Jü Hua A hetedik napban a kortárs Kínáról mesél. Azaz egy halottat meséltet, Jang Fejt, akivel akkor találkozunk először, amikor a temetkezési szalon fele igyekszik a saját hamvasztására. Ha az első bekezdés e furaságait elfogadjuk, rá lehet hangolódni az elbeszélés poetikus-bizarr fordulataira, és az élet és halál határvonalán imbolygó dimenzió sajátos fizikai szabályrendszerének logikáján nem ütközünk meg. Ehelyett intenzíven figyelhetünk arra, hogy mit kezd a könyv a léttel a halál felől.
Mindenekelőtt érdemes röviden kontextualizálni az egyik leghíresebb kínai író regényének jellegzetességeit. Yiju Huang tanulmányában a művet a szellemeket szerepeltető narratívák megújult trendjébe illeszti, amely ugyan a kínai irodalomban hosszú tradíciójú szellemtörténetek és a zhiguai műfaji elemeiből építkezik, mégis a 20. századi „szellemtelenítő”, a „babonának”, a metafizikainak a racionalizmus-pragmatizmus érdekében történő kiűzését szolgáló hatalmi tendenciák után szivárog vissza1 – innen nézve újszerű, akár forradalmi gesztusok egyike az a társadalomkritika, melyet Jü Hua regényében megalkot. Ha az olvasó nem is érzékeli ezen (irodalom)történeti távlatot, A hetedik nap önmagában is csendesen látványos példája annak, ahogyan Jü Huát írásaiban a múlt és jelen, fikció és Kína erőszakos modern történelme közötti kapcsolat érdekli, és ennek feltérképezésére olyan narratív formákkal kísérletezik, amelyek a modern világ traumatikus tapasztalatait reprezentálhatják.2
A zhiguai „rendkívüli dolgokról szóló történet”, „kultúrtörténeti fogalomból vált irodalmi kategóriává, azokat a jelenségeket foglalta egybe, amelyekre nincs hivatalosan elfogadott magyarázat, azaz valamilyen szempontból anomáliának tekinthetők.”3 Mivel Jü Hua regényében a fő „helyszín” az élet és halál közti határvonal, játékba kerül az, hogy mi és honnan látszik anomáliának: a temetetlen holtak sorsközössége nézőpontjából éppen nem a halottak világa és mindennapjai. De a Jang Fej halálát követő hét napban nem feltétlenül a túlvilágról szerzünk információt, bár elég sok érdekességet látunk, miközben „a halál utáni temetetlen testek földje” fele tart a főhős. Például a temetkezési szalon várótermének berendezése arra utal, hogy a szociális egyenlőtlenségek a halál után sem szűnnek meg, itt is van „közönséges” és VIP-részleg. De létezik egy harmadik, kívül rekedt „kategória”: a nincsteleneké és az élő rokonokkal nem rendelkezőké, akik(nek hozzátartozói) nem tudnak nyughelyről gondoskodni, így ezek a halottak bolyongásra vannak ítélve.
A címbeli szimbolikus jelentőségű hét nap alatt Jang Fej először a halála körülményeit kutatja, majd nevelőapja, Jang Csin-piao nyomába ered, bár inkább sodródik. Többszörösen közvetett rálátásunk van az „elhagyott világra”: egyrészt Jang Fej életének tereihez (kis, vasút melletti háztól felhőkarcoló-irodáig) szorosan kapcsolódó emlékeit idézi fel, melyek révén megismerjük házassága történetét, születésének tragikomikus módját (egy vonat vécéjén keresztül csúszik ki a világba, és szakad el így szülőanyjától) és sorsának egész alakulását. Másrészt mások is elmesélik neki történeteiket. Ennek pragmatikus funkciója is van: azoktól tudja meg az ember a halála körülményeit, akik utána érkeznek. Nincs halál utáni bölcsebb rálátás az életre, amely egyre ködösebben idéződik fel a materialitás és immaterialitás között tartózkodó halottakban – legalábbis Jang Fej elmondása szerint, mert hiába áztatják folyamatosan hópelyhek és esőcseppek az emlékezést, és jelenik meg több, az imbolygást kifejező hangulatfestő szó, a narráció koherens és részletező. Több elbizonytalanító narratív megoldás sikeresebben színre vitte volna ezt az élményt.
A térhez kötődő emlék nemcsak a házakat kísértő szellemek hagyományát idéző motívum, hanem a szereplők halál utáni megnyugvást biztosító „otthon” utáni vágyához is kapcsolható, amelyet a sírhely és az urna tenne lehetővé. Nem véletlen, hogy egyik leggyakoribb szociális probléma a regényben a lakhatással függ össze, legdurvább példa rá a város „egérnemzetségnek” nevezett húszezer földalatti „lakosának” esete, de találkozunk erőszakos házbontások áldozataival, sőt élete során Jang Fej is egyre szűkösebb lakásokba kényszerült. A társadalmi panoráma képkockái közé kerülnek továbbá korrupciós ügyek, hivatali visszaélések; az igazságszolgáltatás, az egészségügyi rendszer, a korporációk, a hivatalos szervek túlkapásai, a gyanús ügyek eltussolásai – ezekkel szemben a tömeg, a tüntetések, az interneten zajló tényfeltáró próbálkozások sikertelenek, a média a szenzációhajszán túl a hatalmat kénytelen kiszolgálni. Közben azt is látni az élők között, hogy sok a számító érdek, álságosság a személyes kapcsolatokban, és a másik ember elutasításának, kiközösítésének oka gyakran bensőséges tetteinek vélt nevetségessége. Ehhez képest kirívóan, szinte hiteltelenül idilli a Jang Fej és nevelőapja közti viszony. A temetetlenek földjén viszont több gondoskodó pótanya és pótapa bukkan fel, Li Jüe-csennel, az archetipikus anyával az élen, aki Jang Fejt is saját gyermekeként szerette, s akinek halálát az a felfedezés okozza, hogy a helyi kórház folyóba dobta 27 csecsemő holttestét, akik majd Li Jüe-csent mászkálva kísérik. A közösség lehetősége, a vér szerinti kapcsolaton túli családfogalom talál kvázi-otthonra itt a társadalmi szinten érvényesülő idegenséggel, szolidaritáshiánnyal szemben. Nemcsak a család fogalmának kitágításáról van szó, hanem az idegenség felszámolásáról olyan szürreális, ritualisztikus cselekvésekben, ahogy Egérlányt, akinek hamvasztásáról barátja a veséje árán gondoskodik, kísérik a nyughelye felé a magány legvégsőbb helyzetébe került, önmagukat gyászoló csontvázak.
Mindezek alapján képletszerűnek tűnhet a regény felépítése és gondolatisága: elsősorban nem a holtakkal és történeteikkel való találkozás rítusszerű ismétlődéseinek kifáradására gondolok itt, vagy arra, hogy a modern Kínát célzó kritika „tételeinek” (egyébként a nyugati kapitalista viszonyokra is jellemző problémáknak) a listázása e fiktív kereteken belül nem feltétlenül mutat fel új összefüggéseket, bár mindez megállapítható A hetedik napról. Hanem igen erős a kontraszt az utópia/eszményi közösség (a temetetlenek földje egy dús természeti közeg az élet városias zsúfoltságának helyszíneivel szemben; a csontvázak összetartása, túllépése az élők konfliktusain) és a valóság között, mindazzal együtt, hogy a temetetlen holtakat nem bűntelen előéletű, sajnálnivaló marginalizáltakként jeleníti meg, valamint az élők között is mutat példát a szeretetre és ragaszkodásra. De a regényt belengő szomorúság s a zárlat hangulata (megérkezésélménnyel vegyülő szomorúság, hogy az örök nyugalom immár örökké elérhetetlen) azt a következtetést erősíti, hogy az életen túlra vetített közösségi-családi ideál sovány engesztelés az életben elszenvedett, szisztematikus és emiatt már anomáliaként sem érzékelt társadalmi és egyéni traumákért. Yiju Huang állapítja meg: „A Jü Hua által ábrázolt lélek, akivel igazságtalanul bántak el (wronged soul), nem követel sem figyelmet, sem kárpótlást az élőktől, és a végtelen melankólia bolyongó árnya marad.”4
Jü Hua: A hetedik nap. Fordította Zombory Klára. Helikon Kiadó, Budapest, 2019.
Jegyzetek
1 Huang, Yiju: Ghosts and their Contemporary Return: the Case of Yu Hua’s The Seventh Day. Neohelicon, 2016, 43. évf., 1. sz., 59–71, https://doi.org/10.1007/s11059-016-0330-4.
2 Uo.
3 Csibra Zsuzsanna: Mesék a természetfelettiről. A zhiguai jelentősége a klasszikus kínai irodalomban. (Habilitációs tézisek) Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar, Irodalomtudományi Doktori Iskola, Budapest, 2018, 1.
4 Huang: i.m., 64.
