Karl furgonnal érkezett Németországba, tolószéke ugyanis nem fért be a Románia–Németország útvonalon menetrendszerűen közlekedő buszba. Három napig tartott az út, és ugyanennyi ideig ült szinte megszakítás nélkül székében. Szerettei mellette foglaltak helyet a kényelmesnek aligha mondható üléseken: Ida, akivel szinte negyven éve házasok voltak, Renate, a lánya, és Nena, az unokája.
Indulás előtt Ida figyelmeztette őt: – Az utazás alatt böjtölni fogunk, mintha nagyhéten lennénk. – Habár november volt. Karl csak bólintott, nem rázta meg túlságosan a bejelentés, hisz világéletében sokáig bírta evés nélkül.
– Inni sem fogsz – tette hozzá a felesége. – Sem sört, sem teát, vizet sem, semmit. Nem tudunk folyton emelgetni, ha vécére kell menned!
Karl bal oldalára volt lebénulva, és kövéren, egy éve csak ülve vagy fekve élt, ha ezt még lehet egyáltalán életnek nevezni. Általános értelemben még talán igen, de utazáskor semmiképp. Természetesen azt is látta, ahogy a felesége és lánya, amikor azt hiszik róla, hogy elaludt, titokban falatoznak és vizet kortyolgatnak.
Leírhatatlan szomjúság gyötörte, de tudta, hogy nem szabad innia. Arra kérte hát Idát, hogy nedvesítse meg az ajkát, adjon neki bár egy vizes zsebkendőt, amit szopogathat, egy darab kendőt, amit a pácienseknek szoktak, ha műtét után felébrednek az altatásból és még nem szabad inniuk. A szomjazást már régóta ismerte. Elhomályosította az elméjét. Avagy az éhség lett volna az oka? Amikor vakbéllel műtötték, ez még a Ceaușescu-időkben történt, amikor még benzint kellett szerezni a kórházba szállításra, másképp ki sem jött a mentő, az altatásból ébredve vizet kért. Ida vagy tán Maria, akit néha felkeresett, hogy kitombolja magát, ahogy akkoriban mondogatta, egy vizes kendővel megnedvesítette az ajkát, és ő azt szopogatta. Ez is azon órák egyike volt, amikor mindenből vizet facsart volna, vízre áhítozott. Egyébként szívesebben fogyasztott alkoholos italokat, például otthoni leánykát, amit az udvarán felfuttatott szőlőből készített, a Regátból hozatott édes szőlővel feljavítva, azt a savas, gyümölcsös bort, rosét, amelyhez nem adott cukrot – azaz nem rámpást, amilyent például a szomszédja készített. És a saját főztű pálinkáját is szívesebben itta, amelyet szilvából vagy barackból készített, avagy körtéből, épp mi volt a kertben, épp milyen volt az év. Jó szilvatermés ritkán fordult elő, és miután a bádogos cigánytól, aki minden évben benézett hozzá, megvásárolta a rézüstöt, elláthatta magát kétszer lefőzött pálinkával. Kiváló minőségű volt, és ezt az ellenőr is értékelte, aki késő ősszel, amikor a falu pálinkafelhőben úszott és minden kapu zárva volt, végigjárta az utcákat, sorra döngetve a kapukat. – Van itthon valaki? – hangzott a kérdés, mire Ida odament az ablakhoz, vagy az is lehet, hogy Ileana volt az, akinél néha kitombolta magát, ahogy mondogatta, amikor Ida gyógykúrára ment. No de mégiscsak késő ősszel lehetett, Herkulesfürdőről való visszatérte után, amikor Ida kikiáltott: – Karl elutazott, jöjjön vissza két nap múlva! – És ilyenkor az ellenőr szolgálati idején kívül tért vissza, majd két liter hatvanfokossal távozott. Kéz kezet mos, ilyenkor nem szokás garasoskodni.
