet és ígéret – Prága, Párizs, New York, N. Kovács Tímea, Böhm Gábor, Mester Tibor (szerk.), Terek és szövegek. Újabb perspektívák a városkutatásban, Budapest, Kijárat, 2005. 47-53.
6 Jacques Derrida, Mindenen áttörő barátság, Jelenkor, 1999 március (Ford. Boros János–Orbán Jolán), 1999,
Jean-François Lyotard, „A filozófia órája”, Jelenkor, 1999. március (Ford. Boros János–Orbán Jolán) 2000,
Jacques Derrida, Istenhozzád Emmanuel Lévinasnak, Jelenkor, 2000. (Ford. Boros János–Csordás Gábor–Orbán Jolán)
7 Orbán Jolán, Jacques Derrida, aki szóra bírta a nyelvet, Élet és Irodalom, 2004. október 15. 7.
8 Jacques Derrida, La dissémination, Paris, Seuil, 1972. 170; A disszemináció, Pécs, Jelenkor, 1998. 146.
(Ford. Boros János–Csordás Gábor–Orbán Jolán)
9 „Harcban állok önmagammal”, Pogonyi Lajos interjúja Orbán Jolánnal Jacques Derridáról, Kritika, 2004. XXXIII. évfolyam, 12 szám, december. 2-5; Derrida személyesen, kerekasztal-beszélgetés Orbán Jolánnal, Boros Jánossal, TakácsÁdámmal, Replika, Derrida, a megvesztegethetetlen filozófus, 2008. május 61. 7-21.
10 2005 óta erre a konferenciára olyan filozófusokat és irodalmárokat hívunk meg, mint Jean-Luc Nancy (Strasbourg), Geoffrey Bennington (Emory College, USA), Richard és Caroll Bernstein (The New School for Social Research, USA), Gayatri Chakravorty Spivak (Cornell University, USA), Maurizio Ferraris (Torino), Gary Shapiro (Richmond University, USA), Marcel Cobussen (Amsterdam), Benoît Peeters (Paris), Szendy Péter és Marie-Louise Mallet (Nanterre, Paris), Barbara Vinkenés Anselm Haverkamp (München, New York), Fernanda Bernardo (Coimbra), Michel Lisse (Leuven), Tuija Pulkinnen (Helsinki Uliopisto, Finnország), Anne Berger (Paris VIII), Marta Segarra (Barcelona) Christopher Norris (Anglia), Baross Zsuzsa (Kanada), Abe Hiroshi (Kyoto), Yugi Nishiyama (Tokió), Pierre Delain (Paris), de sorolhatnám Fernanda Bernardo és Anne Berger tanítványait vagy a kolozsvári, belgrádi, szarajevói, szegedi, debreceni, egri kollégákat, vagy az ELTE-s és a PPKE-s kollégákat. 2014 óta Radvánszky Anikóval (PPKE) közösen szervezzük ezeket a konferenciákat.
11 Jacques Derrida: Le calcul des langues, Seuil, 2020.
12 Christian Bouchindhomme et Rainer Rochlitz, Temps et récit de Paul Ricœur en débat, Paris, Les Éditions du CERF, 1990.
13 Roland Barthes, Fragments d’un discours amoureux, Paris, Editions de Seuil, 1977.
14 Orbán Jolán, Freud különböző olvasatai -- Lacan és Derrida, Thalassa, 1997/1, 72-99.
http://www.c3.hu/scripta/thalassa/97/01/06orb.htm
15 http://www.replika.hu/replika/61-01
16 Jacques Derrida, Some Statements and Truisms about Neologisms, Newisms, Postisms, Parasitisms, and Other Small Seisms, de Jacques Derrida. En Derrida d’ici, Derrida de là. Thomas Dutoit y Philippe Romanski, editores. París: Galilée, 2009.
17 Jacques Derrida, Apprendre à vivre enfin. Entretien avec Jean Birnbaum, Paris, Galilée, 2005. 34-35.
18 Richard Rorty, Esetlegesség, irónia, szolidaritás, Pécs, Jelenkor, 1994. (Ford. Boros János és Csordás Gábor)
19 Hantai Simon Jacques Derridával és Jean-Luc Nancyval, „A szövegek ismerete. Egy olvashatatlan kézirat olvasata. (Levelezések)”, Enigma, 2002.32. 14-56. Ford. Simon Vanda és Orbán Jolán; Hélène Cixous, Hantai Simon köténye, Budapest, Kijárat kiadó. Ford. Házas Nikoletta és Orbán Jolán. Georges Didi-Huberman, Hasonlóság és érintkezés. A lenyomat archeológiája, anakronizmusa és modernsége. Ford: Moldvay Tamás, Házas Nikoletta, Seregi Tamás, Z. Varga Zoltán, Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola, Bp., 2014; Georges Didi-Huberman, Csillagrepedés. Beszélgetések Hantai Simonnal. Műcsarnok, Bp., 2012, Ford. Seregi Tamás.
20 https://periferiabtk.wixsite.com/pecs-decentrum/orbnjoln
21 A kifejezést J. Derrida használja az utolsó interjúban: http://www.jelenkor.net/archivum/cikk/859/irasra-vagyok-itelve
22 Farkis Tímea, Hamerli Petra, Hegedűs Attila, Kendeh-Kirchknopf Lili, Martinovics-Benő Lívia, Orbán Jolán, Palkovics-Szabó Nóra, Sass István, Sediánszky Nóra, Szontagh Pál, Dekameron 2020 Magyarország, 161. o.