Három nap az élet
Hibernált csodák a jégsötétben,
űrutazáson szuszognak szépen,
tebenned mind reményt lélegzene,
ha létre hívná a lélekzene.
Míg rám méri a kert a hajnali eget,
egy régi slágert dúdolok magamban,
új remények isszák a csillagokat,
hűlő kávésbögrével kezemben
megyek a páfrányösvényen
kertvégi terméskő kunyhóm felé,
ahol megírom majd ezt a verset
a tiszta, istentelen, szabad,
önmagamtól megszentelt térben,
fonott széken ülve a könyvespolc előtt,
ahonnan halott barátok szelleme hív,
talán ez volna az út folytatása,
minden lépéssel közelebb a csönd,
a szeretetben izzó beletörődés
festi narancsvörösre a reményt,
papucsom alatt ropog a kavics,
egy Apolló-torzó morzsaléka,
mostantól itt, a birtok peremén élek,
semminek közepe nem vagyok,
a célszemély eltűnt,
körülmények ligetébe költözött,
már érti szeretni a csodát,
már örökre ugyanaz marad.
Kortárs angol vers
Emlékszem, egyszer elmondtad nekem,
hogy a zuhany alatt hagyjam a fülembe
csorogni a forró vizet, ennyi bőven elég
fültisztításnak, ezt hallottad egy fülésztől.
Máskor meg, amikor spagettit főztem neked,
elárultad, hogy múltkor egy séf azt mondta:
ennél sokkal több só kell a vízbe. Azt is
tőled tudom, te meg egy bolti eladótól,
hogy férfiparfüm nem csak buziknak való.
Ezek a dolgok mindig eszembe jutnak
fürdéskor, ha spagettit főzök, meg a
drogériában. Nem tudom, van-e emberi lény,
aki nálad nagyobb hatással volt rám.
Homok, kő
Szellemed barokk templom,
a homlokzat romos, galambszaros,
de az oltártérben meghitt csönd lakik.
Imádkozni járnak ide a napok az
idők urához, aki kitalálta ezt a repülést,
minden reggel elemelkedni, szállni,
megkezdve egy újabb öröklétet,
egészen az esti beletörődőséig.
Az idők urának minden terve levegő,
értelmetlen kifutópálya az emlékezete,
de utálja, ha levegőnek nézik,
vagy ha nem övé az utolsó szó.
Barokk templomok járkálnak közöttünk,
napok imádkozták be mindet,
hogy legyen valami a kibaszott életben,
ami ablakot nyit az időfalon.
Panasz, remény áztatja a bomló épületet.
Végül már csak a földből kimeredő hír:
volt ilyen építészet valaha.
De ma még áll, amit magadra alapoztál.
És aki önmagában hisz, annak
nincs szüksége semmilyen istenre.
Munka, bevásárlás, teendők ködén
néha átvillámlik egy érthetetlen érzés,
hogy van egy túli kőbánya, ahonnan
a téglákat ide hordták, de aztán
kisimul a táj, a gondterhelt tenger
már nem ráncolja homokját,
esteledik, már elég a tény, hogy élsz.
Hálisten ma se történt semmi.
Tél
Vissza, valami otthon felé.
Kutyaugatást szaggatnak az ágak.
Bennem fészkel a fekete szél.
Hópehely-renddel tüntet ki a bánat.
Hajnal
Gázolunk, térdig az újban,
és vágyjuk folyton azt a régit.
Tudtad? Előttünk a múlt van.
Minden kép visszafele vérzik.
Mintha egy unalmas western
főhőséből szállna az élet,
ám az ég – sajnálja – megtelt.
Senkinek se kell, mi övé lett,
de minden nap tüdővére
az életből fölfelé csorog.
Ott összeér szétterülve
a részvétlen űrben. És forog.
A végén
Ha megértetted az első sort,
olvasd tovább,
ha valamit nem értesz,
nyugodtan olvasd tovább,
mindegy, hogy érted vagy nem,
a megértés nem jelent semmit,
hogy miért, azt sem kell értened,
az értelem ajándékdoboz, csomagolópapír,
az értetlen nem bontogat selyemszalagot,
nem tud örülni, hogy talált magának rítust,
amibe bevackolódhat, ha fázik,
hogy a nagy kályhát keresve
sikerült átlibbenni a lávát öklendező
szakadék fölött, mely minden talaj lelke,
hogy sikerült a felszínen maradva
menni, menni még tovább
a forró érháló szabdalta földön
egészen addig, míg el nem éred az irdatlan
sziklafalat, a kőtestben valami dobog,
hogy mi, azt nem kell tudni,
csak állj meg itt, ahol minden felszín összenő,
mást úgysem tehetsz,
mert a játéknak vége, és ezt már mindenki érti,
százmilliók az összenőtt utak bugyrában,
most már kibonthatod az ajándékot,
a végső csomagolást is levedlő álmot.