Nena egy újmódi valamit szürcsölgetett, Fantát vagy hasonlót, azt a színezett, nem természetes valamit, amit utált ugyan, de most annyira szomjas volt, hogy a legszívesebben kitépte volna az üveget a gyerek kezéből.
Ida suttogva szidta a kislányt, akinek nyolcévesen nem volt annyi esze, hogy az üvegből dugiban igyon, Renate pedig védelmébe vette, úgyszintén suttogva. Nena a nagymamáról az anyára pillantott, majd becsúsztatta az üveget a hátizsákba, és nem túl hangosan, de nem is túl halkan így szólt: – Pisilni kell. – A két nő villámgyorsan leintette: Psszt! Ida Karlra pillantott, és odasúgta Renaténak: – Nem vagyok benne biztos, hogy alszik! –, majd megkérdezte a sofőrt, szintén suttogva, hogy meg tud-e állni a következő illemhelyen. Mire az, fejét oldalra fordítva egy táblára mutatott, és beleüvöltött a motorzúgásba: – Még öt kilométer a következő vécéig!
Karl csukva tartotta a szemét, és még akkor sem nyitotta ki, amikor a kocsi megállt, és előbb Renáta Nenával, majd Ida kiszállt belőle. Tudorra gondolt, a rossz útra tévelyedett vejére, aki nem akart kivándorolni Németországba, aki feladta a kőműves szakmáját és most cigarettafutárként dolgozik, amerikai cigarettákat visz a szerbiai határtól Bukarestbe vagy Erdélybe, és ezzel a jövedelmező munkával tízszer annyit keres, mint kőművesként, Tudorra, aki megvetette a szilvapálinkát és csak Hennessyt ivott, és aki, mióta sok pénze van, Auroránál tombolja ki magát, mint mondogatta. Renate pedig otthon tombolt, és Ida a tekintetével, de saját kezűleg is meg tudta volna ölni Tudort, ha módja lett volna rá, még ha Nena apja is volt, Uram, bocsásd meg a bűneimet!, de csak egyetlen dolgot mondott Renaténak: – Látod, elleneztem, hogy egy románhoz menj feleségül! Most aztán megkaptad! – Renate, akárha tarantula csípte volna meg, felszökött: – S még te beszélsz! Miközben apa a konyhaasztal körül kergeti Friedát?
Karl látta is magát az asztal körül rohanni, Frieda kezében egy üveg bor vagy bodzaszörp volt, amit Ida júniusban friss, később, ősszel pedig szárított bodzavirágból készített. Rengeteg bodzaszörpöt ittak, szinte semmibe nem került és finom is volt, Ida különösen szerette. A bodza a ház mögött nőtt, a patak partján, e szinte észrevétlenül csobogó csermely mentén, mely hóolvadáskor megduzzadt és magával ragadta a tyúk- és nyúlketreceket, s egy gátszakadás alkalmával két lovat is elkapott és elsodort – ezeket a hídoszlopok körüli bozótos fogta fel. A cselédfiú is, aki egy távolabbi faluból származott, belefulladt egykor, és csak másnap találtak rá a patak alsó folyásánál, a hordalékban, döglött tyúkok és nyulak között. Karl visszaemlékezett a tavaszi nagy áradásokra, amikor a pincéjüket is elöntötte a víz.
Nem tudta, hogy csak elképzeli-e a húgyhólyagja feszítését, avagy valóban érzi-e, szemét továbbra is csukva tartotta, és látta a pálinkás- és boroshordókat a pincében a vízen lebegni, és hallotta Idát, avagy Maria volt-e, amikor Ida Renaténál volt, aki vajúdott, vagy Aurora volt-e, de nem is, Ida kellett legyen, mert ő, csakis ő tudta ezt üvölteni: – A befőttek! – Igen, a befőttek, háromféle gyümölcsből: tavasszal meggy, nyáron sárgabarack, ősszel szilva, ugyanabban a lében kifőzve. Karlt sosem érdekelték különösebben ezek az édes dolgok, de most összefutott a nyál a szájában, ahogy a befőttesüvegekre gondolt, melyek a vízben úszkáltak a tavalyi krumplik és a fonnyadt almák között, amiket arrább lökött. A vízbe merült lépcsőről odanyújtotta a feleségének a kompótokat, óvatosan, nehogy a hordókhoz túl közel menjen és a falnak nyomva szétzúzza őket. Még érezte egy pálinkáshordó nyomását, amint őt oldalra löki, aztán már csak Ida kiáltását hallotta.
