Csak egyetérteni tudunk a kötet alapgondolatával, miszerint az egyke problémája a „legszemélyesebb globális közügy”, mindenki találkozik vele, de nincs róla kialakult beszédmód, ahogy a szerző, Szávai Ilona fogalmaz, nincs elkülönült „saját tudományos területe”.
A könyv viszont maga sem annyira a tudományos beszédmód talaján mozog. Írói szemelvények, személyes vallomások, esszészerű értekezések gyűjteménye. Ez a gondolkodó, több szempontból kérdéseket felvető alapállás a könyv legfontosabb erénye. A személyes szerzői vallomásokat az aktuális világpolitikai helyzet szélesebb távlatba helyezi, arról nem is beszélve, hogy a magyarországi egykézés történetét is felvillantja a kötet.
A könyv utolsó, kilencedik fejezeteként a mai magyar gyerekek jövőképét faggatva egy önálló kutatás is kirajzolódik. Véleményem szerint ez az utolsó fejezet akár el is maradhatott volna, egységesebb lett volna a kötet nélküle. Különben is, a 2008-as pénzügyi válságról, még a felnőttek számára is egy meglehetősen megfoghatatlan kérdésről faggatni gyerekeket/kiskamaszokat, nem tudom, mennyire hatékony. Arról nem is beszélve, hogy ha ez az egyke kérdéséhez akar valamiképpen kapcsolódni, meglehetősen távoli; jobb lett volna, ha közvetlenül az egykeség problémájáról szóltak volna ezek a kérdőívek. Még akkor is, ha – ahogy a könyvben olvashatjuk – a válaszok mögött kereshető, megsejthető az egyke-jelenség jövője. Különösen a nyugdíj mintájára elképzelt „felnövekedési díj” kitalációját látom önkényesen csűrtnek-csavartnak; valószínű, hogy a kérdezőnek él erről valamilyen kép a fejében, de hogy a gyerekek is értik ezt, kétlem. Vagy legfeljebb mindenki érti valahogy…
Viszont mindenképpen szólnunk kell a könyv illusztrációiról, a szülőket, testvéreket, családi életet tematizáló gyerekrajzokról, amelyek – még ha nem is színesek – bájossá, hangulatossá varázsolják a könyvet. A rajzok nagyon erőteljesen és másképp hatnak, mint az írott szó, egy saját nézőpontot képesek teremteni.
Szávai Ilona: Az egyke. Pont Kiadó, Budapest, 2017.
