"nincs ember a Holdon"
Kereső  »
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 20. (802.) SZÁM – OKTÓBER 25
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Haza magadban
PÁL-LUKÁCS ZSÓFIA
A dekonstrukció a részletekben, az angyal az egészben rejlik
Karácsonyi Zsolt
Karácsonyi Zsolt versei
Lovász Krisztina
Lovász Krisztina rövidprózái
Szakács Péter
Mitológiaértelmezés és (perem)vidéke Kerényi Károly, Vicente Ferreira da Silva és Eudoro de Sousa munkásságában
Werner Nikolett
Werner Nikolett versei
Jeremy Allan Hawkins
A lejövetelről (About the Coming Down)
Vida Krisztina
A barlangom nagy, és egyedül vagyok benne
Zsidó Ferenc
Társalkodói folyamat
Gerber Erika
Az utolsó nap
Anubhav Tulasi
Anubhav Tulasi versei
Jakab-Benke Nándor
Egy tökéletlen, tökéletes palindróma
Karácsonyi Zsolt
Labirintusok
Kovács Péter Zoltán
Buddha a blokkok között
Antal Balázs
„És ezen nem szólalok meg”
PÁL-LUKÁCS ZSÓFIA
[„Az város sötét oldala”]
MÁRTON EVELIN
Egy Halle élete
Jakabffy Tamás
A mozarti csúcsoperáról
Mărcuțiu-Rácz Dóra
Ami járványidőben is konzerválható
 
Jakabffy Tamás
A mozarti csúcsoperáról
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 20. (802.) SZÁM – OKTÓBER 25

Nemigen fér hozzá kétség: A varázsfuvoláról újat, eredetit mondani akarni – merő ábránd. Hatalmas értelmezéstörténete hol hagymázos elméjű összeesküvés-teoretikusok ötletkomplexumaiba vezet, hol meg a poézis lankáira. De számtalan egyéb kimenetel is lehetséges. Zenetudósok és filozófusok, színházszakértők és eszmetörténészek írtak össze könyvtárnyi szöveget róla, a literátorok a 18. századalkonyi Bécs külvárosának legalábbis gyanús szellemiségű színháztulajdonosát és librettistáját, Schikanedert próbálják erőtlenül mentegetni az összefércelt és többrendbelileg felfeslő történetfüzér miatt, s még a sztárhermeneuta Gadamer is e hatásvadász, ám lényegileg csenevész mese gagyiságával állítja szembe Mozart zsenialitását (s ebben neki nyilván igaza is van). A mozarti biográfia tudorai szinte dagonyáznak a szabadkőmívesség szimbolikájának varázsfuvolai megfeleltetéseiben, a zenei forma- és összhangzattanászok, az operatörténet alkimistái a zenei sík komplexitását magasztalják, illetve lecsengett, meghaladott operanyelvek vonásait és fordulatait szembesítik egyéni, szellemes szerzői megoldásokkal. A varázsfuvoláról szóló irodalom tehát hatalmas vásárcsarnoknak tűnik, ahol az exkluzív csúcstermékektől a kínai bolt szemetéig minden van, mégpedig túlcsorduló kínálatban.

 

Ami ebben a kilátástalan bőségben biztos pontunk lehet: a zene hallgatása mint hiteles cselekvés. A zenei videókiadók és az internetes csatornák igen bőkezűen teszik hozzáférhetővé A varázsfuvola kortárs operai előadásait – okos, ízléses, mélyen értelmezhető, illetőleg elkapkodott, modernkedő, szertelen változatokat egyaránt –, de én most a zenehallgatásról beszélek. Tisztában vagyok vele, hogy csonkításra szólítok fel, de meggyőződésem, hogy az érzéktapasztalás e tudatos szűkítésével a zene mozartibb értéséhez/érzéséhez juthatunk közelebb, mint ha belemerítkeznénk az operaság komplexitásának irodalmába, és egy-egy konkrét megvalósulás, produkció sajátosságai kötnék le figyelmünket. (Ezt az egyébként minden operazenét általánosan fenyegető értelmezési utóéletet „elhárítani” korántsem könnyű. Az operákról szóló szekunder munkák túlnyomó többsége nem a zenével, hanem a dramaturgiával, a kortörténet mába vezetésével, az eszmetörténeti olvasattal stb. szokott foglalkozni.)

 

A varázsfuvola hallgatásakor – számomra legalábbis egyértelműen – valóságos érzéki-szellemi ünnepet fakaszt az operanyelvek sokrétűsége. Semmi kétség, egészében véve A varázsfuvola teljesen megfelel a vígopera kritériumainak, ám a benne kombinálódó nagyopera, a 18. századi opera buffa és a prózával cementezett tündérkedésben határokat nem ismerő daljáték (Singspiel) szellemisége, hagyománykomplexuma, jelentésmezői minduntalan ámulatba ejtenek. S épp így vagyok lelkesedni képes a II. felvonás 8. képében megszólaló korálért is (amikor két vértes áll őrt a tűz- és vízpróbák kapuinál), amely félreérthetetlen, hódoló utalás a barokk egyházi korálirodalom hagyományaira, s Mozarttól valóban gesztusértékű e drámai pillanatot – a végső megpróbálás előtti magasztos feszültségben – bachi tágasságú (illetve fegyelmű) hangtestbe bújtatni.

 

De persze azokat is teljesen megértem, akik az opera seria rétegének fókuszpillanatait – így az Éj királynőjének két áriáját vagy Sarastro igazságosztó énekszerepét – őrzik leginkább szívükben. (Egészen sajátságos egyébként, hogy a drámai rendszer két sarkpontja, a negatív Éj királynője és a „jó” pólus, Sarastro egyaránt a 18. század végére némileg improduktívvá kopott, a korszerűtlenség gyanújával illetett, terjedelmes opera seria eszköztárával kapta meg arcát; de mi tagadás: épp a nagyoperai közelítés adott módot azokra a felejthetetlen áriákra, amelyek A varázsfuvola leismertebb, szinte slágerszámba menő részletei.)

 

A stílusrétegzettséget persze Mozart korábbi operáiban is megtaláljuk, csakhogy A varázsfuvolában már szolid funkcionalitással. Igaza van a Mozart-monográfus Hermann Abertnek: „Az újdonság e tekintetben nem a stílusok gazdagsága, amely az egyszerű népies daltól a korálig és a glucki nagyságú kórusjelenetekig vezet – mindezzel már a régebbi bécsi Singspiel-mesterek is éltek –, hanem az a zseniális és a legnagyobb művészi képességről tanúskodó mód, ahogy Mozart ezt a gazdagságot a dráma szolgálatába állítja. Míg a régiek itt gyakran eléggé válogatás nélkül jártak el, és így érték el legjobb hatásaikat, Mozartnál minden stílus maga a kiválasztás által, amit az egyes esetekben foganatosít, különleges drámai értelmet kap.”

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében