Bűvös ereje van, ám ereje törékeny. Ha kimondjuk, megbántottuk leleplezésünkkel, és megszűnik, akár a mikroszkopikus szeletbe kényszerített világ, amely megismerve, meghal kezeink között.
Vigyáznunk kell a varázsra, éltető erőnk titka. A titkoknak pedig nem csak védelmező kötelességei vannak, de jogaik is maguk megőrzésére.
A hang varázsa világunk csodálatos létformája. Függünk tőle. Állandó létformánk. Zenei élményeinket neki köszönhetjük.
A zene hatalma varázsában rejlik. A hangvarázsban. Mágikus erejű szó a hangvarázs. Ismerték erejét már a sámánok is. Minden zeneszerző a zenevarázs múzsájához fohászkodik ihletért ma is, akarva, akaratlan.
Persze a hangzó létforma mellett a varázs más formákat is nyerhet. A víz, a tűz, a lég, és még sorolhatnám, létformáit. Éltető erejük sokféleképpen visszhangzik a zenében. Visszhangjaik mozaikmetaforák, a hangvarázs színes kiegészítői. Ilyen a tűzvarázs Wagner, Sztravinszkij, Debussy zenéjében, a Walkürben, a Tűzmadárban, avagy a Tűzijátékokban. A harmóniakeresés zeneiségét jelképezik rokon művészetekben, irodalomban egyaránt. Gondoljunk a csontbrigád jajgató tűznézésére Rejtő Jenő elhíresült regényében.
A mozaikmetaforák színessége gyakran elrejti előlünk a hangvarázs állandóságát, elsőrendűségét, zenei létünk éltető formájának kvintesszenciáját. Elfeledkezve róla már nem is keressük, pedig lemondásukkal életigenlésünk is kétségessé válik. A kínzó kérdésre, élhetünk-e zenétől megfosztva, Kodály kategorikus válaszát új kérdésbe foglalta: „igen, de érdemes-e?” A benne rejtett nem!-re önmagunk keresésében azóta is soroljuk a magától értetődő bizonyítékokat.
Életünket magunk keresésével töltjük el, zenében is.
A művészetekben a romantika ismerte fel központilag a hangvarázs privilégiumát. Sénancourt, Oberman regényében ki is mondja: „a hangok, amelyek gyönyörű tájakról felénk csendülnek, lelkünkben mélyebb és tartósabb hatást keltenek, mint a formák. Nem emlékszem festményre, amely az Alpesieket úgy elém varázsolta volna, mint egy valódi alpesi dallam.”
Vajon azért olyan a világ körülöttünk, mint amilyen, hogy érzékeinkkel magunkévá tegyük, vagy éppen fordítva, érzékeink olyanok, amilyenek, hogy a világ magunkért való világgá váljék?
Azért hangzik-e, mert várja befogadását, vagy mi magunk halljuk azért, hogy hangzásában létére találjunk rá?
A hangzásnak is, meghallásának is van varázsa. Varázsuk: kölcsönös, de merész a viszonyulásuk. A madárhangok csilingelésétől a vihar tombolásáig a világ hangzó világ. Arra vár, hogy meghalljuk. Hallásunk pedig arra, hogy csendjétől ilyen vagy olyan hangzásáig belevarázsoljon bennünket csengő-bongó létébe.
Egykoron mágikus varázslatba áradt merész viszonyulásunk. Mást mit is tehetett volna? Jobb híján, magára hagyva, a világot felcserélte hangzásában egy vélt zengő világgal.
A lényegcserék nagy varázslata ez: a birtokbavétel illúziójának mágikus örömében hozzásimultunk hiedelmünkhöz. Évezredek szivárványán át őriztük a varázst, miközben a vélekedés rövidnadrágos hiedelmét kinőttük (bár ne tettük volna), és támogató eszményeink sétapálcájával utunkon belefogtunk a való világ faggatásába. Régmúltunk mágikus áradását didergő igyekezettel művészi reflexióink ígéretére hagyakoztuk.
Mágikusokból művészekké lettünk? Megsejtettük azt, amit Picasso végül ki is mondott: gyerekként mindnyájan művészeknek születtünk, sziszifuszi feladatunk örökös ábrándja, hogy meg is őrizzük ontikus előjogunkat, a bennünk rejlő gyermekművész kalandvágyát. Ám miközben megérinthettük magát a szépet, gondolkodni mertünk, sőt, tovább!-ot intettünk.
És néha magunkra is találunk, mint az afroamerikai Bobby McFerrin, aki maga keresése során volt már könnyűzenész, komolyzenész, jazzmuzsikus, a zongora, a klarinét, a fuvola, a cselló művésze, karmester és zeneszerző, amikor egy „belső hang” rászólt: Bobby, te ezentúl énekelni fogsz. És Bobby azóta énekel. Boldog magára találásában az egész világot boldoggá akarja tenni: mindenkinek mindenkiért muzsikál.
