Kedves Lajos,
annyira megörültem levelednek, hogy szinte azonnal válaszolok (ahelyett, hogy némi hallgatással bosszulnám meg kivételesen hosszú, fél évig tartó hallgatásodat). Sajátos módon Te is többször eszembe jutottál mostanában. Fúrom-faragom az új regényemet, ami – nagy szóval – valamilyen „totális” szöveg kívánna lenni, teljes életemet felidézendő. Teljes életembe – úgy látszik – Te is beletartozol.
Haladjunk sorban:
1. Igen, ez történt a nyáron: amíg Ti az Adrián, addig mi Bulgáriában. (A létező szocializmus ezen országáról most annyit, hogy kétszer jártam benne.) Ez nem nyaralás volt, hanem gyermek-felvilágosításra szánt akció – két gyermekkel voltunk –, minek következtében Jugoszláviából csak Belgrád jutott Bulgária előtt, majd a Székelyföld, Bulgária után. Kettő napot ültünk Vásárhelyt a rokonoknál, Kolozsvárra épp az augusztus 23-i ünnepségek kellős közepén érkeztünk, amúgy is kiszaladtunk az időből, tehát szinte megállás nélkül jöttünk haza.
2. Valóban, kettő könyv félretéve számodra: Babilon hercege (novellák) és A törvénytevő (ama hat évig fekvő s a múlt ősszel végre megjelent regény). Nekem a legkínosabb, hogy még nincsenek a kezedben, de mostanában nem akadt a környezetemben felétek utazó. Ha valaki jobb embered mostanában erre utazik, keresne meg, a könyvek átvétele céljából. Nagyon kíváncsi lennék a véleményedre; mint köztudomású, mindig kíváncsi vagyok a véleményedre, ezúttal különösen. A megjelent kritikák jobbak, rosszabbak, nem mindig mérvadóak. Barátnődé, Berkes tanárnőé különösképp nem, de ez már egy szóbeli történet. (Barátnődet személyesen nem ismerem, vagy legfeljebb egy köszönés erejéig ismerem, de párbajt vívtunk az öngyilkos lángelme, Hajnóczy ügyében.) G. Ernőnek mondanád meg, hogy természetesen az ő számára is várakozik kettő példány.
3. A múlt évben aktuálmunkák mellett főként készülő regényemet csináltam, a szokásosnál is nehezebben. Ez most nagyregény kívánna lenni, potom 400 oldalon. Mintegy fél évnyi munkám van hátra vele (talán több is).
Cseréppostám fél év után kimúlt, mint tapasztalhattad, sokféle okokból. Visszhangja vegyes volt, magam is vegyes érzelmekkel emlékezem vissza a cserepeire. Főtanulság: aki az adott keretek között nem tud szuverén lenni, ne tegyen úgy, és ne hitesse el magával, hogy szuverén lehet. Java darabjait most igyekszem egy elegyes esszé-kötetbe átmenteni.
4. Családi állapotom rendezettnek mondható. Az általad is – Pomogátséknál – megismert Ilonával vagyunk együtt, úgy is (többek közt) mint gyógypedagógus a gyógypedagógiára szorulóval. Egyelőre továbbra is két lakásban. (A lakáskérdés még viszonylag kedvező anyagi feltételek között is bonyolult jelenség, gondolj például Pomogátsékra.) Miklós fiam szociológia-népművelés szakon a második évi vizsgáit gyűri éppen. Fejében kusza prófétai és írói tervek, fejében továbbá a lángelme és a korlátozott tárgyi tudás különös habaréka. Gergely fiam szorgalmas általános iskolai tanuló, már ő is gyenge matematikából, már az ő útja is a bölcsészkar irányába mutat, nyílegyenesen.
5. A világállapot taglalása – Varsótól Kolozsváron át Budapestig – nem e levél témája. Még csak a (feltehetően nagyobb füstöt, mint eredményes lángot termelő) írószövetségi közgyűlés lényege és adalékai sem. Ide most annyi tartozik, hogy a körülményekhez képest a Valóság él és virul, elértük a 19 000 példányt, a lap megjelenése után általában három-négy napon belül elfogy. Nem a mi érdemünk, hanem a körülményeké meg a konkurencia gyöngeségéé. A 82. 2. számból okvetlenül próbálok küldeni példányt – többféle érdekesség akad benne.
6. Nyári programunk még teljesen cseppfolyós halmazállapotban, de úgy fest, július második felében itthon leszünk, s boldogan láthatjuk egymást. Nálunk áprilisban lesz a tavaszi iskolaszünet, elképzelhető, hogy akkor ellátogatnánk Kolozsvárra. Kérlek, válaszolj egzakte: ha előre megbeszéljük, pár napra akad-e akár szállodai, akár magánszállás négy főre? (Vásárhelyi rokonaink véleménye ebben a kérdésben mindig ingatag, és sosem célszerű, félnek az istenadták.)
Drága Lajos, együltömben, leveled fölötti örömömben: ennyi. Újabb bizonyságul, hogy kapcsolatunkban én vagyok a pontosabb dokumentátor. Ahogy ezt majd levelezésünk közreadója Budapesten vagy Bukarestben, valamikor a jövő században, tényekkel is bizonyítani fogja.
Ezúttal ne hallgass fél évig. És küldjél valaki jóembert a könyvekért.
Szeretettel ölel náladnál is öregebb barátod:
Mihály
Bp. III. 23.
[Valóság-fejléces levélpapír]
Drága Lajosom,
hosszú, tartalmas levelem vár válaszra. Válaszoljál tehát. És boldog lennék, ha megolvasnád a mellékelt két [kettő, 2] darab könyvet.
Ölel: Mihály
Babilon hercege és A törvénytevő. Ideálisan kézbe való, csinos (Budapesten ma úgy mondanák: aranyos) kötetek, mintha a Szépirodalmi és a Magvető összebeszélt volna, a méretet illetően. Mindkettőben 1982. márciusi az ajánlás. Engedelmeddel most a családi ihletésű elbeszélések könyvére reagálok, mert újabban én is hasonló cipőben járok. Hálistennek, ezek a sajátos műfajú írások csöppet sem „aranyosak”. A legközvetlenebbül személyes történetek keverednek a történelemmel, utazások emlékei barátok megidézésével, klasszikusok beidézésével. Három, nem éppen véletlenszerűen kiragadott név (mottóból, ajánlásból, leírásból): Csoóri Sándor, Páskándi Géza, Örkény István. Tárgyszerűségbe rejtett szenvedés (a dr. R. K.-nak ajánlott Szövetségben), „falfeliratnak” nevezett magyar história. Mindent befogadni akaró, habzsoló természetedet pontosan tükröző próza. Ezt bizony az utókornak illene számon tartani. Amivel mostanában én foglalkozom – nem programszerűen kezdtem, levelek, dokumentumok kerültek elő, szinte esetlegesen, de most már folytatni akarom –, az én „kapuim” főként az újabb korokra nyílnak; lehet, hogy meglepetést tudnék szerezni velük Neked. (Esszé? Próza? Száraz emlékirat?) Akarva-akaratlanul a világállapot taglalásába is beleütközöm. (Az én tapasztalataimból hiányzik a Közel-Kelet, Belső-Ázsia, India. És a Te számtalan olvasmányod jelentős része. Helyettük itt a bő kisebbségi tapasztalat, az 1990, sőt a 2000 utáni évekből is.) Ahogy látom, ez a mi mostani közös könyvünk is amolyan kapuvá (a harmadikká) válik.
Irigykedve olvasom a híradást a Valóság 19 ezres példányszámáról. (Ennek mi, a Korunknál, kivételes esetben, a Kós Károly – Kalotaszeg szám, az 1973. novemberi alkalmával, alig harmadát értük el, máskor a negyedével-nyolcadával megelégedtünk, hogy aztán a tizedét próbáljuk legalább megcélozni.) Ma már hihetetlen ez a szám, Budapesten is. A Valóság pedig, a címében utód, hát… Újabban azt hallom, hogy talán meg is szűnik. (Nem csodálkoznék.)
Budapest, 1982. július 2.
Kedves Lajos,
nem, igazán nem állítható, hogy magánlevelezésedben (legalábbis az énreám vonatkozó hányadában) oly pontos lennél, mint objektivált életművedben általában. Sebaj, végül is tegnap megérkezett rég várt, kétszer datált leveled. Rögvest válaszolok, s remélem, a levelet nem kell félbe hagyva, egy hónapig (majd egy hónapig) félretennem (a gépből kivennem).
Legelőször persze – önző-hiú élőlény lévén – a könyveimre írtakra reagálnék. Nagyon elgondolkoztatókat közölsz, pro is, kontra is. Tanulságos a magam hasznára-használatára, de kántorlajos-i vonatkozásban is. A legtanulságosabb: nyílt ellenszenved Jakab vezér iránt. Honi kritikusaim általában épp az ellenkezőjét róják fel: hogy túl ellenségesen kezelem Jakab vezért, s – tárgyilagosságba pólyázva – túl sok megértéssel az osztályvezető bírót. Talán olvastál egysmást a sajtóvisszhangból: a Babilont általában nagyon dicsérték, A törvénytevőnek komplex és ellentmondásos a fogadtatása. Mivel okos és érdemes emberek is bíráltak (legmélyebben Csetri Lajos a Tiszatájban), ez esetben a szokásosnál alaposabban is spekulálnom kellett a véleményekről. (Barátnődet és régi vitapartneremet, Berkes tanárnőt nem számítom ide. Az ő írásos véleményén nem spekuláltam. De ezt tegyük el a személyes találkozásig.)
Merőben más: családod, családom. Bizonyára a mi fejünk felett is elrepülőben az Idő Vaskalapja: a szemem tükrében két kamaszka-vasgyúró a régi kolozsvári házból, s lám, ki filmoperatőrnek, ki vízipólósnak… Errefelé sem más a szituáció. Miklós fiam tegnap repült el Angliába, hol egyebek közt Gömöriéknél is megfordul, Gergely fiam teniszezik és kamaszodik és rühelli olvasni A kőszívű ember fiait. Ésígytovább, nyilván a sírboltunkig érően. – Mi az idén nyáron csak a Balatonra megyünk hosszabb időre (merthogy nem akarok folyamatosan kiszállni a regényírásból). Feltehetően július 25. és augusztus 10. körül nem leszünk Pesten. Nagyon örülnék, ha augusztusban találkoznánk – s a családi-baráti együttléteken túl négyszemközt is kommunikálhatnánk, részemről volna miről –, így hát a magam, Pestről való elutazása előtt igyekezlek a megadott magántelefonszámon este elérni.
Egyebek:
1. Még megérkezése után, behatóan elolvastam a Líra és novellát. Ez jelentékeny könyv, 82-ből nézve: egy irodalomtudósnak indult, s jelenleg nem (szerencsére nem) az irodalomtudósi státuszban tartózkodó szerző terméke. Nyáron ez lesz – ez lenne – az egyik beszélgetéstémánk. Hevenyészve csak annyit: szerintem előnyét is, hátrányát is viseli, hogy megszakításosan keletkezett, s az első megfogalmazáshoz képest tetemes késéssel jelent meg (a késést mind a fogalmazásmód, mind a jegyzetapparátus bizonyítja). Én – mint tudod – jobb szeretem az újabb keletű esszé-műfajodat, de még egyszer: fontos könyv, jelentékeny könyv. Az alaptézissel szemben tartom évekkel ezelőtti fenntartásaimat.
2. Ha hozzájutsz és nincs jobb dolgod: egy üres (?) estén olvasnád el a kecskeméti Forrás júliusi számában megjelenendő regénynyitányomat.
3. Az általad gyűlölt Valóságot természetesen érdekli esszé-fejezeted. Egyetlen, előzetes kérdés: a kiválasztott rész ne legyen – ha lehet – 25 gépelt oldalnál hosszabb, s keltse kerek, önmagába zárt írás benyomását. Drága Lajos, nemcsak én szeretlek Téged. A Valóság is szeret Téged. Maga Kőrösi főszerkesztő is szeret Téged. Hidd el, s ebben a kivételes esetben se legyél elfogult, nem méltó hozzád.
Látod, én aznap fejeztem be levelem, amely nap elkezdtem. Megőriztem fölényem az utókor előtt.
Ölel: Mihály
Budapest, 1982. augusztus 16.
Kedves Lajos,
utolsó levelem, illetve küldeményed ezek szerint keresztezte egymást. Ezúttal lapidárisan jelezném az alábbiakat:
1. Telefonon elért Lázár Irén (jól emlékszem a nevére?), elmondta az elmondandókat. Mint képzelheted, derűs kedvre fakadtam. Ezek szerint augusztusban nem látjuk egymást. Szabadasszociációs rendszerben eszembe jut hirtelen Beauvoir Mandarinokja. Üsd fel – ha kezed ügyébe esik –, amit Portugáliáról ír, 46-ból. Jó emlékezőtehetségű, kiváló szemű riporter-regényírónő.
2. A Balatonról hazatérve kéziratod és az ahhoz mellékelt cetlid várt. Ezúttal felhőtlenül jó hírt írhatok (végre, végre). Az írás kitűnő, (szerintem) legjobb műfajod legjobb hagyományait viszi tovább. Ami fontosabb: ezúttal ez nemcsak a magánvéleményem. A kézirat elfogadottnak tekinthető, feltehetően már a novemberi számban hozzuk* (ha nem rogyik ránk addig a nemzetközi égbolt, amire azért vannak némi jelek). Most már elhiszed, ugye, hogy Kőrösi (a maga módján) szeret Téged?
3. Minden egyéb ezek szerint későbbre halasztva. Én – ha élek – szeptember 13-án két hétre a SZU-ba megyek, Belső-Ázsiába, Taskentbe, Szamarkandba, holmi konferenciára. Ha élve visszajutok, elképzelhető-e (egyelőre elvben), hogy október valamelyik hétvégéjén csak úgy, kettesben átugornánk két napra kincses Cluj-Napocába? Ha elvben igen, a részletekről később.
Most (lapidárisan) ennyi. Reméljük a legjobbakat.
Ölel: Mihály
* rövidítés nélkül
Fölényedet az utókor előtt, kedves Mihály, nem vitatom – sőt leveleidnek közlésével és kommentárjával bizonyítom is. Az Idő Vaskalapja – miként a nikkel szamovár – valóban elrepülőben a fejünk felett. Fiaink (a negyven közelében, vagy már túl is rajta) javában a bizonyítás korában járnak. A mi Istvánunk (ő is idősebb a Te kisebbikednél) és a Ti Gergelyetek kevésbé a nyilvánosság előtt teheti ezt – a vízipóló az orvosi pályára állás miatt félbemaradt (az ifjúsági válogatottságnál), legnagyobb sajnálatomra, így az unokáktól, István két fiúgyermekétől és kislányától várhatom, hogy az én nem igazán megvalósult sportbeli ambícióimat kiteljesítsék. (Teniszben még fölveszem velük a versenyt.) Miklósod tanulmányaival sokfelé találkozom, ebben a pillanatban épp az Ökotájban olvasom Tőle, egyetértéssel, hogy az ökológiai válság elmélyüléséhez hozzájárul a társadalom mediatizációja. Laci fiunk mostanság, az operatőri és rendezői diploma megszerzése után, főleg filmproduceri munkájával van elfoglalva, az Új Budapest Filmstúdió talán még a Korunknak is tud segíteni, legalábbis a „határon túli” jelenlétben. Mellesleg: beválasztották az Európai Filmakadémiába.
Az Idő Vaskalapja szegény Berkes Erzsi fölött is végleg elrepült. Lehettek – voltak – extrém kritikai véleménynyilvánításai, számomra azonban Ő megmarad a jó emlékezetben, kritikusként és barátként is (jóllehet élete utolsó éveiben megszakadt kapcsolatunk). Sajnos, már nem tudjuk lefolytatni a vitát, hogy Te miért írsz visszatérően oly irritáltan róla a leveleidben.
Pontosítás végett: az üzenetvivőim közt említett Lázár Irén leánykori nevén Kántor Baba, vagyis a nővérem. Beauvoir Mandarinokját nem tudom levenni a könyvespolcról, marad a találgatás, a feltételezés, hogy ily közvetetten a mi egyre romló (romániai) viszonyainkra kívánsz utalni. A jó hír viszont valóban jólesett: a Fekete szél nekem is kedves esszé (a hivatkozott Faulkner változatlanul kedvencem – ebben újra találkozunk), harmadik útikönyvem, a Milyen az út? (1983) tizedik fejezete lett. Köszönöm a közlést, Kőrösinek is.
