"nincs ember a Holdon"
Kereső  »
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 20. (802.) SZÁM – OKTÓBER 25
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Haza magadban
PÁL-LUKÁCS ZSÓFIA
A dekonstrukció a részletekben, az angyal az egészben rejlik
Karácsonyi Zsolt
Karácsonyi Zsolt versei
Lovász Krisztina
Lovász Krisztina rövidprózái
Szakács Péter
Mitológiaértelmezés és (perem)vidéke Kerényi Károly, Vicente Ferreira da Silva és Eudoro de Sousa munkásságában
Werner Nikolett
Werner Nikolett versei
Jeremy Allan Hawkins
A lejövetelről (About the Coming Down)
Vida Krisztina
A barlangom nagy, és egyedül vagyok benne
Zsidó Ferenc
Társalkodói folyamat
Gerber Erika
Az utolsó nap
Anubhav Tulasi
Anubhav Tulasi versei
Jakab-Benke Nándor
Egy tökéletlen, tökéletes palindróma
Karácsonyi Zsolt
Labirintusok
Kovács Péter Zoltán
Buddha a blokkok között
Antal Balázs
„És ezen nem szólalok meg”
PÁL-LUKÁCS ZSÓFIA
[„Az város sötét oldala”]
MÁRTON EVELIN
Egy Halle élete
Jakabffy Tamás
A mozarti csúcsoperáról
Mărcuțiu-Rácz Dóra
Ami járványidőben is konzerválható
 
Kovács Péter Zoltán
Buddha a blokkok között
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 20. (802.) SZÁM – OKTÓBER 25

Saját bevallása szerint nála még működik az, amit sokan szeretnek nem észrevenni a költészetben: a samanisztikus más tudatállapotba kerülés írás közben. Sánta Miriámnál a pillanatnyi intenzitás nyomaként jön létre a szöveg. Sokat „lovagolunk” az utóbbi időben az intenzitáson és a hitelességen. Az érzelmi hitelességen, a megéltségen, a beleélhetőségen, a tapinthatóságon. Igény van rá. Olvasói igény és szerzői igény is. Igény van a távolságtartásra a távolságtartástól, az iróniától, a meg- és újraalkotottságtól, a vég nélküli reflexiótól: a posztmodern elburjánzásától.

 

Szeretném még itt leszögezni, hogy nem a posztmodern végét harangozom be. Azt már beharangozta más, tizenévvel ezelőtt, s amúgy is, a határok vonogatása nem kritikusi munka. Amire viszont a figyelmet valóban irányítani szeretném, az az, ahogyan a kortárs költészet szövegei mintha új értékeket keresnének: a fent említett hitelességet, tapinthatóságot, megélhetőséget. És megéltséget: Sánta Miriám versei a posztszocialista éra blokknegyed-életének és az abból való kitörésnek (is) a lenyomatai. A kötet Horváth Benji (a kötet szerkesztője) és a szerző közös munkája révén három részre oszlik. A kötetbemutatón is kifejtették: a három rész egyfajta fejlődési vagy kronologikus pályát vázol fel: az első, Fallal szemben című részben a városi kislány, a második, Se kelet, se nyugat címűben a saját és környezete keretei közül kitörni vágyó fiatal, az utolsó, Kódot a kódnak címűben pedig a teljességben (sőt, néhol kiberteljességben) feloldódó egyén hangja szólal meg.

 

A „valóság” ennél kiábrándítóbb. A hangok egymásba mosódnak, de ez egyáltalán nem zavaró, és korántsem kár. Sánta Miriám éppen azt a zavarosságot önti kötetformába, ami a posztszocializmus éveiben szocializálódott generációt jellemzi. A kötet: zavarosság, a versek: intenzitás és próbálkozás, már-már metamodern célvágy, kis gothickal felöntve. Keretet a Szentes Zágon által Jovana Radujko rajzainak felhasználásával készített borító szolgáltat. A borító és a szerző szavai szerint is e keret Kelet-Európa tömbháznegyedei, egy generáció szocializációs terei.

 

A vágy, az elérés és feltárulkozás vágya mutatkozik meg már az első versben: „arcokat csókolok/eltűnik róluk/a homlok a szem az orr/és mi marad csak a száj/nyelvem a nyíláson áttolom/elkezdenek hullani a maszkok …/reszketsz tőle/mert fekete vagyok és hideg/megközelíthetetlen/és odabent áll a sarokban/fallal szemben a kislány” (Fallal szemben, 7.). A retrospektív kislány-perspektíva első látásra horrorisztikus, de legalábbis hátborzongató, intenzíven unheimlich-szerű. Holott a beszélő attitűdje, amint azt az utolsó sorok sejtetik, sajnálatra méltó és megkapó, amint a feltételezett traumák idült hatása alatt álló kislány-én felszínre tör egy csókban. Ez az én nem hagyja a csókot csóknak lenni, nem tudja elfogadni a gesztus leterheltségét. Amit meg tud ragadni, az a művelet érzékisége: a nyelv átdugása egyik szájból a másikba, a szem lecsukódása közben eltűnő arcrészletek, az érzelmek képtelensége arra, hogy a hideg, fekete felszín fölé törjenek. A fekete, a hideg, a nyelv érzékelhető dolgok. A csók vágyfikció.

 

Nem csak a kötet kezdőverse olvasható ilyen vágyfikcióként. A második vers az elsővel ellentétben nem a testi érintkezést, hanem magát a testet szövegesíti meg, ha lehet, még explicitebben fejezve ki azokat a testtel kapcsolatos vágyakat és szorongásokat, amelyeket többek között az utóbbi évek feminista, metoo-, body positive és egyéb emancipatorikus jellegű kampányai és mozgalmai már széles körben tematizáltak. E második, Amilyen lehet című versben a test nemcsak a felszabadulás tere, de annak eszköze is. „Itt van a tested./Csinálj vele, amit akarsz” – így kezdődik az első szakasz, már a központozás meglétével is jelezve, hogy az előző szöveggel ellentétben konkrétabb, tisztább, kerekebb és egészebb kijelentésekre számíthatunk tőle. És valóban: „Mutasd meg vagy rejtsd el,/mert a tested a tiéd, és nem az istené,/és nem az anyádé és nem az apádé,/de még a gyerekedé sem.” (9.) E sorok óhatatlanul behozzák a képbe a sokszor David Brower ökoaktivistához kötött szólást: „A Földet nem apáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön.” Különös értelmezési teret vázol fel itt a szerző a testpoétikák, az ökopolitika és az ökofeminizmus háromszögében. Kiáltványszerű versében a test valóban nem csak a felszabadulás tere, amelyen „tulajdonosának” jelzésértékű cselekedeteket lehet és szabad végrehajtania („… vághatsz bele réseket, és hadd folyjon a vér,/ha az téged felszabadít.”), hanem magának a felszabadulásnak az eszköze is („… lehet kategória nélküli,/ha az téged felszabadít. / … / Lehet hajlott és ráncos,/lehet friss és feszes./Pont olyan, mint a tied./Ami felszabadít.” 10.). E kettősség egymásba olvad, s a test nemcsak birtok lesz, nemcsak res extensa a felszabadított res cogitans mellett, hanem azzal egylényegű és ugyanakkora potenciállal rendelkező fél. Felszabadul és felszabadít, alakítható és alakít. Ez a fajta ellenállás, az előzetes értelmezésekkel szembeni ellenállás jellemzi a kötet jó néhány más szövegét is.

 

Ellenállást fedezhetünk fel a szövegekben a legkülönbözőbb dolgokkal szemben: a csókkal, mint az első versben, a testpercepciókkal, mint a másodikban, de találunk példát egyébre is: A 45.94°N 24.96°E című versben a helyhez (konkrétan Romániához, hiszen ezen ország mértani közepét jelölik a koordináták) tapadt szokások és megszokások ellen lázad undorral a megszólaló: „útszéli gyomok és égő szemét között/hibáztatjuk az áldozatot míg szoknyáját lobogtatva/össze nem csap fejünk felett a csurgalék”. (32.) A Sunyata című szövegben a buddhizmus ürességtana segít lebontani a falakat a létformák között, és elfogadni a megsemmisülést, a Feketebárány-bluesban pedig magával a lázadással szembeni lázadással találkozunk: „nem volt szabad/mert nem húzta meg/a pálinkásüveget/tizedik unszolásra sem/nincs érdekes abban/aki még részeg sem tud lenni/nem próbálta nem húz nem tol/semmit se föl se le”. (22.) Sánta Miriám a 90-es és 2000-es évek identitáskeresését oly módon közelíti meg, hogy felszínre hozza mindazt, amivel nem lehet azonosulni, amit el kell engedni.

 

Ugyanakkor a vágyfikció és a bejáratottsággal szembeni ellenállás keveréke néhol mégis előremutató, metamodern hangokat szül: az érzések, az érzékiség vágya és dicsérete sejlik fel egy-egy szövegben a kötet vége felé, igaz, a kiborg-világ víziójának enyhe cinizmusával elegyítve. A Célba ér című vers éppen az érzékiség segítségével jut el a halál megtapasztalásának nyugalmához: az ingerek és válaszok itt nem az éppen halála utolsó pillanatában láttatott emberéi, hanem az annak a szemén lépdelő bogáréi: „a bogár nyitott szememre lépett/…/szemöldököm felé iszkol/csápjaival az utolsó rezgéseket fogja/egy kimúló isten hörgéseiből”. (59.) A bogár célba ér, nem tántorítja el céljától a lecsukódó szemhéj. A szemhéj merev, már nem fog többé mozdulni, de a mozgás nem szűnik meg, a szamszára folytatódik. A világfolyamatot más oldalairól megtapasztalni vágyó ember hangja szólal meg A tengerről című versben: a humán hang nem a tengerről mint külső létezőről szól, hanem önnön vágyát fejezi ki egy másik érzéki tapasztalás irányába: szeretne tenger lenni, hogy az ember és tenger érintkezésének érzékiségét a másik oldalról is megtapasztalhassa, tudván, hogy ekkor mégiscsak olyan entitássá válna, amelyben „vízbefúltak ezreléke kering.” (62.) Végezetül a kötet címadó verse, a Hétfőn meghalsz is képes túllépni a cím indukálta fenyegető borzongáson: a vágy itt furcsa módon éppen az elmúlásra irányul, ám indoka nem hagyományos halálvágy- vagy öngyilkosság-indok. A világfolyamat belenyugvása és optimizmusa járja át a szöveget: „Csak ezért van három napod./Ezért az üres megnyugvásért,/hogy többé nem vagy homokóra.” (53.) A három napba a magát egyes szám második személybe kivetítő beszélő-megszólított még éppen belesűrítene egy pár mélyen érzéki tapasztalatot, hogy utána a semmibe hunyjon ki: „Szarvassá változol egy éjszakára,/búcsút veszel a kígyótól, megütsz valakit,/elmondod, hogy szereted./Harmadnapon eltörik az üveg.” (54.) A Pilinszky-utalás itt egészen furcsán, ám izgalmasan működik: feltámadás helyett újjászületés, halál helyett elmúlás, transzcendencia helyett az élet érzékelése és megélése. Lázadás, elutasítás, elfogadás, nyugalom. Buddha bújik meg a konstrukciók és szimulákrumok blokknegyedei között.

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében