"nincs ember a Holdon"
Kereső  »
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 20. (802.) SZÁM – OKTÓBER 25
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Haza magadban
PÁL-LUKÁCS ZSÓFIA
A dekonstrukció a részletekben, az angyal az egészben rejlik
Karácsonyi Zsolt
Karácsonyi Zsolt versei
Lovász Krisztina
Lovász Krisztina rövidprózái
Szakács Péter
Mitológiaértelmezés és (perem)vidéke Kerényi Károly, Vicente Ferreira da Silva és Eudoro de Sousa munkásságában
Werner Nikolett
Werner Nikolett versei
Jeremy Allan Hawkins
A lejövetelről (About the Coming Down)
Vida Krisztina
A barlangom nagy, és egyedül vagyok benne
Zsidó Ferenc
Társalkodói folyamat
Gerber Erika
Az utolsó nap
Anubhav Tulasi
Anubhav Tulasi versei
Jakab-Benke Nándor
Egy tökéletlen, tökéletes palindróma
Karácsonyi Zsolt
Labirintusok
Kovács Péter Zoltán
Buddha a blokkok között
Antal Balázs
„És ezen nem szólalok meg”
PÁL-LUKÁCS ZSÓFIA
[„Az város sötét oldala”]
MÁRTON EVELIN
Egy Halle élete
Jakabffy Tamás
A mozarti csúcsoperáról
Mărcuțiu-Rácz Dóra
Ami járványidőben is konzerválható
 
Gerber Erika
Az utolsó nap
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 20. (802.) SZÁM – OKTÓBER 25

Száztizennégy. Ennyi nap telt el azóta, hogy nem látta a szüleit. Még tartott a tanév, még reggel sem volt, amikor átcuccoltak Olgáékhoz, ráadásul éjjel, úgy, hogy ő még szinte aludt. Apja a vállára emelve cipelte be a házba. Sáros lábnyomokat hagytak maguk után az úton. Jé, jönnek utánunk a lépések a járdán! Milyen vicces. De abban már nem volt biztos, hogy ezt gondolta akkor, vagy ki is mondta. Sózsák, erre viszont emlékszik, hogy az apja azt mondta, sózsák ez a lány, amikor letette az idegenszagú ágyra. Olyan mélysége volt az ágynak, hogy szinte beszippantotta. Aztán már csak egy képet látott. A képzeletéből jött-e vagy kintről a kapuból? Csak egy pillanat volt az egész, még annyi se: a szüleit látja, ahogy néznek befelé az utca túloldaláról, de minél jobban erőlteti a nézést, annál inkább elhomályosul a kép, és már nincsenek is ott, felszívódtak a fényben, mint valami szellemtestek.

 

Másnap hányingerrel ébredt, estére belázasodott. Azóta sem múlik el az érzés, de nem hiszik el neki. Minden összezavarodott benne. Nem értette a reggeleket és az estéket, nem értette, hogy miért nem jönnek érte anyáék, miért nem viszik haza? Nem csinált ő semmi rosszat.

 

Ne kérdezősködj folyton, mondta Olga, szétmegy a fejem. Mondtam már, hogy egyszer majd jönnek. Miért nem tudod megérteni. Egy szép napon majd beállítanak és magukkal visznek. De most kell nekik egy kis pihenés. Nagyon elfáradtak, tudod?

 

Nem, nem tudta. Ezt sem értette. Mibe fáradtak el? Jó, legfeljebb anya, aki néha kiment a piacra, néha főzött is, etette az állatokat, tisztába tette nagyanyát. De apa! Egész nap újságot olvasott és a rádió mellett ült, a körmét rágta és cigizett. Apa mibe fáradt bele?

 

Akarsz állatkertbe menni, kérdezte Olga. Nem? Nem akarsz? Hát a Vidámparkba? Oda se? Mi a fenét csináljak veled akkor, hogy ne duzzogj nekem egész nap. Hát ezt érdemlem én, amiért befogadtalak?

 

Befogadtalak? Ezt a szót sem értette, csak a fogadást ismerte, amit apa el szokott veszíteni, amikor együtt kártyáznak és ő nyeri a partit. De olyankor ő boldog, visít örömében, és ez most nem olyan, most minden más. Haza akar menni.

 

Szerinted megöregedtem? – kérdezte Olga. Milyennek látsz, öregnek vagy fiatalnak? Na, mondd csak meg nyugodtan, ne kertelj. Szóval? Öreg vagyok vagy fiatal? Honnan tudná ő azt, hogy ki az öreg és ki a fiatal? Azt sem tudta, hogy ő maga vajon gyermek-e még vagy felnőtt? Ne pityeregj folyton, nem vagy már gyerek, szokta mondani Olga, de akkor most mi van? A felnőttek nem járnak iskolába, ő pedig jár.

 

Nem tudom, olyan vagy, mint anya. Csak neked rövid a hajad, mondta, és elfordította mindjárt a fejét, mert érezte, hogy belepirult a hazugságba.

 

Nem, egyáltalán nem olyan, mint anya. Nem igaz, hogy a testvérek hasonlítanak egymásra, mert az egyik mindig jó, a másik meg nem. Ezt anya mondta egyszer. Akkor ő most biztos büntetésből van itt Olgánál, hogy tanulja meg becsülni a szüleit. Úgy, hogy ő most szépen hazamegy, bekopog az ajtón és bocsánatot kér, hogy… hogy azt csinálta. Azt a mit? Mit csinálhatott, amiért büntetés jár? Talán a lekvár! Talán, az, hogy belenyalt az üvegekbe. Többször egymás után. De mindig csak hármat, egyszerre csak hármat, Isten bizony nem többet, esküszik, mondjuk kevesebbet se, az igaz. Bocsánat, bocsánat. Soha többé nem csinál ilyet. Soha.

 

De hogy fog ő hazajutni? Azt tudja, hogy át kell mennie a parkon, ahol gesztenyéket gyűjtöttek apáékkal. Együtt vették észre a levelek alól kikandikáló pálcikafejecskéket, de ő hajolt le értük és tette őket egyenként apa tenyerébe.

 

Apa tenyerébe falevél van belerajzolva, számtalan bolondosan szaladgáló vonalkával, amik végül az ujjak alatti dombokon pihenik ki fáradságaikat. És utána? Merre? A parkon túl merre kéne menni? Mindegy. Megkérdezi. Kezicsókolom. Nem tetszik tudni, merre van az Árnyas utca? Nem tudták. Az, ahol a Bakó Pálék laknak. Így se tudták, csak rázták bután a fejüket. Tetszik tudni, van egy farkaskutyájuk is, és sok margaréta van a kertben elől, a kapunál. Hátul is volt, de annak most paradicsom van a helyén… mondta még, de akkor már sírt.

 

Fogalma sincs, milyen messzire jutott a parktól, merrefelé járt éppen, amikor egy erős kéz a karjába markolt, és a következő pillanatban belökte őt egy autó hátsó ülésére. Először hidegnek érezte a huzatot, aztán hirtelen melegnek. A meleg végig folyt a combjai alatt a térdek hajlatáig, onnan lefelé a lábszárakon, körbe csiklandozva az érzékeny bokákat, aztán befolyt a talpak alá, és akkor ő átlépett egy másik világba, amelyben csak távolságok voltak és elillantak a gondolatai. De az is lehet, hogy nem a távolság ragadta el, hanem épp, hogy összement, belezsugorodott annak az izzadtságcseppnek a belsejébe, ami az előtte ülő férfi tarkóján gördült lefelé, és a gallérhoz érve szétterült a laza szöveten.

 

Az elkalandozása óta nem akar az otthonára gondolni, anyára, apára, a kutyára és a margaréták helyére ültetett paradicsomokra se nagyon, pedig ott mindig jó volt. Azóta üresek az álmai. Azóta mintha nem is aludt volna, csak figyelte a sok idegen embert, köztük Olgát és a nagyanyját, akit időközben beköltöztettek a kisszobába. Azóta Olga mellett alszik, egy nem túl széles ágyban, azóta október lett és a barna ég alatt kihűlt a levegő.

 

Akkor álmodott először, amikor megjött a képeslap. Nyár végén. Anyádék írták neked, tette le maga elé Olga a lapot az asztalra, sokszor csókolnak. Azt is írták, hogy fogadj szót. Hallod? Hallotta, mégsem nyúlt a lap után, csak nézte az asztal túloldaláról. Nem mozdult. Várt. Amikor Olga kiment a szobából, felállt, lassan körbejárta az asztalt, aztán a lap fölé hajolt és megérintette. Mintha jeget tapogatna. Nem értette. Hogyhogy nem forró? Nézte meredten a színeket, a Vezúv lángoló vörösét, fölötte a narancssárga eget. A Vezúv egy forró kőfolyás vagy mi, neki ezt tanították környezetismereten, és a felnőttek nem tévednek. Amit mondanak, az úgy van. Majd ő felmelegíti, gondolta, és kezébe vette a lapot. Majd vár. Tud ő várni. Különben is a türelmetlenség bűn. Ezt is anya mondta, mint a két testvért. Két tenyere közé szorította a lapot, és fújta, fújta rá a meleget, de a lap, csak nem akart életre kelni.

 

Hallotta, hogy Olga pisil. Ez azt jelenti, hogy egy kis ideig még kinn marad. Megfordította a lapot és nézte az írást, az anyja írását. Ismerte jól. Tőle tanulta meg rajzolni a betűket. Sok játékos hullámvonal volt az írásban, különösen a nagybetűkben. A „T”, az „L”, az „F” és a „Z” szárai olyanok voltak, mint a Balaton, amikor nagyon hullámzik a vize, a nagy „J” az olyan, mint egy szurikáta, ágaskodó és figyelő, a „K„ betű meg egy nagycsőrű, tátott szájú madárra emlékeztette, az „R” pedig egy jókedvű szakácsra, aki egyik a kezét a csípőjére teszi, úgy kóstolgatja a főztjét.

 

Apa az „R” betű, ő pedig a „K”, aki élvezettel eszi apa főztjét. Anya a „T” betű. Be lehet bújni a szárnyai alá.

 

Az írás nem volt hosszú, nyolcszor is el tudta olvasni, míg Olga a mosdóban volt. Tudatjuk veletek, hogy mi jól vagyunk! Vigyázzatok egymásra, te pedig ígérd meg, Klárikám, hogy nem csinálsz semmi butaságot, és szót fogadsz a felnőtteknek. Sokszor csókolunk benneteket, Janka és Pali, Janka és Pali, Janka és… jön Olga. A lapot a párnája alá rejtette gyorsan, ott majd biztosan felmelegszik, gondolta. Az ő hibája, hogy nem tudta érezni a meleget, türelmetlen volt. Mindent azonnal akar. Anya mondta ezt is.

 

Aznap éjjel macskakölykökről álmodott. A margarétás ház verandáján talált rájuk. Négy kis szőrcsomó, az anyjuk hasára tapadva, éppen szopiztak. Először örült, hogy neki is lehetnek kiscicái, mint a többieknek, aztán ráeszmélt, hogy egyedül van a házban, és hogy lehet, hogy csak ő tud a létezésükről, és talán el kellene őket rejteni valahová. Aztán felébredt. Másnap azzal nyugtatta magát, hogy biztos a kutya miatt gondolt ő a féltésre, mert az ki nem állhatja a macskákat. Szóval egyszerű a helyzet, nyugtatta magát, be kell vinni a cicákat a házba, az ő szobájában majd biztonságban lesznek.

 

Azután még kétszer megismétlődött a cicás álom. Mindig ugyanaz a kép és ugyanaz az érzés. Először az öröm, aztán a félelem. De a harmadik álom tovább bontakozott. Álom közben eszébe jutott a kutya, de nem találta sehol. Ettől nagyon megijedt. Közel hajolt a cicákhoz, hogy esetleg kézbe venné őket, és bemenekülne velük a házba, de ahogy föléjük hajolt és hozzájuk ért, hirtelen levált a bundájuk és rémisztően öreg lett az arcuk. El akart futni, anyját hívta volna, de a gyomrába markoló undortól nem bírt kiabálni, de még csak moccanni sem bírt. Felébredt. Az állkapcsában érzett fájdalommal nem is nagyon törődött, először arról akart meggyőződni, hogy nem bénult-e meg? Elkezdte mozgatni az ujjait, majd megemelte a térdeit. Lassan-lassan kiment testéből a zsibbadás és a zihálása is csendesült. Körülnézett a szobában.

 

A redőnyréseken át beszűrődött az utcalámpák világossága. A fények szürke csíkokat húztak Olga arcára. Nem volt szép, ahogy aludt. Ő eddig azt hitte, mindenki szép, amikor alszik. Ezt is anyától hallotta. A párnája alá nyúlt, a képeslapot kereste. Nem találta. Persze, mert úgy aludt el, hogy a kezében volt a lap. Meggyűrődött, amikor álmában markolászta, aztán leesett a földre. Lehajolt érte, és megpróbálta kisimítani rajta a töréseket. De nem ment. Ettől eleredtek a könnyei. A sírástól elindult kifelé a taknya. Visszaszívta, nem mert orrot fújni. Félt, hogy felébreszti Olgát. Mostanában úgyis olyan ingerült. Azért szedi azokat a fehér bogyókat, hogy tudjon aludni. Az éjjeliszekrény fiókjából veszi elő őket elő, egy szép sárga dobozból. Ha felnőtt lesz, majd ő is szed ilyen sárgadobozos fehér bogyókat, és akkor majd ő is tud aludni.

 

Hirtelen jött ötlettől vezérelve kiosont a nagyi szobájába, hogy megnézze az ő arcát is. Milyen lehet, amikor alszik? Sehogy se tudta elgondolni, hogy a nagyanyja szép.

 

Ahogy belépett az ajtón, megcsapta az erős húgyszag, be kellett fognia az orrát, úgy ment közelebb az ágyhoz, de nem volt elég óvatos, mert kiugrasztotta a macskát a takaró alól. Mind a ketten megijedtek. Visszatartotta a lélegzetét és várt. Úgy feküdt ott a nagyanyja, mint egy feldöntött szobor. Apa egyszer elvitte őt múzeumba, ott látott efféle torz alakokat. Várt még egy pár másodpercet, aztán ment csak közelebb a testhez. Nem találta az arcot, csak két nagy üreget talált a szemek helyén, és az üregek alatt egy ovális nyílást, aminek a szélei mozogtak. Hol szűkült a rés, hol pedig tágult. Hol befelé húzódott, hol meg belülről nyomult kifelé. Ám egyszer csak kiszabadult a fenevad. A résen át fútt kifelé, éppen feléje, és megemelkedett a paplan szegélye.

 

Nem tudja, hogy került vissza az ágyába. Lehet, hogy ez is csak álom volt? Azóta mindenesetre ellenőrzi azt a bizonyos ajtót, be van-e csukva. Olga néha nyitva felejti, ha bemegy az anyjához.

 

Vasárnap behívta magához Olga. Mielőtt beszélni kezdett, ellenőrizte, be vannak-e csukva az ablakok, és az ajtót is kilincsre zárta. Mától kezdve, mondta, nem hagyhatják el a házat. Senkinek nem nyitnak ajtót, de még az ablakokat sem nyitják ki, és hogy azt eszik, amit itthon találnak, azt kell beosztani és kész. Legközelebb akkor fognak vásárolni, ha elmennek az idegenek. Miért? Csak. Ne kérdezősködjön annyit.

 

De milyen idegenek? Nyaggatta Olgát. Hát az idegenek, akik most itt vannak a városban, az országunkban, mondta Olga idegesen, de hiába is magyarázná, úgysem értené, hiszen még gyerek. Ne nyaggassa már, van neki enélkül is elég baja.

 

Jó, csak még az, hogy ezek az idegenek rossz emberek, azért kell tőlük félni? Nem, nem rossz emberek, mondta Olga ásítás közben, csak katonák, azért lőnek. Feladatból. Aludjunk végre, egy jó alvás mindenen átsegít.

 

Kora reggel arra ébredt, hogy nagyon dobog a szíve. Lázasan dolgozott az agya. Hogy menekülhetne meg? Merre szaladjon ha jönnek a katonák? Hová bújjon? Az ágy alá? Az jó ötlet. Csak apa tudná, hogy ott van, mint amikor bújócskáznak. Ettől a gondolattól kissé megnyugodott. Próbálta magát visszaerőltetni az alvásba. Egy jó alvás mindenen átsegít…átsegít…egy jó alvás átsegít, mondogatta, de hiába, nem bírt visszaaludni.

 

Fölkelt, kiment a konyhába, hogy igyon, érezte, hogy kiszáradt a szája. Azt hitte, ott van Olga is, de tévedett. Olga nem volt a lakásban. Nem értette. Hiszen megbeszélték, hogy nem mehetnek ki a házból. Föl-alá járkált a szobában, de az ablakot mindig kikerülte. Nem mert a közelébe menni. Meg volt tiltva. Pedig szeretett volna kinézni, hátha meglátja Olgát valahol a kertben. A szoba közepéből leselkedett kifelé, de gyorsan visszavette tekintetét az ablakról, félt, hogy meglátják és puff, lelövik. Feladatból. Szinte már hallotta is a durrogásokat, puff… puff, puff, jöttek egymás után a lövések a szoba mind a négy sarkából… aludni kell, az segít, el kell aludni… a földön fekszik, be akarna kúszni az ágy alá, de nem bír mozdulni, az előbb még nagyon fájt a feje, az előbb még tudta, hogy a fióktól, de most nem érzi a fájdalmat, csak a meleget, ami folyik alatta a halántékától végig a gerincen, most az éjjeli szekrény fiókját látja alulról, a fiókról csorgó piros csík egyre sötétebb lesz, és a sárga doboz a kezében nem is sárga, hanem majdnem olyan fekete, mint az ég…

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében