Rossz emlék, párbeszéddel
(kivágások a Sárgaház folyosója c. naplóból)
és emlékszem még arra is,
ha már kérdezed, annyira érdekel, mi
volt velem akkoriban,
jól emlékszem, elektrosokk után voltunk,
későn, valamikor dél fele ébredtem,
a rácsokon át fogtad kezem,
jéghideg voltál, engem kivert a veríték,
s csak néztél, mondtam neked,
akkor azt mondta a tanárnő,
ó, drága, hogy egyelek meg,
ez most nem számít, már régen nyugdíjas,
ő is kezem fogta, markolászott, fülembe
furcsa, idegen dolgokat suttorászott,
mint ősszel a szél, egy vihar előtti csönd alatt,
mindez akkor történt,
hogy még kinéztem az ablakon,
futva jöttek az emberek a mezőről,
agyamban tompa reccsenés, villámok hangja,
sistergett nyelvem, ahogy kimondtam,
kérem, ne, ne hagyjon így süllyedni,
el, bele rémisztő mocsarakba,
a vége úgyis az lesz, hiába finom ibolyák
kipréselt, ódon illata,
nekem nem megy, nem akarhatom,
mint többen is elmondták,
többedmagukkal mit tettek
tavaly nyáron, ősszel, meg egész télen,
azon az emlékezetesen, hol csupa szürkületben
égtek az álmos csillagok,
hó se volt, hol volt, hol nem volt,
csak tavasz jönne, jönne bár,
annyi mindent elmondanék még,
ha már annyira érdekel,
ha már ismét érzem még egyszer,
legalább azt, hogy vélem felmelegszel,
csak könyörgök, ami elmúlt, hagyd a sötétben,
miként tanították régen,
emlékekkel ugyan, mégis másként
kellene éljek, felejteni, sokat, többet,
fejezzék már be a sokk-kezeléseket.
Csókák, falakban az enyészet, egyebek
(lapszéljegyzet a Sárgaház folyosója c. naplóból)
Seszínű az alkonyat.
Ablakunk előtt, a cseresznyefán
éhes csókák gyülekeztek,
a vasrácson belül sokan voltunk.
Odabent egy kicsi térben,
a négyszögletű szoba falait néztük,
miközben szemeink tág pupillájában
mozdulatlant ült valami régi
és félelmetes enyészet.
Amikor már kibírhatatlan volt a fa tetején ülő
madarak keltette zaj, egyikünk
azt kérdezte, nem kellene-e elkergetni őket?
Ezek képesek rá, hogy felverjék mostantól fogva
az egész környéket, lakókat, a jöttmenteket,
az arra érdemeseket, de még azokat is,
kiknek se mihozzánk, se senkihez immár
semmi köze nem lehet.
Miként az elvarázsolt szerelmeknek,
az utcákon szétdobált szeméthez,
kinek mi köze hozzá, mondta egyikünk,
hát milyen világban élünk, hogy elkergetünk másokat,
amikor kedvünk tartja, aztán ez a makacs,
ki tudja, mi is az, ott a falak bensejét maró nesztelen gyilok,
csak szépen, lassan felzabálja belső szerveinket,
aszottá puhítja bőrünket, hát nem megette már
a lelkünket, szívünk gyökeréig leásott, észrevétlen
összeugrasztott, na, ki, kit is mérgez meg, nem is kérdés,
te magad is láthatod, mondta, és elhallgatott egyikünk.
A konyhák, előterek, a tisztaszobák elhagyatott,
dohos, dohányszagú falak repedéseiben megkapaszkodó
nyálkás, alig észrevehető, vagy láthatatlan lények
terjeszkedése, megállíthatatlan törvényszerűség.
Gondoljátok, otthon nem így van ez, ha már senkid
nem maradt az égadta világon, mint kinek ideje eljött,
lehanyatlik keze, semmit magaddal odaátra
nem viszel, de jól figyeld meg: gyógyszered lesz
az egyetlen barátod, ellenséged ugyanez, ha értitek
ti még ezt…
Vagy az örökös éhezők, azok ölelésre,
a szép szóra vágyókat kézen ki fogja,
hogy kivezesse innen, kérdezem én –
ha elkezdenek egyszer befele fordulni,
önmagunk mélyén a semmivel találkozni,
nem-e riasztóbb, mint a falakban és az agyunkban
rágó enyészet?
A nagy szomorúfűzfa
Ezüsthaját fonja ablakunk alatt
a nagy szomorúfűzfa.
Lombja meg-meg rebben,
finom arcéle kikukucskál a leveleken.
Akár, kinek gondja nincsen,
a széllel sutyorog és madarakkal énekelget éppen.
Éjjelente, egyszer azért elhallgat,
ág-karjait mint ki imádkozik, összecsukja szépen.
Gyökérkoronája térdmagasan.
Talán az időt köszönti kápráztató szavakban.
