Emlékszem, irodalmi ténykedésem kezdetén, a 2000-es évek elején meglepetten vettem tudomásul, relatíve kevés irodalomkritika születik Erdélyben. Meglepetésemnek hangot is adtam egy vitaindítóban, a megboldogult Erdélyi Terasz portálon aztán kiveséztük ennek okait, kezdve onnan, hogy páran azért írnak kritikát, de csak alkalomszerűen, mások meg a kritikából átnőnek az irodalomtörténetbe stb.
Vélhetően e vitától függetlenül, de néhány évvel később megjelent a színen kritikáival a Csíkszeredában élő Borsodi L. László, és azóta is folytatja ebbéli tevékenységét, nem alkalomszerűen, hanem következetesen, az irodalomtörténetbe is átnőve (ld. Baka István-monográfia), de a kritika mellett megmaradva. Ennek a munkásságnak lenyomata a nemrég megjelent Hermész visszhangjai című kötet, mely a szerző 2006–2019 között írt kritikáiból válogat.
Borsodi négy ciklusba sorolja a kötet írásait: a Párhuzamos diskurzusok címűben irodalomtörténeti/elméleti kötetek kerülnek terítékre, a Líratörténésekben evidens módon verseskönyvek kritikái sorjáznak, ez a legvaskosabb rész, ennek megfelelően alfejezetekre oszlik, a Keresztmetszetek antológiák elemzéseit tartalmazza, míg a Prózaváltozatok regényeket és novelláskönyveket vesz górcső alá.
A kötet in medias res indul, nincs bevezető előszava, melyben a szerző a kritikaírói hitvallásáról, kánonokról és kánonfeszegetésekről értekezne, de rövidesen nyilvánvalóvá válik, hogy erre nem is volt szükség, hisz a nyitó ciklus írásaiban részletesen kifejti erre vonatkozó álláspontját.
Az első kritika Elek Tibor Árnyékban és fényben című tanulmánykötetéről szól. Benne például ilyen megállapítással, mely meglátásom szerint e kötetre is érvényes: „Elek Tibor olyan fogódzókat ad, amelyek alapján – gondolkodva – az eltévedés veszélye nélkül tájékozódhatunk abban a képződményben, amelyet kortárs magyar irodalomnak nevezhetünk.”
Továbbá azt állítja Elek Tiborról, és egyértelmű, hogy ez törekvés, mérce saját kritikusi ténykedésében is, hogy „Megállapításai, amelyeket a divatkanonizációs tendenciákkal szemben körvonalaz, mégsem egy csőlátó irodalmár észrevételei […], elismeri a posztmodern törekvések pozitív esztétikai, stilisztikai hozadékát, sőt felemeli szavát a konzervatív irodalmi nézeteket valló […] oldal ideológiai elfogultságai ellen is.” Ez lehetne tehát a krédó, valamint az, hogy egy kritika inkább kemény legyen, mint megengedő, ennek ázsióját vállalnia kell a kritikusnak, még akkor is, ha értékítéletei – amint erre Elek Tibor esetében is utal – nem mindig hibátlanok.
A zárásban ezt még így egészíti ki Borsodi: „esztétikai alapon ítélje meg az egyes művek értékét, helyét […], mindig a műnek kell fénybe kerülni, és akkor ebből a fényből ránk is vetül valami….”
A kötet legproblematikusabb írása a Papp Endre Szemléletünk próbája című kötetéhez kapcsolódó. Nem véletlenül jegyzi meg már a bevezetőben Borsodi, hogy a szóban forgó könyv „egyben a kritikaírás próbája is.” Leszögezi, hogy mi Papp Endre könyvének legfőbb önellentmondása: „hogy a »nemzeti paradigma« védelmében úgy […] kritizálja a szerinte kizárólagosságra törekvő »értelmezői csoportokat«, hogy közben maga is kizárólagosságra törekszik….” Borsodi szerint a jó kritikusnak úgy kellene olvasni minden művet, Papp Endréét is, hogy „ne kérdőjelezze meg egyik irodalomértelmezői elmélet és gyakorlat létjogosultságát sem…”, ugyanakkor eldöntve, hogy „melyik visz közelebb a mű hangjának megszólaltatásához…”
Elmondhatjuk, hogy e premisszához következetesen tartja magát Borsodi L. László. Nyelvezete, a szakszókincs, amellyel operál, a megközelítési mód a Kulcsár Szabó Ernő-féle vonulattal rokonítható, de nem játssza ki egymás ellen a szövegelvű és kontextuális módszert. A posztmodern kánon és nemzeti kánon szerzői közül egyaránt szemelget, de igazából nem relevánsak ezek a kategóriák a kötet vizsgálatakor, a referencia inkább: fiatal és erdélyi. Nem csak (pl. Péntek Imre, Nagy Gáspár, Gömöri György), de zömmel erdélyi szerzők könyveit elemzi, és a rangidősek (Király László, Ferencz Imre, Páll Lajos) mellett számos középnemzedékbeli (saját generációja) és egészen fiatal is található (pl. Ármos Lóránd, Bálint Tamás, Dobai Bálint, Noszlopi Botond, Varga László Edgár). Ez a kötet legfőbb erénye: a bátor, egyenes véleményalkotás fiatalabb, még pályája elején lévő szerzők kötetéről, ami nagyon fontos lehet a kanonizációjuk elindításában. Például: „Úgy vélem, Noszlopi Botond verseskötete a 2000 után keletkezett (erdélyi) magyar líra egyik meghatározó alkotása”.
Mint említettem, verseskönyvről szóló kritika van a legtöbb a kötetben, szám szerint 29 (ez talán azzal is magyarázható, hogy a szerző maga is lírikus), 3 elméleti, 3 antológiákhoz köthető, 10 pedig prózakötetekhez.
Nem rövid, ismertető jellegű recenziókról beszélünk, hanem a kritikának az elemzőbb, terjedelmesebb változatáról, mely argumentálva ítélkezik, amely feltárja az összefüggéseket, amely szakmai kritériumok mentén építkezik, kerüli a szubjektivitást, mégsem személytelen.
A köteteket egészükben is nézi, például kompozíciós hibáikat észrevéve, ugyanakkor a képalkotást, a technét minuciózusan vizsgálja, értelmező-értékelő elemzéseket végezve. Egy-két írás talán túlzottan is teoretikus, lábjegyzetekkel, szakszókinccsel kissé túlterhelt, összességében azonban olyan kritikákról beszélünk, amelyek egyaránt szólnak a szakmának és az átlagolvasónak. Sokszor tetten érhetjük a kritikai egyensúlyozást: azt a törekvést, hogy erényeit és gyengeségeit egyaránt felmutassa a szóban forgó kötetnek, az összegzésben jelezve, melyek kerülnek túlsúlyba. „Ha egy könyv képes feladványként tovább visszhangozni a befogadóban, ha képes elgondolkodtatni, nem kérdés, hogy fontos művet olvasott” (Király László Sziklarajz c. kötetéről).
A kötet egyik-másik írása már tanulmányszámba megy, nem csupán terjedelme, hanem összefoglaló jellege miatt, például A transzcendencia visszhangjaitól a létezés légszomjáig című írásnak Fekete Vince Szárnyvonal című kötete van a fókuszában, de azt motivikusan, poétikai kódok szintjén összeveti korábbi köteteivel.
Olykor erős felütéssel indít („Ha a Félrebeszéd című kötet Péntek Imre költői életművének keresztmetszete, akkor ez az összegző-áttekintő szándék nem sikerült”), máskor visszafogottságra int („a kevesebb néha több”), pozitív véleményét indoklással tálalja, például: „…világos mondatokkal, tiszta képekkel, funkcionális soráthajlásokkal” (Ármos Lóránd: A kilternani ősz).
A kötet legszellemesebb kritikája, amelyik megszólalásában, stílusában igazodik a vizsgált műhöz, a Kovács András Ferenc Porcus Hermeticus című verseskötetéről szóló. Játékos, az irodalomelméleti szaknyelv túlzásait (ön)ironikusan megközelítő írásról van szó, mely nem mellékesen feltárja KAF sírva kacagós kötetének hermeneutikai vonatkozásait (apropó, kötetcím!).
Néhány kritika záró részében egyféle ajánlást fogalmaz meg Borsodi, jelezvén, véleménye szerint melyik a szóban forgó kötet értékesebb vonulata, milyen irányba lenne jó elmozdulnia a szerzőnek a jövőben.
A kötet utolsó írásában a kritikus megállapítja, hogy Murányi Sándor Olivérnek csak részben sikerült nyelvi világgá formálnia élményeit a Medvenéző című kötetében, a zárásban pedig úgy összegez, hogy egyúttal jelzi, mi számára a jó mű mércéje: „az irodalom(olvasás) alkalmas arra, hogy metaforikussá tegye a konkrétat, és időtlenné, ami aktuális…” Ez ráfelel arra, amit korábban Molnár Vilmos Az ördög megint Csíkban című novelláskönyve kapcsán hangsúlyozott, hogy egy jó könyv esetében az olvasás: „társalkodói folyamat”. Lám, a kritikaírás és -olvasás is lehet efféle.
Borsodi L. László: Hermész visszhangjai. Sétatér Kiadó, Kolozsvár, 2019.
