"visszhangzik, halkul, visszhangzik"
Kereső  »
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 22. (804.) SZÁM – NOVEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Fordított világok
MÁRTON EVELIN
„Néha úgy érzem magam, mint egy Rejtő-regényhős” Beszélgetés George Volceanov műfordítóval
Borsodi L. László
Borsodi L. László prózaversei
Karin Gündisch
A mennyország kapujában
Bordy Margit
Bordy Margit versei
Kézdi Imola
Kézdi Imola versei
Codău Annamária
Otthontalan holtak társasága
Dénes Gergő
Sub
Ovio Olaru
Ovio Olaru versei
Mohai Szilvia
Egyetlen film sem érhet véget így
Szente B. Levente
Szente B. Levente versei
Hilgert István
Hilgert István rövidprózái
Mărcuțiu-Rácz Dóra
Ha mindenki fogyasztó, ki a díler?
FISCHER BOTOND
A loop tragédiája. Komédia
PÁL-LUKÁCS ZSÓFIA
„A múlt emlék vagy valóság”
ANDRÉ FERENC
A távolság fizikája
Annyira szép és jó
Jakabffy Tamás
Peacock odaát – és nagyon itt
Túros Eszter
G6 – virtuális kiadás
 
Mohai Szilvia
Egyetlen film sem érhet véget így
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 22. (804.) SZÁM – NOVEMBER 25.

Megismerkedtek, összejöttek, összevesztek, majd úgy körülbelül a nyolcvankilencedik percben kibékültek –, vége főcím, zsepi elrak, mindenki mehet haza, a popcornos zacskót, kérjük, dobja a szemetesbe, és hajtsa fel a széket maga után.

 

A nővérem szerint ilyen egy valamirevaló történet vége. Amelyiknek meg nem ilyen, annak nincs is. A mi sztorink pedig szerinte olyan volt, mint valami film. És ahogyan vége lett, az meg egyáltalán nem. Tehát még biztosan nincs is vége. Mondjuk a nővérem egy kétszeresen elvált nő megkérdőjelezhető tudatossággal összeállított ruhatárral, némileg lekopott szemöldök-tetoválással és közepes mennyiségű túlsúllyal, aki egyedül neveli a három lányát egy ötvenöt négyzetméteres panelban, és akinél a remény nem utoljára hal meg, hanem sokkal inkább olyan, mint egy csótány, amelyik még fej nélkül is. Viszont egyben hihetetlenül jó lelkű ember, nagyon szeret engem, és ebben az elmúlt harminc évben egy pillanatig sem volt okom kételkedni. Mindenesetre, a fentiek létjogosultsága meglehetősen kétséges.

 

– Nem tudom.

 

Amikor feltettem azt a bizonyos kérdést Andrásnak azon a nyaraláson, ő ennyit mondott. Bár valójában nincs ebben semmi különös. Csupán két szó. Tőmondat rejtett alannyal. És hát annyi mindent nem tudunk. Én sem tudom, hány ezer kilométer a Hold kerülete, hány deci tej kell négy adagnyi palacsintatésztához, időszámításunk előtt hányban foglalta el Nagy Sándor Egyiptomot, vagy hogy miért merült le már megint az elem a távirányítóban, amikor vagy másfél éve nem is kapcsoltam be a tévét. Vagyis hát egyszer, de épp valami valóságshow ment, én meg már a szereplők nevét sem tudtam értelmezni, így kábé öt perc után kikapcsoltam.

 

Semmi probléma nincs azzal, ha nem tudunk valamit. Emlékszem, pontosan ezt mondtam neki is, amikor a lisszaboni nyaralásunk alkalmával ezzel az idegesen odavetett két szóval felelt arra a kérdésemre, a híd lábánál jobbra vagy balra kell-e fordulnunk, hogy elérjünk a 15E villamos megállójához. Sosem vártam el tőle, hogy ő legyen a mindentudó, mindenható, bölcs férfi, aki kivezet a világ végéről az ismerős terepre, a sikátorból a főtérre; aki mellett az „úristen, eltévedtünk” helyett „mindjárt otthon leszünk” van, a „semminek sincs értelme” helyett pedig „nem is tudtam, hogy létezik ekkora boldogság”.

 

Teljes nyugalommal képes lettem volna együtt élni azzal, hogy nem tud tájékozódni. Vagy hogy sosem pakolja el maga után a koszos tányérokat, és kifordítva dobja a zokniját a szennyesbe. Vagy hogy csapnivaló a névmemóriája. Meg az arcmemóriája. Meg a memóriája, úgy egyáltalán. Ha valami igazán fontos, úgyis elmondják még egyszer. Ha meg nem, nem is volt az. Különben is, miért kellene az emlékezetünkbe vésnünk egy százegyedik teljesen érdektelen információmorzsát, amikor már amúgy is annyira tele van a fejünk. Egyszer például articsókát hozott a boltból avokádó helyett. Mondjuk ezt azért nehezen tudtam feldolgozni; szerintem addig még csak nem is láttam élőben articsókát. Guacamolét akartam csinálni estére előételnek, mert a bátyja aznap jött át a feleségével. Hát nem csináltam. Adtunk nekik mást.

 

De feltehetőleg ő nem így vélekedett erről az egészről. Legalábbis Lisszabonban úgy összevesztünk, mint még sohasem. A villamos miatt. Mert hogy rossz irányba szálltunk fel, így mire feleszméltünk, már a világ végén jártunk, ahonnan vagy harminc euró volt visszajutni a civilizációba, így az aznapi vacsorapénzünket fújhattuk. Persze igazából nem is Lisszabon volt az oka. Hanem az, hogy sosem tudott dönteni. De semmiben. Még abban sem, hogy csoki legyen-e vagy vanília. Hal vagy steak. Strand vagy múzeum. Busz vagy vonat. Negyven négyzetméter galériával Óbudán vagy inkább hatvanöt erkéllyel Kőbányán. Rántotta vagy pirítós. Ifjabb Andriska vagy inkább ne tartsuk meg. Én vagy nem én.

 

Amikor azt mondta, havi másfél millió, felkaptam a fejem. Amikor viszont úgy folytatta, mindez Angliában lenne, visszaejtettem a kanapé karfájára. De hát ott állandóan esik, köd van és hideg, no meg én nem is szeretem sem a tükörtojást, sem a sült kolbászt, sem a babot. Ha még legalább a sört szeretném. De hát azt sem. Amikor azt kérdeztem tőle, ha én nem tartanék vele, ő akkor is menne-e, azt felelte…

 

– Nem tudom.

 

Ennyit mondott. Valójában nincs ebben semmi különös. Csupán két szó. Tőmondat rejtett alannyal. És hát annyi mindent nem tudunk…

 

Egész éjjel bőgtem. A nővérem vigasztalgatott. Azt mondta, András biztosan nem úgy gondolta, és majd úgyis rájön. Ráhagytam. És végül is lehet, hogy tényleg igaza van. Mondjuk a nővérem egy kétszeresen elvált nő megkérdőjelezhető tudatossággal összeállított ruhatárral, némileg lekopott szemöldök-tetoválással és közepes mennyiségű túlsúllyal, aki…

 

Amikor aznap este felhívtam, azt hitte, a rég várt eljegyzésünkről fogok tudósítani. Ehelyett a szakításunk hírét kellett megosztanom vele. Azonnal át akart jönni, hogy hozzon egy nagy tál paprikás krumplit, úgyis most lett kész, némi zsepiutánpótlást meg egy tábla csokit, és hogy anyám helyett anyám legyen, mint az elmúlt évtizedekben már annyiszor, amikor elestem és felhorzsoltam a térdem, nem vettek fel elsőre az egyetemre, elvesztettem az állásom, vagy épp a kórházban feküdtem az abortusz után. Mondtam neki, nem szükséges, megleszek; rendelek egy pizzát, aztán meg lefekszem, és szép lassan elkezdem elgyászolni magunkat. De a nővérem azt mondta, egyrészt igenis átjön, amint letettük, másrészt pedig nincs mit gyászolni. Mivel ez nem lehet a vége. Hiszen mi ketten olyanok vagyunk, akár egy igazi sztárpár: szépek, fiatalok, tökéletesek. És egyetlen film sem érhet véget így.

 

Aztán András kiment Angliába, én meg… nem mentem vele. Most mondhatnám, hogy ennyire gyűlölöm az esőt, de valójában azt gyűlöltem, hogy ő nem gyűlölte eléggé, hogy képes legyek bármit is annyira gyűlölni, hogy ne akarjam ezt az egészet. Aztán viszont, a várakozásommal ellentétben nem ment mindenki haza, dobta a popcornos zacskót a szemetesbe, és hajtotta fel a széket maga után. A határozott „akkor hát vége” után jött az egy-két, majd sok telefon, az „itt épp esik”, a „kezdem unni a babot” meg az „igazából nekem is hiányzol”. Vagyis, hogy azért ne ferdítsek, az „igazából nekem is hiányzol, de”. A nővérem azt mondta, csomó olyan film van, ahol a férfi Angliába költözik, hogy havi másfél milliót keressen, de végül ráeszmél, hogy ott állandóan esik, köd van és hideg, unalmas a bab, meg hogy különben is rohadtul szerelmes, így végül visszatér. Még egy olyan romantikus vígjáték is rémlett neki a kilencvenes évekből, ahol a főszereplőt ráadásul épp Andrásnak hívják. Ha nem róla lenne szó, azt hinném, mindezt csak azért találta ki, hogy jobb kedvre derítsen. De ő tényleg látta az összeset, szóval ki tudja.

 

Miközben ezzel próbált nyugtatgatni, emlékszem, épp a harmadik hamburgert tömte magába abban a gyorsétkeztében, ahova a lányai táncelőadásának végén ugrottunk be. Ahogyan végignéztem, amint a barbecue-szósz végigcsorog az állán, majd lecsöppen a kelleténél két számmal kisebb, kanárisárga pólójára, azon morfondíroztam, nem akarnék-e én is inkább három gyereket nulla darab férjjel, csak hogy legyen valaki, akinek még így, az arcomon végigcsorgó barbecue-szósszal is én vagyok a legszebb emberi lény az egész világon; és talán akár egyedül is vállalnom kellett volna ifjabb Andriskát, de végül mégiscsak arra jutottam, hogy…

 

– Nem tudom.

 

Amikor a nővérem egy fél órával később, a mosdóból visszatérve feltette a kérdést, én mindössze ennyit mondtam. Bár valójában nincs ebben semmi különös. Csupán két szó. Tőmondat rejtett alannyal. És hát annyi mindent nem tudunk. Én sem tudom, hány deci tej a Hold kerülete, vagy miért merült le az elem a távirányítóban, amikor Nagy Sándor elfoglalta Egyiptomot, és azon az estén azt sem voltam képes kinyögni, kérek-e én is egy fagyit desszertnek, avagy sem. Mert épp akkor tettem le a telefont. András hívott. Azt mondta, tisztában van vele, hogy úgy döntöttünk, vége, de akárhányszor azt kérdezi magától, a továbbiakban egészen biztosan nélkülem akar-e rossz irányba felszállni a 15E villamosra, mindig arra a válaszra jut, hogy…

 

Amikor beszámoltam a nővéremnek a telefonbeszélgetésünkről, azt mondta, meglátom, András holnap reggel ott fog állni az ajtóm előtt a bőröndjeivel. Mert szerinte ilyen egy valamirevaló történet vége. Amelyiknek meg nem ilyen, annak nincs is.

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében