Valamikor réges-régen, amikor Magyarországon még emdéef volt, itt pedig Nemzeti Megmentési Front, és a Mezzót Muzziknak hívták, napszám ez utóbbi televíziós csatornán csüggtem, hogy amennyire lehet, egyetlen pillanatot se veszítsek az akkoriban vastagon promovált Keith Jarrett Trió (USA) zenéiből. Pedig akkor már tekintélyes múltjuk volt. Csak ide szüremkedett be későre – mert az előző világban nem nagyon hagyódott nekünk, ugyebár – a hírük és a művészetük.
A front- és kulcsember Jarrett mellett már akkor is higgadt, kulturált, egyensúlyos jelenlétével tűnt fel Gary Peacock. Bőgőjével nagyon sok mindent művelt, jóval túl azon, amit az obligát basszusfunkció „előír”. Bármit játszott, legyen az standard basszusalap, a zongorameditációt kiegészítő, ráfelelő másodszólam, variációs szerep vagy épp bravúros szólóepizód, Peacock teljes érvénnyel, önmagát maradéktalanul adva volt benne abban a trióban, abban az összhangban, amely – legnagyobb sajnálatomra – végérvényesen zenetörténeti ténnyé vált. Peacock szeptemberben meghalt, Jarrett egy agyvérzés következtében már második éve félig béna, csak a klasszis-perkutista (és zeneszerző, zongorista) Jack DeJohnette számít aktív zenésznek. Mi tagadás, szemünk előtt lesz a történelem. Kvázi egyszer csak.
Peacock mindig is úgy képzett meg bennem, mint egy nagybácsi. Akiknek fontos és pozitív nagybátyélményei vannak – s milyen szerencsések vagyunk ezért! –, jól tudják, miben különbözik az egy nemzedékkel feljebbség terén a nagybácsi az apától. Nekem egy olyan nagybátyám (is) volt, akinek megállapodott derűjére, műveltségére, sohasem hivalkodó polgári alapozottságára számítani lehetett minden együttlétünkben. Gary Peacock ugyanezt a képzetet ébresztette, mindahányszor zenélni vagy beszélni hallottam. Már tudom, többsíkú és iszonyú sok iskolapénzt felőrlő formálódás – meg persze rengeteg zenei tapasztalás – vitte őt eddig a termékeny megállapodottságig.
Bár világhírében kétségkívül a Keith Jarrett Trióban való aktivitása volt a legmeghatározóbb tényező, Peacock a jazzvilág egész sor nagyságával zenélt együtt. Időskorában, a 2000-es évek elejétől – de még nyolcvanadik évén túl is – leginkább Marc Coplanddel és Joey Baronnel játszott, de zenészélete során partnere volt Bill Carrothersnek, Wayne Shorternek, Herbie Hancocknak, Tony Williamsnek. S ha ez nem volna elég, még néhány világklasszis: Miles Davies, Art Pepper, Bill Evans, Mal Waldron, Paul Bley, Albert Mangelsdorff, Don Ellis, Prince Lasha vagy Albert Ayler. Az ember csak kapkodja a fejét: megint a zenetörténet, kvázi egyszer csak, egy gyors listában.
Pedig Peacock viszonylag későn ismerkedett a hangszerével. Az Egyesült Államok katonájaként szolgált épp Nyugat-Németországban (1956), s olykor kombókban játszott bárokban – zongoristaként és dobosként! Amikor egy alkalommal együttesük bőgőse kiesett, Peacockot arra buzdították: próbáljon meg beugrani helyette, mert a zongoristát könnyebb pótolni, mint a basszistát. Peacock tehát nem tanult bőgőzni – egyszerűen elkezdett játszani a hangszeren, szükségből, illetve mert jó hecc volt. Utána már hamar ment a fejlődés. Az idahói fiatalember Los Angelesben telepedett meg, miután leszerelt. Zenészként hamar megtalálta a kenyerét – és az egyre rangosabb partnereket is. Tehetsége, átütő muzikalitása, fantáziagazdagsága hamar rajongótábort szerzett neki.
Ugyanakkor persze elérte a 20. század amerikai zenészeinek átka is. ’69-ben azért költözött Japánba, mert úgy vélte, a radikális környezetváltozás segíthet erős drogfüggőségének visszaszorításában. A japáni évek valóban fordulatot hoztak. Peacock majdnem abbahagyta a profi zenélést (biológusnak igazolt volna át!), illetve közel került a zen-buddhizmus, a zazen tanaihoz. ’72-ben tisztán, megszilárdult világképpel, önmagával kibékülve – s a jazz-zene mellett végleg elköteleződve – költözött vissza az Államokba. A hetvenes évek második felében csiszolódtak össze Jarrettel és DeJohnette-el (az ECM által 1977-ben közreadott Tales of Another készítésekor már együtt játszottak), 1983-tól 2014-ig – feloszlásáig – a Keith Jarrett Trió basszistájaként járta a világot.
Peacock játéka új harmóniai szemléletet és improvizatív szabadságot testesített meg. „Dominánsan előtérbe kerülő mondanivalónak” nevezi Németh Attila, amit a már nyolcvankét éves mester zenéjében meghallott. S amiről Gary játszott: „az öregedésről, a halálközeliségről, a barátságról, a múlthoz való kapcsolatról […], azokról az érintőkről, amelyek mentén több mint nyolc évtizeden át mozgott Peacock a világ egy másik, zenei síkján.”
