"visszhangzik, halkul, visszhangzik"
Kereső  »
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 22. (804.) SZÁM – NOVEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Fordított világok
MÁRTON EVELIN
„Néha úgy érzem magam, mint egy Rejtő-regényhős” Beszélgetés George Volceanov műfordítóval
Borsodi L. László
Borsodi L. László prózaversei
Karin Gündisch
A mennyország kapujában
Bordy Margit
Bordy Margit versei
Kézdi Imola
Kézdi Imola versei
Codău Annamária
Otthontalan holtak társasága
Dénes Gergő
Sub
Ovio Olaru
Ovio Olaru versei
Mohai Szilvia
Egyetlen film sem érhet véget így
Szente B. Levente
Szente B. Levente versei
Hilgert István
Hilgert István rövidprózái
Mărcuțiu-Rácz Dóra
Ha mindenki fogyasztó, ki a díler?
FISCHER BOTOND
A loop tragédiája. Komédia
PÁL-LUKÁCS ZSÓFIA
„A múlt emlék vagy valóság”
ANDRÉ FERENC
A távolság fizikája
Annyira szép és jó
Jakabffy Tamás
Peacock odaát – és nagyon itt
Túros Eszter
G6 – virtuális kiadás
 
Mărcuțiu-Rácz Dóra
Ha mindenki fogyasztó, ki a díler?
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 22. (804.) SZÁM – NOVEMBER 25.

Alig pár évtizede beszélhetünk közösségi médiáról, mégis mindennapjaink – és a filmgyártás – szerves részévé vált. Megismerhetetlenségéből eredően rendszerint rémtörténetekben tűnik fel, különösen családi filmek és drámasorozatok használják moralizáló szándékkal, hogy rámutassanak: az internet sötét, és tele van iszonyattal. Ilyen volt az ABC Cyberbully (2011) című banális tanmeséje, amelyet 2015-ben azonos címmel egy sokkal érettebb projekt követett (mindkettő fókuszában az internetes bántalmazásból fakadó tinédzser-öngyilkosság állt). Később a szociális média helyszínné (is) alakult, az Unfriended (2014) például kizárólag videóhívások sorozatából áll (amely a koronajárvány kitörésével igen népszerű formátum lett); továbbá megteremtette saját zabiműfaját, a szociális filmet. Kevésbé jellemző azonban, hogy a közösségi médiáról szóló dokumentumfilmek is ekkora népszerűségnek örvendjenek, kivételt talán a tinédzsertragédiákat tárgyaló riportfilmek képeznek, például a CBC The Fifth Estate című sorozata. Az első igazán mainstream berkekbe nyúló szocmédiafilm David Fincher The Social Network című dokumentumdrámája volt, amely nemcsak a korai Facebook alakulását mutatta be, hanem röviden reflektált annak addiktív mivoltára is. Később a Black Mirror-szériának sikerült igazán felhívni a nagyközönség figyelmét a szocmédia és a technológiai fejlődés valódi veszélyeire, és disztópikus túlzásaitól eltekintve ez a problematika leghitelesebb reprezentációja napjainkig.

 

Feltételezhetően hasonló hatást akart kiváltani Jeff Orlowski The Social Dilemma (Társadalmi dilemma) című dokumentumfilmjével. Ha a felvezetés és a kiemelt idézetek nem győznék meg a nézőt, hogy illene félnie, megszólal a feszültségkeltő háttérzene, feltűnnek a kifejezéstelen emberi arcok – és ha mégsem egyértelmű a tanulság, a dramatizált részletek alaposan szájba rágják azt. Mint a legtöbb szocio-dokumentumfilm, a Társadalmi dilemma is rövid interjúrészletekkel indít, több szolgáltatás és szoftverfejlesztő tapasztalatából igyekszik megformálni állásfoglalását, amelyet a fent említett elemekkel egészít ki. Csakhogy nem csupán az interjúalanyok különbözőek, hanem azok intézményi háttere is. A Facebook teljesen más piaci logikán alapszik, mint a Google levelezőszolgáltatása, hiszen más célközönségnek készült. Hasonlóan ellentmondásos egy Mozilla-alkalmazottat megszólaltatni az internetes kizsákmányolás ügyében, amikor a korporáció saját manifesztóban fogalmazta meg (és esett el jelentős bevételtől a kevésbé sportszerű Google-lel szemben), hogy az egyén internetes biztonsága és magánszférája nem opció, hanem alapvető jog. A Társadalmi dilemma azonban rövidségéből fakadóan nem tud alaposan kitérni minden részkérdésre és -különbségre, ezért egy átfogó narratíva alá rendeli az összeset – és épp ettől a programszerűségtől válik komolyan vehetetlenné. Alaposabb tájékoztatás hiányában rég elcsépelt klisékben nyilatkozik olyan problémákról, amelyek már nem igényelnek gyorstalpalót azoknak, akik stabil internetkapcsolattal rendelkeznek – így a dramatizált részletek többsége teljesen szükségtelen. Láttunk már kamaszokat (és felnőtteket is) mobilozni evés közben, és mindannyian próbáltunk már ideiglenesen megválni az okostelefonunktól. Kevesebben fejlesztünk viszont weboldalakat vagy netszolgáltatásokat, a Társadalmi dilemma mégis felszínesen mutatja be rendkívül változatos interjúalanyait, pedig sokkal érdekesebbek egy olyan közönségnek, amely szinte beleszocializálódott a közösségi médiába.

 

A film premisszája azon alapszik, hogy ha egy terméket ingyen kapunk, akkor mi magunk vagyunk a termék. Nem lehet ez senkinek meglepő, ahogy az sem, hogy a hasonló szolgáltatások reklámokkal tartják fenn magukat, így céljuk minél hosszabb ideig megragadni az egyén figyelmét és interaktivitását. Erre olyan eszközök állnak rendelkezésükre, mint a sokat emlegetett mesterséges intelligencia, amit a Társadalmi dilemmában három férfi képvisel (a reklámért, elkötelezettségért és növekedő közönségért felelős „robotok”), akik azonnal kétségbe esnek, ha elveszítik a nyájas felhasználó figyelmét – akit egy elcsépelt vágókép majmokkal hoz párhuzamba, így jelezvén az emberiség „visszafejlődését”. Nem ez az első közhely: a Társadalmi dilemma egy addiktológus véleményét is párbeszédbe hozza, hiszen az internetnek – akárcsak a drognak – csupán felhasználói (userei) vannak. Ugyanakkor felelősségre vonja a drasztikusan növekvő kamaszkori depresszió és öngyilkosság kérdésében is (amelyet a fentebb említett példák legrosszabbjai is árnyaltabban mutatnak be). Tökéletesen rémisztő tehát az összkép: manipuláció, drog, függőség, depresszió, halál, figyelmünkkel cicázó robotok, reklámokat bámuló zombik; mindezek csúcsán az újraértelmezett kanti filozófia, mely szerint nincs szabad akarat az interneten, minden kattintásunkat tudatalattinkba plántált gesztussorozatok irányítják, amelyek fokozatosan átszivárognak a mindennapi életbe is.

 

Mi tagadás, elkeserítő ez a forgatókönyv. Senki sem szeret azzal szembesülni, hogy egy irodaháznyi programozó hülyének nézi. Ennél már csak az rosszabb, ha dokumentumfilm-készítők nézik annak. Mert bár a Társadalmi dilemma arra enged következtetni, hogy az internet egy rafinált, figyelemhajhász gyermek, addig maga is ugyanolyan eszközökkel operál: hatásvadász dramatizált betétjelenetek, amelyek igyekeznek megtartani a néző figyelmét (elvégre hiába tanulságosabb két órán keresztül programozókkal beszélgetni, ha nem néznék elegen). Utalásszerűen szóba kerülnek a hagyományosabb médiaorgánumok is (elsősorban a televízió), amelyek hasonló pszichológiai működési elveken alapulnak. Épp ezért megtévesztő azt állítani, hogy a szociálmédia-programozók figyeltek először pszichológiaórán. Hosszú idők lélektani-emberismereti eredménye ez, így nem beszélhetünk „hirtelen” „berobbanó” „gonosz” technológiákról, csupán egy mindeddig ismeretlen vagy más formában létező üzleti modellről. Ami valóban fontos és újszerű felvetésként jelentkezik a filmben, az a közösségi média politikai befolyása és plasztikus cenzúrafogalma (különösen az amerikai elnökválasztások és a koronavírus tükrében), a film azonban csupán néhány (utolsó) percben tér ki ezekre.

 

Felmerül a kérdés: ha mind áldozatok vagyunk, kik a rosszfiúk? Ismét Mark Zuckerberg? A Google? A kapitalizmus? A filmben bemutatott programozók, akik drámai pálfordulással bocsánatot kérnek bűneikért? Mi magunk? A Társadalmi dilemma több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol, és épp azokat a kérdéseket válaszolja meg, amelyeket a legtöbben már fel sem teszünk. Az ismeretközlés háttérbe szorul a moralizáló görcs mögött. Kétségtelenül egy miniszéria-formátum kedvezőbb egy ennyire komplex kérdéskör megvitatásához. Nem a Társadalmi dilemma fogja azt elérni, hogy csak telefonálásra használjuk az okostelefonunkat, letöröljük a Facebook-fiókunkat és kihúzzuk a routert. Valószínűleg egy film sem fogja ezt megvalósítani – abban viszont segíthet, hogy tudatosan és fegyelmezettebben töltsük az időnket az interneten.

 

Társadalmi dilemma (The Social Dilemma), színes, amerikai dokumentumfilm, 94 perc, 2020. Rendező: Jeff Orlowski. Forgatókönyv: Jeff Orlowski, Davis Coombe, Vickie Curtis. Szereplők: Tristan Harris. Operatőr: John Behrens, Jonathan Pope. Vágó: Davis Coombe. Zene: Mark A. Crawford. Producer: Larissa Rhodes. Gyártó és forgalmazó: Netflix.

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében