8. (A kaland)
A sóvárgás fél szerelem. Meghódítani könnyebb volt őket, mint téged öreg fejjel megengesztelni.
A kaland kihívás; kiszámíthatatlan – párbaj! hazardírozás! –, mindenedből kiforgat.
Ami megőriz, megtart: több mint szerelem.
Ha csak szellemi kalandról volna szó… De ez a rengeteg át- meg átfogalmazás álmodban, tüntetéseken, holtvágányra terelt vonaton…
Amikor elmúlt egy nap nélküle.
Amikor az ötödik pohár szesz a legkeserűbb.
Egy harminc éve rossz sláger hőse vagy; koldus.
Mikor a redőnyrésen többé nem hatol át a fény.
Mikor kettéhasad az életed.
(Kiröhög, mint egy cseléd, s te Istenfiát utánzó, szenvelgő bugris vagy.
Öklendezel a zsoltártól, és sírsz, hogy mért lettél ilyen pogány!)
Milyen legyen? – kérdezed magadtól; attól, akit egy csalódás vagy szakítás máris eltávolított és messze űzött a felmagasztosított eszményképtől.
Ki-bevándorolsz az időbe; az agyaddal forog, felfordul a gyomrod is. Szentséges mártírarcon, vagy csak dogma hamvain taposol?
„Éljen a szerelem a
Német kiejtés szerint!
Noha sárga Angliában
A szerelem…”
Azt már hozzá se kell tenni, hogy:
„A vöröset ismeri
az egész világ –”***
Legyen derűs és ámulatra ingerlő, mint mondjuk egy gyermekkori kocsikázás a nyárfasoron… Vagy mint ismerkedésünk Párizzsal, sok évvel ezelőtt. (Emlékszem, féltem, hogy könny tör elő szememből, amiért nem itt ismertük meg egymást s a szerelmet. Igaz, nem keresztezte utunkat bordély, még «kukucskáló« sem.)
Minden esedékessé vált. Az utazás is. A megérkezés is.
Megvolt bennünk a tudás a befogadóképességre. Most már csak a hazai gyötrelmeket kellett az európai világításhoz hozzáigazítanunk. Mutogatva, vagy eltakarva. Apróbb anakronizmusaink, középkori gátlásaink a TGV-ben maradtak; kihajigáltuk őket, vagy öblítővizet engedtünk rájuk a toilette-ben. Elkészült a világvárosi smink, szerencsére ketten voltunk és összemosolyogtunk. (Aki egyedül töri egymás fejét****, az hiába nyitja ki jól szemét, bajosan fog belehatolni a világ – ezt tudtam egy román költőbarátomtól, akivel éppoly lassan keringett otthon a Föld, akárcsak velünk, azért nem hiszi már, hogy „végül minden lakat lehull”.) Estélyi ruhát persze nem hoztál magaddal… Pedig hányszor gondoltunk arra, hogy: EGY ÉLETÜNK VAN, FIRENZE! (Aki utazik, sosincs egyedül. Egy hang, amit csak belülről hall, elkíséri.)
…Párizs ünnepelt. A pályaudvarokon felvillanó arcok között a sápadt, szeplős Piaffal nem találkozhattunk,
sajnos; sehol ázott lobogók – közben eső szemerkélt –, meg utcai hangszórók, hogy túlkiabálja őket (magát) a tömeg. Olyan meghitt ünnep volt ez nekünk is. Végig – toronyiránt! – korokon, stílusokon át, klasszikus szobrok és utcai festőállványok során. Ott arra gondolsz, hogy itthon majd könnyebben elviseled a múlt vereségeit. Támaszd fejedet a vállamnak, mondtam neked a Louvre katakombáiban, a gerincem úgyis mindig mereven megfeszül, mintha kőszobor volnék, vagy a nagy Theodorik palotájának vörös köve, mely átvilágít a keresztény templom falán. Nem jutott időm bámészkodni, unatkozni soha, mondtad; a kimerültség persze nem gátolhat meg abban (gondoltuk mindketten), hogy Párizsban is ellenfelek maradjunk a szerelmi tusakodásban!… A fejtartásod valahogy más volt, de ugyanaz a csökönyösség, ugyanazok a «haragszom-rád«-ok – emlékszel? –, csak a múzeumokban csillapult bennünk a sok gőzt pazarló («feledni-kéne«) indulat. A feledhetetlen festmények közt kószálva eszembe jutott a tizenkilencedik századbeli festő neve: Forbin, aki Pauline Bonaparte-nak volt a szeretője (ez tette őt hírhedtté kortársai előtt), aki aztán Napóleon jóvoltából a becsületrend tulajdonosaként és birodalmi bíróként leköszönve a művészetnek szentelhette életét. A Luxembourg-parkot járva eszembe jutott a történelem ítélete – a „csak jóképű, fiatal dilettánsról”. (Az utókor a botrányhősök esetében kevésbé elnéző.) Forbin a restauráció évtizedeiben a királyi múzeumok igazgatója lett: ő szervezte át a Louvre-t és megalapította a Luxembourg-múzeumot a kortárs művészek számára. Szicíliából, Egyiptomból és Görögországból hozott antik tárgyait mi is megcsodálhattuk… Nem vigaszképpen idézem neked (mint szülőnek) a szeszélyes és nimfomániás Pauline és imádott piktora közötti viharos szerelem incidenseit – mit is kezdene pletyka nélkül az utókor! –, legfeljebb bizonyságaként annak, hogy a nagy szenvedélyek ritkán nélkülözik a botrányos, rikító (megríkató) felhangokat. „A hercegnő – olvasható Napóleon húgáról – jóindulatú, de elkényeztetett gyermek, csupa szeszély, derűs pillanatai ellenszenves zsarnokoskodással váltakoznak. Egyszer láttam, amint egy könyvet vágott Forbin arcába…” Holott nem sokkal korában – a fivéri s császári felszólítás ellenére, hogy hagyja el Párizst és szakítson Forbinnal – Pauline éjszaka egyetlen kocsissal szökik meg egy fürdőhelyről: hajtja a nyugtalan vágy, még ha nagy is a kockázat, hogy kiesik mindenható bátyja kegyeiből… Szinte magam előtt látom a kényes Pauline-t, aki egy fogadóban kénytelen megszállni, ám sehogy sem tud elaludni, mert csípik a bolhák. („A szemem se bírtam lehunyni” – meséli később.) Ha képesek lennénk mi is ilyen nagyvonalúan kezelni a kirándulásainkon szerzett kisebb-nagyobb „csípéseket”! Képzeld el Pauline-t, arcán angyali pírral duzzogva szopogatja ujjait a (rossz alvást kárpótlandó) méregdrágán beszerzett fenyőrigó vacsora után!… Mi – ami igaz, igaz – orosz halkonzerv-pástétommal és magyar hűsítőporokkal vágtunk neki a franciaországi kalandnak. Vizet Párizs is adott bőven. És néhány szép éjszakát…
*
– Azt mondtad, felköltesz még.
Hangomból szemrehányás örvénylik.
– Fáradt voltam…
Elképzelem, amint hálóingben behullsz a vendégágyba.
Villámlik. Bennem is. Az egész éjszakánk ilyen lesz?
„Uram, lázas vagyok és nagyon magányos.” Cendrars-pózzal fekszem hanyatt, a különbség csak annyi, hogy az ő húsvéti ágya New Yorkban szörnyen hideg volt. Én viszont aranyló verítékben fürdöm. Mint tűző nap és füst után a város. A Torony esőgyöngyöktől remegve (is) együgyű valaminek tűnik. A hangom is mintha toronymagasban remegne. Talán a tizenegyedik emeleten vagyunk. (Te majd kijavítasz. Te, aki mindenem vagy itt is. Százéves Torony és kikövetkeztethetetlen modern – női idom – alakzat. „Modern állat… Költeményem tárgya… Mozgó torony” – megint Cendrars, ezt neki nézd el.)
Elfelejtsz rám pillantani. Mellbimbód átüt a citromsárga trikón. Arcodon, amint tested is alvást színlel, távoli, letörölhetetlen fájdalom foszlányai. Ajkadat keményen összezárod. Én is belealudtam a vágyba, a meg-megújuló csodálkozásba. (Nem segítene most virágének – hajnali hold sem látszik itt, nem fa koronája takarja, gondolhatjátok!) Rohanni, menekülni kéne a mohátlan dzsungel, a civilizáció ártalmai elől. Ez nem kitalálás – s még nem álom –; aki mellettem fekszik, nem űzött vad, csak kimerült pária… Tagadja kielégületlenségét. A szexuális vágy „értelmét” egyáltalán (?). Ezt tőle kéne megkérdezni. (Súlyosan esik latba egy elmosódó, gúnyos mosoly.)
Mind jobban szűkül az álomcsatorna, amelyen át kell bújnom.
Izgulok, mint egy gátlásos kölyök. („Nem tagadhatjuk le mindenkori önmagunk!”) Nem nézek előre – a semmibe. Ahova kezem ernyedten lecsüng. Van ami a hűtlenségnél is nyomasztóbb… (Vajon miért maradt el a szeretkezés? Épp ott és akkor?) Mint egy holdkóros, fölkelek. Száraz, torokszorító düh – semmi váladék. Mégis szükségét érzem a mosakodásnak.
Lemondani annyi, mint egésznek maradni. Állítólag így mondta Lao-ce.
*
Az ébrenlét előtt néha különös párbeszédeket folytatok veled. Nem is te vagy, aki válaszolsz. Pauline, George Sand, tulajdon nagyanyám, vagy nagyanyád.
„Ön megsebesült? – kiált föl (Pauline). – Ispotályba kell vinni, Úristen!”
„Te törődsz velem. Isteni!”
„Én egész más vonatkozásban idéztem meg a Mindenhatót.” „Az Ég Urát.”
„Ne légy fellengzős. Se lekezelő.”
„A Földét – így jobb? Én is a szomjúhozó földhöz tartozom.”
„Hagyjuk a gáláns játékokat, mielőtt csak úgy elvéreznél…”
„Mielőtt egy kiváló táncossal kevesebb maradna.” „Aggódom…”
„Végre. Te, akinek a nemtörődömsége is elragadó.”
„Van valami benned – fordult szembe velem George Sand (legalábbis akkor ezt a nevet adtam neki) –, ami arra kárhoztat, hogy önmagadon kívül képtelen vagy megérteni másokat.”
„Ez az én szövegem – mondtad csodálkozva. – Máskülönben mi az a valami?”
„A vakság. Az előítélet a másik nem iránt. Hogy a kellő tiszteletet ne is említsem.”
„Amiért azt találtam mondani (?): Valljuk be, hölgyeim és uraim, az egyenlőség fura egy növény!… Egy novellából idéztem; különben is játék az egész. Miért vetted magadra, magatokra? A külön tisztelet jogán? E miatt a – nem tőlünk, hanem a Teremtőtől származó – megkülönböztetés miatt hogyan is járhatna ki a tisztelet egy férfinak, aki ráadásul gondolkodik?”
„Ugye megmondtam.”
Nem minden dialógus szakad meg ilyen hirtelen.
„Mennyi fortély, csalétek, hogy fogva tartsa az ő aranyhalacskáját, akinek az a hivatása, hogy acélpenge legyen!”… Nem vágsz vissza, nyugodtan szólalsz meg:
„Csak fantáziálsz megint.”
„Úgy, ahogy mondod: képzelgek. Elég egy út sarába süppedt hintó valahol az időben… egy jelenés…”
„Ki eléd áll a nyílt mezőn! Értem. A Szindbád című versed jut erről eszembe: képtelen voltál kivárni a hűség / helyiérdekű posztópapucsába / pöfékelő vonatok csoszogását…”
„Ne felejtsd ki belőle a kétségek ravasz gübbenőit s a kiábrándulás kemény göröngyeit.”
„Érdekes. Kíváncsi vagyok, meddig hajszolod még lovaidat?… Ezt akkor kérdeztem, igaz.”
„Olykor még, bevallom, a búcsúztató pózába merevülök, egy mentő-mozdulattal görcsösen szeretnélek fogva tartani. Téged.”
„Hm.”
„Csak bele ne játszass a cselekménybe olyan gesztusokat…”
„Gusztusokat.”
„Most te művészkedsz?!”
„Tudtam, hogy úriember vagy, s elismered képességeimet.”
„Nem tudtam, hogy cinikus leszel. De ha már ilyen idők járnak!…”
„Milyenek?”
„Közönyösek.”
A zöldülő káposzta-fodrok árnyalatai. Nyulak kergetőznek. A tavaszi kiábrándultság dacossá tehet. S magadba fojtod ezt is a többivel, depressziós leszel, s hamarabb megöregszel.
„Emlékszem anyai nagyanyámra…”
„A gyermekek alusznak!… Halkabban beszélj.”
„Még annyit sem mondott: «kártyás, kurvás«-hírű nagyapámnak: Édi, megengedem, hogy tisztára mossa magát!”
„Csak kitette a szűrét?!”
„Jól tette?”
„Ki ne égesd a lepedőt.”
„Mindenki a maga figyelmének, fegyelmének a kovácsa. Szokás dolga. Ha nincs több villanykörte, Istenem, jó a gyertya is.”
„Mindenki a maga génjeivel, ha már szóba hoztad a nagyapádat.”
„Ezt nem hallhatják meg a gyermekek?”
„Ezt még nem értik.”
„Érdemes volna kitérni a regeneráció jelenségére, amely Spallanzani óta az élettudomány legizgatóbb fejezete maradt. A kiváltója mindig valamilyen sejtpusztulás során fellépő szükséglet. Minél alacsonyabb rendű a szervezet…”
”Mi jött rád?!”
„Reméltem, hogy ezt sem értik meg.”
„Mit képzelsz ilyenkor magadról. Hogy különb vagy?…”
„Hogy különbözünk. Az én hangerőm, a te érdeklődésed, néha még az őszinteségünk is. Épp ezért fontos, hogy megértsük, hogy megértsd…”
„A defektusaidat?”
„Más birtokos ragot is lehet hozzátenni: defektusaim, defektusaid… És így tovább.”
„Áhá. Így tovább.”
„Csak ki ne égjen a villanykörte – ott belül.”
Az eső utáni pirkadatban lábadat a kimerültségtől a fejemre tetted, s a lebontástól megmenekedett házatok és a kert, az álom burkából kitörni kész lelkemben felköltözött a Henrie Sellier utcai erkélyre, ahol Michel horkolt éppen, mint megkeseredett (minden Hófehérkét elmarasztaló), magányos törpe. Van úgy, hogy nemcsak a bennünket körülvevő emberek, hanem időként még a tárgyak is megtagadják tőlünk a jóindulatot, az engedelmességet. Mielőtt még megébredtem volna, „ráébredtem” arra, hogy némely dolgok a tudatalattimban egészen másként, fordítva is történhetnek. („A szépség tagadása az intellektus abszurduma volna!” – tiltakoztam volt hevesen neked, ugye emlékszel rá?… Ám akkor éjjel nem nyugtalanított volna különösebben „megalkuvásom”, ha könnyű szívvel elismerem neked, hogy az intellektus tagadása nem feltétlenül a szépnem abszurduma.)
Az eperfátok alatt ülni. Nagyobb nyugalmat el sem képzelhet magának valaki – jövevény. Én, lásd be, már álmomban sem lehettem az. „Kicsi koromban – mesélted hazagondolva – mindig attól tartottam, hogy az erdő egész a falunkig, a házunkig nyomul előre.” Fölkaptam a fejem; ezt nem először hallom tőled. Csak én éppen a másik titkodra voltam kíváncsi… Valósággal bele fogunk ájulni a forróságba – gondoltam félálomban a párizsi emeleten, s érdekes módon, mielőtt szemelgetni kezdtem a szontyoli ribizlibokrokról a piros szemeket, a libbenő függöny mögül, a huzatos magasságban mintha kaján öreglegény-tekintettel követte volna téblábolásomat, gondolataimat a rém. Tulajdon kíváncsiságával, borzaloméhségével áll szemben ilyenkor (te talán úgy mondanád: illetlenségével!”) a kialvatlan lélek. (Én ezt is inkább kótyagos főnek nevezném.) Pedig – a halottakat és hitetlenségünket terelő Idő a tanú rá –: annyira egymásra vagyunk utalva!…
Minek a múlt robbanásai után kutatni? Az eltemetett hangok után. Éreztem, hogy félreérted faggatózásomat. Kedvetlenül néztél rám:
„Nem elég, hogy önhibánkon kívül túl korán elveszítjük a legdrágábbakat?… Csak fájdalom van, nincs titok.”
„A fájdalom, másokban is, rég elmeszesedett. Neked legfeljebb csak a génjeidben élhet, az átörökített emlékezetben…”
„Itt van, olvasd” – tetted elém; arcod mintha hirtelen belázasodott volna.
Ne boncoljanak fel. Önszántamból tettem…
A legtisztább, a legdrámaibb feszültséget sejtető, hátrahagyott sorokra sokszor mégsem emlékezünk pontosan utólag.
Hányszor szólítanálak (nagyanyádat szólítom), de legalább akkora távolságra vagytok tőlem, mint értelmétől az a bizonyos Tomiba küldött mondat. (az Ovidiusé.) „Megölni a száműzöttet nem szabad futni hagyni.” Nem kérdezek olyasmit, amire még a halott sem ismeri a választ. Ki tudná előre felmérni, hogy melyikünk mikor nem képes többé szembenézni a romlás rémületével? Sétapálcák, mankók – még felállítandó kapufák sem tudják talpon, életben tartani az eleven porhüvelyt, ha rosszul számította ki a lélek esendőségi fokát.
„Mi van veled? Megint az elérhetetlen tart fogva?” – fogadtál karodba incselkedőn a harmadik, utolsó reggelen.
Párizs, a hajdan elérhetetlen, a lábaidnál hevert. Nem ronthattam el kedvedet egy hülye replikával, hogy: „Nem is veled voltam, hanem örökifjú, húgodlehetne-nagyanyáddal… Csak nem vagy féltékeny?”
Mindent megbocsátó ölelésed, leplezett kíváncsiságod legfeljebb tétova érdektelenséget olvashatott volna ki abból, ahogyan néztelek, majd kissé kényszerűen követtelek a csomagokkal. A Lipton-teát felhajtó s egy fél banánnal izgatottan a liftbe préselődő nő 1990-ben mit is kezdhetett volna egy két-nemzedékkel korábbi tragédiától kétségbeesett, öregedő Rómeóval?… Még néhány óra, s úgysem fogjuk tudni, minek az esélye került távolabb tőlünk: a Moulin Rouge-ban látható kánkáné, vagy a leukémiáé?
„Lélekben, érzem, vissza fogok térni ide.”
Közel lehet a messzi is, ha egyszer megismerted. Vagy csak megsejtetted, mint a halottak hitét. Az öngyilkosok elhatározását.
Azóta mintha még távolabbról nézném a világot, az ő szemével is, aki – mint te – miért ne lehetett volna ott velünk Párizsban?
