Az utóbbi tíz esztendőben készült alkotásaiból állított ki Forró Ágnes októberben a Kolozsvári Szépművészeti Múzeumban, a Bánffy-palota négy saroktermében mintegy félszáz képet. A kiállítás különös címet nem kapott, a képekről is leváltak a verbális jelölők. Számozás, datálás, technikai információ nem irányítja a megfejtést. Magunkra vagyunk a látvánnyal. Körülvesznek a hallgatag képek. Vagyis egyre inkább megszólítanak.
Pasztellkréta, vegyes technika – a múzeum által szigorúan egyforma szürke passzpartuba, semleges vékony ezüstszínű keretbe fogott, de élénk színvilágú, a tekintetet megragadó figurális munkák. A képein azonosíthatók holmi árva vagy eltévedt gyöngytyúkok, macskák, kecskék, birkák. Látható: ezek bizony felnőtt lábujjak. Egymástól eltávolodott pár papucs. Zokni, ruhadarabok (száradóban). Kerítés. Házikó (romos ház?). Falombok, pitvar, kamra.
Vagyis nem jól néztük: az látszik, hogy nincs otthon a gazda. Talán a magukra hagyottaké a ház (brémai muzsikusok − másképpen)? Az udvart felverte a gyom? Isten – lát bennünket?
Árnyak veszik birtokba a helyet. Otthont teremtenek (kinek is?) az új időszámításba jutott létezők. A poszt-antropocentrizmus árnya… Nem tudom, hol a határ meghittség és lemondás között. Víz és levegő között. A gyökerek azt jelzik: az égtájak szerinti tájékozódás nem érvényes. (A véredények lombja? Gyökere? Tüdő lombjai, vérkörök ágas-bogassága, szív pitvara-kamrája? Fent és lent, kinn-benn: hol is lennénk? Mikor is lennénk?)
Nincs különbség a test és a testen kívüli világ szerkezete között. A lélek kapuja kitárva („szél babrálja”, mondhatjuk József Attilával szabadon). A kiállítás kurátora Iakob Attila; az első teremben elhelyezett, kétnyelvű információs táblán románul az ő sommás értelmezését-értékelését böngészheti a látogató („mesevilág…, az elfelejtett és felidézett gyermekkor mindannyiunk lelkében élő képei”); majd magyarul Tibori Szabó Zoltánét („… nem a halál apológiáját végzi, éppen ellenkezőleg, az életet védi, annak esélyét és reménységét világítja meg” – olvasható a rajzok kromatikájára is figyelő megállapításában).
A járvány sújtotta időben közönség nélkül zajlott a tárlatmegnyitó. A részleteiben mulatságosan realisztikus, összességében zavarba ejtő, megannyi kérdést sugalló munkák azonban hozzák alkotójuk elmélyültségét, a láthatatlan összefüggések megjelenítésének képességét. Ilyesmit várnak el a szemlélőtől is.
A már sokadik egyéni tárlatánál tartó kolozsvári képzőművésznek, aki gyakorló művészetterapeuta, határozott közlendői vannak az anyagi és a szellemi világról. A művész helyzetéről: kiszolgáltatottságáról. Eredendő függetlenségéről. A világ bensővé formálásáról, az empátia szükségességének életbe vágó voltáról.
Kihalnak a falvak? (Kihal a felelősség a világból?) Civilizáció? Végül átveszi az uralmat a vegetáció. A víz.
Szénvasaló? Zöld üvegcse? Vesszőkosarak? Söprű? Mázas edények, hátas szék? Létra… (égi vagy alvilági irányba?), szekérkerék. (Sorskerék?) Mi is benne vagyunk a képben, történésben, saját ismeretlen világunk tárul fel a kúszó, szétterjedő változásban. Vagyunk a páva kékje és a kemence parazsa, a kerítés léce és a nyihahák tekintete. Vagyunk a hely szelleme és kísértete, válunk díszítő formává, egyszerűsödünk. Valami naiv és átváltozásokra képes világlélek hatja át a krétarajzok dinamikus enteriőrjét.
„Amikor dolgozom, dialógusba kerülök a munkával” – mondotta a háromszemközt (de a nagyszebenies „látó” háztetők, látó székek, leső kerítések jelenléte miatt szemek kereszttüzében) lebonyolított, bizarrságában megrendítő vernisszázson – a szabályok miatt így is maszkban – a művésznő. „…sunt lacrimae rerum et mentem mortalia tangunt”, ezt meg Vergilius mondotta.
1 Aki nem hiszi, járjon utána: https://www.macluj.ro/exhibitions/expozitie-forro-agnes