Amikor a sofőr hirtelen befékezett, kocsis módjára egy nagyot káromkodott. A tolószék Karllal együtt Renate székének csapódott, aki a biztonsági öv szorításában, levegő után kapkodva így szólt: – Mama, nyugodj már le! Hát nem látod, hogy egy svájci jobbról megelőzött?
Ida semmi ilyesmit nem látott, a svájcit sem, és azt sem, hogy jobbról, s az autók sem érdekelték, természetszerető ember lévén jól megvolt technika nélkül, mindig is lelkesedett a szép, folyók, tavak ékítette tájakért. A tengeren azonban sohasem volt, annak ellenére, hogy ugye Romániában ott a Fekete-tenger a sós vizével, amelybe a Duna édesvize folyik, miután sok más folyót magába nyelt. Karl arra gondolt, hogy ő most úgymond a Duna-deltától a Duna forrása felé halad, a folyó áramlási irányával ellentétesen, és arra is, hogy a folyók sosem folynak vissza a forrásukhoz. Ida viszont Svájcba vágyott, a Matterhornt akarta látni és a bernáthegyiket a hűséges tekintetükkel, és a vöröskeresztet is, ami Svájcból származik. Nekik egy foxterrierjük volt, a bernáthegyi akkora, mint egy borjú és tönkrezabálja a gazdáját, a svájciak viszont gazdagok, ők megengedhetik maguknak a borjút, nyakán a pálinkáshordócskával. Burkus is volt annyira jó, mint a bernáthegyiek, még ha keverék is volt és nem tiszta foxterrier. Karl minden reggel friss vizet tett elé és enni adott neki. Egyszer ki is kapott Karltól, mert víziszonyos létére levadászta a szomszéd kacsáját, amire nem is lett volna szükség, mert Karl adott neki enni, levest, beleaprózott kenyérrel, úgyhogy még csak éhes sem lehetett. Szomszédja, Bernhard éktelen patáliát csapott, és csak egy hosszasabb vita után sikerült megegyezniük: a szomszéd öt vagy hat csirkét kapott a kacsájáért, aztán megittak egy-egy kupica pálinkát, és közben Karl hallotta, amint Ida vagy tán Maria volt, mert Ida akkoriban sárgasággal feküdt a kórházban, de nem, mégiscsak Ida hangja volt, ezt mondja: – Ti aztán minden alkalmat kihasználtok, hogy igyatok!
Pedig akkoriban igencsak keveset ittak, mert kánikula volt, és a kert végi patak, a csermelyecske alig szállított vajmi kevés vizet, szinte kiszáradt minden júniusban, és a szomszéd kacsái az udvarban levő marhavályúban fürödtek. Minden egyes nyáron annyira leapadt a talajvíz, hogy a faluban csak a mélyebbre fúrt kutakból lehetett vizet hozni. A kutat Karl maga építette, akkoriban ugyanis még nem gondolt kivándorlásra, mélyebbre fúrta, és így bőségesen volt is vize. A szomszédoknak is tudtak adni, úgyhogy folyamatos jövésmenés volt náluk. Az ember már semmit nem tehet anélkül, hogy azt valamelyik szomszéd ne látná, csak a budin lehet egyedül. Este, amikor már jó sötét volt, még mindig jöttek a távolabbi szomszédok vízért, úgyhogy Karl már-már felrobbant, ezért elővigyázatosságból inkább bezárta a kaput, akárcsak pálinkafőzéskor. A locsolást is megtiltotta Idának, a hortenzia különösen vízigényes virág lévén, sem azt, sem őszirózsát nem öntözhettek a saját kertjükben, miközben a szomszédban szomjaztak a tehenek. A meteorológiai szolgálatban kevésbé lehetett megbízni, mint megannyi másban az országban, néha azonban stimmelt az előrejelzés: rég nem volt eső. A hortenziák tönkrementek, az őszirózsák kiszáradtak és sárga félelem-hajtásokat növesztettek, a gyümölcs összeaszott, a jószág pedig üvöltött a szomjúságtól. Karl reggel felnézett az égre és esőt kívánt, melynek Scheel irányából kellett volna érkeznie. A templomban is vízért fohászkodtak, ám az esőre még várni kellett. A fű kiégett, a teheneket le kellett vágni, és ősszel a széna ára az egekbe szökött. A hegylakók, akiket nem került el az eső, a telet várták, hogy a hó megérkeztével a széna ára tovább emelkedjék. A Dunánál élni, víz mellett, erről beszélgettek, ám ez is csak szóbeszéd volt, mert senki sem költözött át Erdélyből a Regátba, a Dunához, ahol a nyarak még forróbbak voltak. Ha már el kell költözni, akkor már inkább Németországba, esetleg a Rajna mentére, de persze akár a Duna vagy a Neckar mentére is; a Fekete-tengert, amelyet Ida sosem látott, a Boden-tóra cserélni, édesvíz, ivóvíz is van ott rendesen, és ugye ott van Svájc is, melynek nincsenek nagy folyói, de áradásai és aszályai sincsenek. Svájc azonban csak úti célként jöhetett szóba, talán Renate egyszer majd kirándulást tervez oda és magával viszi Idát is, aki soha nem kirándult életében, csak néhányszor ment el a reumáját kezeltetni Báznára és egyszer Herkulesfürdőre. Herkulesfürdő egyébként nem volt messze attól a helytől, ahol a Duna hatalmas víztömege a Vaskapunál feltorlódik.
– Torlódás – mondta a sofőr, majd lassított –, ez még elhúzódhat. – Ida is megszólalt, már-már viccelődve: – Mondd, Karl, élsz-e még? – Mire Karl így válaszolt: – Igen, de igyekszem erről megfeledkezni. – Én sem eszem semmit – mondta Ida. Talán neked is könnyebben megy a böjtölés, ha tudod ezt.
– Szomjas vagyok – mondta Karl, mire Ida újból odanyújtotta neki a nedves rongyot, hogy szopogassa, ám Karlt hirtelen elöntötte a méreg.
– De Apa – szólt Renate –, csak segíteni akar.
– Mi voltam, és mi lett belőlem! – mondta Karl. – Egy nyomorék.
– Teljes életed volt – válaszolta Ida. – Légy elégedett. Ezen úgysem tudunk változtatni. Nemsokára megérkezünk Németországba. Ott pedig minden akadálymentesített.
– Adj egy korty vizet! – kérlelte Karl.
Renate odanyújtott neki egy szinte üres vizesüveget, s Karl mohón kiitta. Éhesnek nem volt éhes.
A torlódásnak hamarosan vége lett, és a sofőr behajtott egy parkolóba. Közös erővel kiemelték Karlt tolószékestől a kocsiból, szüneteltek egyet. Karl hagyta, hogy Ida, még jó, hogy nem Maria, Leana vagy Aurora volt az, kioldja a gatyamadzagját és kigombolja a sliccét, és megpróbált vizelni. Csak egy pár csepp, s annak is a fele a nadrágjára. – Majd foltos sliccel érkezem Németországba – mondta. – Már rég Németországban vagyunk – vágta rá Ida, majd begombolta a nadrágját és visszatolta a furgonhoz. Hárman emelték be a tolókocsit, mire a sofőr kegyetlen elégtétellel ezt kérdezte: – Hát nincs igazam, hogy a tolókocsi szállításáért dupla árat kérek? – Ida és Renate alázatosan bólogatott, Karl hallgatott. A gyerek a biztonsági öv mögött aludt, nyöszörgött álmában. Továbbhajtottak, esni kezdett. Karl hallotta az esőcseppeket a tetőn kopogni, és kinézett a sötétbe. Németországot akarta látni, de nem látott semmit. Tán éjfél is megvolt már. A rádióból zene szólt, a fűtés is be volt kapcsolva. Karl végtelenül fáradtnak érezte magát, és arra gondolt, milyen jó volna most elaludni, és a saját, immár elhagyott házában ébredni. Kimenni a házból, érezni az esőt, mely oly nagyon kellett már a földeknek. Neki személyesen soha semmit nem jelentett az eső. Látta magát, amint egy húsvét alkalmával, pontosabban röviddel húsvét előtt, röviddel Nena születése után, azaz nyolc éve, hazafelé ment az esőben, miután Renaténak, aki egy fűtetlen szobában feküdt a csecsemővel, hősugárzót vitt. Ida Renaténál maradt, és megpróbálta kifűteni a gyerekszobát, Nenát pólyába rakta; a gyerek üvöltött az éhségtől és a hidegtől, vagy az is meglehet, hogy minden ok nélkül, aztán Renate mellre tette, de a gyerek lusta volt szopni. Karl hazamenekült. Hosszú út, esőben. A kocsinak gyenge fénye volt, és ahogy korábban besötétedett, mint arra számított, az esőben elmosódott tájban, az út szélén egy árnyékot pillantott meg, pontosabban kettőt. Megállt, de mivel semmit nem látott, visszatolatott, és akkor vette észre a férfit meg a gyereket. Felvette őket. Egy kislányt, olyan korút, mint most Nena, és az apját, aki Tudorral egyidős lehetett, azzal a mihasznával, aki Romániában maradt.
– Hova mennek ebben a pocsék időben?
– A szomszéd faluba. A gyereket viszem a nővéremhez, a gyerekeket viszem a nővéreimhez.
– És mégis miért? – kérdezte Karl.
Meg kellett ismételnie a kérdést, hangosabban beszélnie. A férfi fásultan így felelt: – Az asszony halott. – Aztán semmi egyebet nem mondott. Egy útkereszteződésnél arra kérte Karlt, hogy álljon meg, és kiszállt a gyerekkel. Az út szélén haladtak tovább, a gyerek a férfi mögött, míg fel nem oldódtak az esőben. Karl telefonon mesélte el Idának a találkozást, aztán megetette a disznót: csalánt, kukoricalisztet és tört krumplit forrázott, összekeverte, a disznó pedig felhabzsolta. Ő maga semmit sem evett, csak egy üveg bort hajtott fel, majd betámolygott az ágyba. – De cudar élet, motyogta magában.
– Nemsokára Rastattban vagyunk, mondta a sofőr.
– Most már ihatsz egy keveset – mondta Ida –, ha szomjas vagy. – Renate odanyújtotta neki a vizesüveget, kiürítette. Majd úgy döntött, hogy a vizet, úgy, ahogy magába töltötte, hagyja is kifolyni. Most minden mindegy volt neki. A szeme káprázott, úgyhogy lehunyta, és megpróbált aludni. Közben a testvérére gondolt, Gretére, aki évekkel ezelőtt, hogy hány éve is, nem tudja, kivándorolt. Ő vitte ki a vonathoz, de már száz kilométer után leszállt és hazament. Melege van és havat keres, mondta. Karl aztán egy újabb vonatjegyet vett neki, amivel célba ért. A fiának és később meglehetősen sok embernek, ismerősöknek, de idegeneknek is, bizalmasan folyton ezt súgta: – Keresem a havat.
Vajon ez erdélyi hó lenne?, tette fel magának a kérdést Karl, aki most hirtelen megértette a nővérét. Neki is rettentő melege volt, és hóra vágyott. Milyen hóra és miért épp hóra?