A kínai származású, úgyszintén világhírű csellista Yo-Yo Mával együtt, mint a hangvarázs megszállottjai, két kontinens békéjét sugározzák egy harmadik felé: Afrika és Kína zenei követeiként, mintha Goethét idéznék – a hang elszáll, de a harmónia marad –, előre látó figyelmeztetéssel óvják Europát, legszentebb kódexének, a Biblia hangvarázsának tünékenységét vigyázzák – akkor, amikor óvó választásuk az Ave Maria zenéjére esett. Csodálatra méltó élő egységét hozták létre annak az örökkévaló vonzódásnak, amely a gyermekkor mágikus hiedelmét elvezeti a zenébe fogant hitélmény megéléséig. Tudták, hogy az Ave Maria ősforrása a Biblia. Szövegét, Lukács evangéliumától máig, évszázadok imádkozástörténete gyöngyözte ki, az áhítat csodáját a zenében a gregorián ének nyomán, majd minden jelentős zeneszerző igyekezett újra és újra élővé tenni napjainkig.
A biblikus múltba gyökerező recitáló-mormoló dallamtól, a hangszeres zene kezdetein született barokk preludiumig és a magasba szárnyaló romantikus dallam egybehangolt varázsában Bach-Gounod Ave Mariáját szólaltatták meg. Mágikus játékba kezdtek hangjaival. Lényegcserék hullámain Bobby énekhangján vállalta a barokk zongorakíséret szólamát, és Yo-Yo Ma a romantikus dallam eléneklését csellóján úgy, ahogy Liszt megálmodta, költőien.
Színekbe és szavakba öntöttük, fába véstük, kőből kalapáltuk ki a szép megérintettségét. És hangokban, zenében szólaltattuk meg.
A romantika művésze nem tudott meglenni egymagában, és viszonyrendeket alkotott ágazati sorstársaival. Néha még feladatkörüket is átvállalta. Különösen a zene. Schumann, Chopin, Berlioz és mindenekelőtt Liszt csodaszép kiazmusokban csente-orozta el a szavak varázsát és a költészet zenéjét a zene költészetébe oltotta.
Liszt a romantikus hangszeres zene varázsát abban látta, hogy „egyre jobban igyekszik fölszíni ezt az eszmeiséget is, amely a plasztikai művészetek csúcspontját jelentette; nem akar többé megmaradni hangok egyszerű láncolatának, föl akar emelkedni és ki akarja magát nőni költői nyelvvé, amely talán a költészetnél is jobban el tudja mondani azt, ami megszokott látókörünket kiszélesíti, azt, ami elemzésre alkalmatlan, ami olthatatlan vágyak, végtelen sejtések hozzá nem férhető mélységében él és mozog.”
A hangok csábítása uralkodott szinesztéziás élményeink felett is. Ám java részüket lassan magunk mögött hagytuk. Akár a gyerekkorunkat. Akkoron az összeérzés boldog tulajdonosai voltunk. Érzékelésünk és vélt-érzékelésünk egybeolvadt. A hang varázsában látva hallottunk, hallva láttunk. Meg táncoltunk is. A tekintet ereje mindenható volt. Mozgásba hozta és megszólaltatta világunkat. József Attila gyönyörű impresszionista megszemélyesítése – Ha egy kisgyerek poharakra néz, / Halkan / Megcsendülnek – a parancsolt varázslat végrehajtásának költői illúziója, tele muzsikával. Akár táncra is perdíthette volna a poharakat.
A felszólító tekintet táncra perdítő varázsa zajlik Tarkovszkij Sztalker filmjének fináléjában. A tiltott zóna mellett húzódó sinpár egyik oldalán házikó, amelyben az asztal mellett hősünk mozgássérült kislánya magányában olvas és varázsol. Könyvet tart két kezében. Fjodor Tyutcsev versét olvassa. Aztán leteszi a könyvet. A messzibe néz. Szája csukott, az olvasott szöveg mégis hangzik. Úgy tűnik, a vers címe – A vágy tompa lángja – s talán még két sor – Amikor hirtelen tekinteted rám szegeződik / Mint egy ég-gyújtotta villám – ébreszthette fel benne a mágust, és ihlette varázslásra.
A távolból mozdony füttye hallik. A kicsi lány bugyolált apácafejecskéjét asztalra hajtva az ott várakozó három pohárra tekint. És elindítja őket. Kutyanyüszítés. Két zömökebb pohár élesen összekoccan, és bolyongva az asztal pereme felé tart. Népi táncosnők módjára siklanak, mint akiknek földig érő szoknyája elrejti tipegő lépteiket. Egyikük tartalma veszélyesen lötyög, a másikban az ételmaradékok nyugton ülnek. A harmadik üres, nyúlánk pohár. Azt is útjára bocsájtja. Tudja, hogy földre esik, de azt is, hogy nem éri baj. Lentről hallani töretlen csengését, jelzi, hogy épen maradt. A két zömök pohár magabiztosan méricskéli mozgásterét. Eközben újabb hangok. A baljós csendet síneken érkező szerelvény dübörgő vágtája töri meg és remegteti az asztalt félelmében. A két pohár meglendül a dübörgéstől és elindulnak társuk után. Kár aggódni. A kis mágus megelőlegezi a keltett félelem hiábavalóságát, s még idejében megállítja őket. Tarkovszkij a beethoveni Örömóda hangfoszlányaival váltja meg a gyermek mágikus varázsát halhatatlan művészetté felnőttek számára is. A hangvarázs tart a film végéig. És azon is túl.
Életünk azzal telik el, hogy magunkat keressük a világban, zenében is.
