ragyogás
én még élek erre gondolok
sokszor ha élők között
eszembe jutnak a holtak
meg mindazok amik mulandóak
állok a dombtetőn szemben
a tömérdek barokk éggel
s nem vagyok meghatódva –
ragyogó gyermekek fürdenek hangoskodva
férfiak nők és lihegő kutyák
fejemre forró nyári nap tűz
mindazok kik (csak?) a boldog
pillanatot tudják
lángol a test ezen a kopár helyen
mintha állnék magam is fenn
távoli Tábor-hegyen
azt mondják legjobb vásár ez
többet vesz vissza mint amennyit megmutat
kezemben por van s számban
szilánkos ige – az elvérzett ostya
egyetlenegy Kosztolányi-mondat
meghosszabbított bálvány
azt mondják
mindez
már a teremtés
utáni salakanyagból készült
azért
sír
visít
könyörög
esedezik
reszket
és vágyakozik
folyton folyvást
azért
vak és süket
miként a lárva
és tör megannyi
eszközzel
esetlenül magasra
vagy fennebb
a napvilágra
önmaga halálát ezért féli
és követeli könnyű
szívvel a másokét
ezért fürdik meg mindig
fejtetőig a bűnben
és törölközik végig
aztán felfrissülve a jósággal
ezért lett
önmaga
istene
meghosszabbított
bálvány akit
titokban
imád
azt mondják
neked kell
magadnál jobban
szeretned őt
és megválthatja sorsát
odaát
egyetlenegy imád
magzat
és ha nincs tánc
járás van
bicegés van
vagy toporgás
nehézkes lépések
van megállás
riadt tekintet
mely hol az eget
hol a földi dolgokat
féli
keresgélései a
mozdulatoknak
lefekvés
megpihenés
félrehúzódás
menekvés
menedék
van
ha nincs tánc
át-
engedés
kilazuló izmok
befele
pulzáló
test
fekvő
lebegő
néma
miként egy magzat
ösvény
azt mondtad
olyan az erdő
akár egy forró katedrális
és susogtak benne a
nyurga bükkök
és megdermedt
halott öreg tölgyek
tartották elszáradt ujjvégeiken
a felhőket s a szabadon áramló eget –
madarak csivitelték tele zajosan
éltették énekükkel
kikkel Isten szegénykéje
értene most jól szót
ahogyan farkassal medvével
megriadt gyíkokkal őzekkel is tán
és a fák magasba menekvő
boldog testeit
az erdő dús templomhajóját
míg csodáltam
az este egy halkan mormoló
nehéz imával
susogó zöld szárnyaikat
lassan körbeölelte már