Olyan forróság dúlt benne, mint a textilgyár kazánjában, ahol évekig gürcölt; mint amilyen a júliusi rekkenőség a földeken, ahol nyugdíjasként és első ízben főfoglalkozású gazdálkodóként dolgozott; a leégés forrósága volt ez az újonnan megnyitott uszoda strandjáról, amit az anyja a kamrában tárolt friss, hideg tejföllel hűtött le, és amit hidegrázás váltott; olyan forróság, amit házasságkötésük nyarán érzett, amikor megérintette Ida mellét, hogy még az esküvői kalácshoz félretett vaj is megolvadt a pincében. Ilyen forróság volt ez, s egyben a tejföl vagy a hó hűvössége is.
– Apa lázas, mondta Renate. – Karl kiskora óta nem volt lázas. Mit beszél itt Renate lázról, hisz mindig is egészséges volt, sosem szorult segítségre, mindig meg tudott állni a saját lábán. Renate álmodik, mindig is ilyen álmodozó volt ez a gyerek. Németországba vágyott, a mennyországba. – Mész te a megmondom, hova – mondta Karl –, de Renatét nem lehetett a vágyáról lebeszélni. Azt csinált, amit akart. Nenával egyébként is, Idával és vele egy ideje úgyszintén azt, amit épp akart. Bebeszélte neki, hogy Németországban csoda fog történni vele, lehet ugyan, hogy csak egy kis csoda, mert ugye Németország is ugyanolyan ország, mint a többi. Karl azonban nem hitt semmiben, nem remélt semmit, és hagyta, hogy történjenek vele a dolgok.
Most végre megérkeztek. A két nő és a sofőr kiemelte a kerekes széket, és tolni kezdték a menekültotthon előtti réten. Reggel felé járt. A nők kipakoltak a furgonból. Fáradtak voltak, s ez meg is látszott rajtuk. Nena egy kofferen aludt összecsombolyodva.
Valamivel nyolc előtt érkeztek a hivatalnokok. A két nő és a gyermek beállt az iroda előtt kígyózó menekültsorba. Eltartott egy ideig, míg ők is bekerültek. Karl kint maradt a kofferekkel, Renate időnként rá-ránézett. Nyugtalanította apja láza, és az is, hogy nem reagál a kérdéseire. Átfutott a fején, hogy előrefurakodik a sorban, de nem akart rossz benyomást kelteni. Amikor újból rápillantott, Karlnak üveges volt a tekintete, és mintha őt sem ismerte volna fel. Ekkor végigment a várakozók mellett és határozottan odaszólt: – Azt hiszem, apám haldoklik. Azonnal be kell mennem.
Ida halkan sírni kezdett, és magához szorította a gyermeket. Az emberek riadtan helyet csináltak Renaténak, aki bekopogott az ajtón. Nem várt, egyből belépett.
Karlnak orvost hívtak. Renate, Ida és Nena a ház elé vonult, ahol Karl tágra nyílt szemmel és szájjal üldögélt a tolókocsiban, merev tekintete a menekültotthonra szegezve.
Szemerkélni kezdett. Nena, Renate és Ida egyre közelebbről hallotta a szirénázást.
SZENKOVICS ENIKŐ fordítása
Karin Gündisch 1948-ban született a Szeben megyei Nagydisznódon. Germanisztikát és romanisztikát tanult a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen, majd a bukaresti egyetemen. Bukarestben némettanárként tevékenykedett, emellett az írott és elektronikus sajtó külső munkatársaként. 1984 óta él Németországban, 2018-ig Bad Krozingenben, azóta Hamburgban. A nyári hónapokat itthon, Kisdisznódon tölti családjával. Szabadfoglalkozású író, könyveit számos nyelvre (angol, francia, román, japán, koreai, horvát és szlovén) fordították. Irodalmi munkásságát több díjjal és kitüntetéssel méltatták. Számos gyerekkönyv szerzője, a Das Paradies liegt in Amerika (How I became an American, Chicago) címűért 2002-ben megkapta az Amerikai Egyesült Államok legjobb idegen nyelvű gyerekkönyvéért járó Batchelder Award díjat.