Budapest, 1983. október 20.
Kedves Lajos,
kaptam volt Tőled – július és október közötti időben – összesen egy (1) db levelet, egy (1) db levlapot, valamint (Széles Klári baráti közreműködésével és szertefolyó magyarázataival körítve) egy (1) db kéziratot. Mostanig halasztottam a választ, erre két okom volt. Első és fontos ok: jó hírt akartam okozni. Talán sikerül: tanulmányod (változatlan szöveggel) a mai napon nyomdába ment, feltehetően decemberben, legkésőbb januárban megjelenik. Jó írás, fontos írás, igen tisztességes írás, igen aktuális írás. Második és mellékes ok: úgy gondoltam, ha K. L. majdnem egy éven át tartja a száját és tollát, s egyetlen hírrel vagy sorral nem informálja az úgynevezett barátját, akkor az úgynevezett barátja kicsikét megsértődik. Megsértődtem, elmúlt, folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk.
Tehát: remélhetően birtokodba került még tavalyi, novemberi számunkban kinyomtatott dolgozatod, a Fekete szél. (Mert erre sem érkezett visszacsatolás, feltételezhetően nem a Te hibádból.) Az embernek oly kevés az öröme: e kevés örömök egyike, hogy láthatóan megvagy, állsz (ülsz) a helyeden, folyamatosan dolgozol, helytállsz, teszed a dolgod. Mindenféle kedves látogatóim, Tóth Sanyitól Herédi Gusztin át a fiatalabbakig meséltek mindenféléket. Hadd idézzem számodra mostanában egyre sűrűbben olvasott kedvencemet, Marcus Aureliust, kinek egyik sarokmondása így hangzik: „Nyomás, Lajos, munkálkodjál, míg ki nem fingasz.” (Az eredeti latinban Lajos helyett Mihály szerepel.) Tartsuk magunk a Mester intelméhez.
Fanyar kedvemben vagyok (mint a fentiek talán érzékeltetik) már huzamosabb idő óta. Hosszabb ideje lelkileg az ötvenedik születésnapomra készültem, e hó 4-én átestem rajta, azóta készülök az ötvenegyedikre. Nem jó születésnap, majd meglátod nemsokára. Objektívebb nyalánkságok is fanyarítják az ember kedvét. A Konrád-szindróma. A Csoóri-szindróma. A Mozgó Világ-szindróma. (Azt jósoltam, legkedvesebb barátnőid egyike, Berkes Erzsébet lesz az új főszerkesztő. Csak picikét tévedtem, az én legkedvesebb barátnőim egyike, P. Szűcs Julianna lett az új főszerkesztő.) A Lancranjan-szindróma (az újabb menetben nb. lapom-lapunk – szerzői jelenléted által a Te lapod is – feltehetően újból sorompóba lép). És tágíthatnám kifelé, széles e világ szívderítő jelenségei felé.
Különben remekül vagyok, szűkebb-tágabb házamnépével együtt. Vastag új regényemet (melynek az általad dicsért Kemény Zsigmond is az egyik részlete-betétje) még a nyáron befejeztem, várja a nem könnyű megjelenését. És hát dolgozom a következő regényen, tanulmányon, miegyében, lévén ez az állítólagos dolgom.
Ennyit, hirtelenjében, drága Lajos. Jó lenne mihamar Pesten látni. Ha nem sikerül, a levélírással ne várjál újabb szűk esztendőt.
Ölel:
barátod Mihály
Ui. 1. Rengetegen halnak meg errefelé, szűkebb-tágabb baráti körömből is mostanában. Ez sem jó.
Ui. 2. Ezt már komolyan kérdezem. Valóban olyan jó prózaíró (regény-esszéíró, esszé-regényíró) Méliusz, ahogy újabb, illetve újabban kiadott művei alapján képzelem? Vagy csak becsap a hozzám igen közeli író-jelenség? Örülnék, ha öt sorban eligazítanál, az ebben a kérdésben kevesebbet tudót. Csak azt ne mondd, hogy ezek a könyvei mind túlírtak, locsogósak stb., mert az nyilvánvaló. De az az álom-rész, (vízió) a svéd büntetőtáborokról – hát az sejtésem szerint világszínvonal.
Ui. 3. Mit csinál Székely János, a magányos lángelme? Mit csinál Veress Dani, az ál-lángelme? Az ember itt ül, és nem tud semmit.
A születésnapokkal, pláne a kerekekkel, már így vagyunk. (Azt szokták mondani, aki nem hal meg idejében, az megöregszik. Hát most már mi a jobb?) De vannak azért – késői – örömök is. Az előbb telefonált Poszler Gyuri a Kosztolányi tér 5-ből (közel van, mint tudod, a Ti Egry utcátokhoz), olvasta a könyvéről a Tiszatájban megjelent írást; az ő köszönete nekem sokat jelent. De tulajdonképpen nem a két budai cím közelsége indokolja, hogy hivatkozzam a telefonbeszélgetésünkre, hanem hogy említi a szegedi lapban közölt tanulmányt a Lăncrănjan-ügyről (a történész Vincze Gábor a szerzője). Hát szóval így kerekednek ki a dolgok; mert épp a telefon megszólalása előtt léptem a könyvszekrényhez, hogy kivegyem a Függőhíd című (1993-as, a pécsi Jelenkor által vállalt) kötetet, kikeresve a Ion Lăncrănjanra vonatkozó – sűrű – passzusokat, egyeztessem az időpontokat. (Nem tudom, eljuttattam-e Hozzád ezt a nekem nagyon fontos könyvet – meg kellene nézni könyvtáradban, valamelyik fiadnál –, a névmutatóban ellenőrizhetően számos olyan név szerepel benne, melyek kifejtése levelezésünkhöz akár lábjegyzetként használható. Persze Méliusz is ott van, rá még visszatérek.)
Először is Lăncrănjan. Mindjárt negyed százada, hogy a Cuvînt despre Transilvania (Beszéd Erdélyről, 1982.) című publicisztikai kötete, a magyarok elleni egyik legdurvább támadás megjelent – ez eléggé széles visszhangot keltett. Ti a Száraz Gyurka könyvnyi válaszát közöltétek a Valóságban (a Gyorsuló Idő sorozatában is olvasható); nekünk nem adatott meg a nyilvánosság előtt tiltakozni, maradt a levelek lehetősége – illetve a „kinti” megszólalás. Arra sem emlékszem már, hogy volt-e alkalmam felhívni a figyelmedet (persze csak 1990 után tehettem volna): a Kortárs 1988. júliusi számában Fodor István álnév alatt megjelent tanulmány (Magyarok – mai román regényekben), amely Száraz Gyurka felkérésére készült, szerénységem műve. Itt a Beszéd Erdélyről folytatásáról is szó van, a Toamna fierbinte (Forró ősz, 1986.) című Lăncrănjan-regényről, amely méltó folytatása gyűlöletkeltésben a négy évvel korábbi publicisztikai támadásnak.
Méliusz. A Lăncrănjan-ügyben természetesen velünk volt. (Merthogy nem mindig és mindenben.) A Tranzit kávéház engem is meglepett (a „svéd” jelenet valóban jó, azaz hátborzongató), 1983-ban megzengtem a Korunkban (Periratok a közelmúltból címmel, más emlékiratokra is kitérve). A Város a ködben újrakiadása pedig igencsak indokolt volt, szerintem ez a regény is Méliusz életművének javához tartozik. Egyszóval ismét jó a „képzeleted”, irodalmunk erdélyi (vagy: ezúttal hangsúlyosan romániai) részét illetően.
A túloldali szindrómákhoz behatóbb ismeretek alapján mernék csak hozzászólni, bár feltételezem, pontos a jelzésed, a levélbeli sejtetésed. (Berkes Erzsit viszont, továbbra is kérlek, ne bántsd.)
Végül, de nem utolsósorban: Székely Jánosra méltán figyelsz. Én ugyan távolabb állok tőle (lehet, hogy távolabb, mint a Kolozsvárt Marosvásárhelytől elválasztó 105 km), írói nagyságát azonban elismerem. Lehet, a prózaíró és a drámaíró lassan fölébe nő a költőnek.
