"mintha pandémiás vonalak"
Kereső  »
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 24. (806.) SZÁM – DECEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Végül én, Mary Shelley
ANDRÉ FERENC
„A pokolba vezető út kritikusi erőtlenséggel van kikövezve” Interjú Lapis József irodalomtörténésszel
Árkossy István
A lélegző vonal cselekedetei 2.
Lövétei Lázár László
Zákeus fügefája1
PAPP-FÜR JÁNOS
Papp-Für János prózaversei
Ferencz Imre
Ferencz Imre versei
Simonfy József
Simonfy József versei
Balthasar Waitz
Balthasar Waltz versei
Ovio Olaru
Ovio Olaru versei
Sztaskó Richard
Végül mindig
Buna Blanka-Boróka
A mesék után (második rész)
Szakács István Péter
Pietà
FERENCZI SZILÁRD
Az újra nem élhető élet jegyében
Bartha Réka
Bambina, a jogvédelmi szuperhősnő
Radnai Dániel Szabolcs
„Sose látott, mégis nagyon éles képek”
ANDRÉ FERENC
Vidám bestiárium
Panoráma Uruguaytól Isztambulig
Jakabffy Tamás
Hangfelvétel-múzeum 9.
HORVÁTH BENJI
Idő és fény
 
ANDRÉ FERENC
„A pokolba vezető út kritikusi erőtlenséggel van kikövezve” Interjú Lapis József irodalomtörténésszel
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 24. (806.) SZÁM – DECEMBER 25.

– Nem gyakori az, hogy egy lelkileg egészséges kamasz egy reggel felébred és azt mondja: „anyu, én irodalomkritikus akarok lenni!” Számodra mennyire (és mikortól) volt tudatos, hogy ezen a pályán haladsz tovább?

 

Már csak azért sem gyakori, mert ez egy nem létező hivatás. Honnan is kaphatnánk hozzá mintát? Ha űrhajós szeretne lenni a gyerek, példaként ott van Farkas Bertalan vagy Luke Skywalker, az utóbbi időben pedig egyre több női űrhajós is. Kritikussal hol lehet találkozni? Esetleg a L’ecsó című rajzfilmben, de ott ugye csak akkor kezdünk rokonszenvezni vele, amikor feladja a munkáját, és egyszerű fogyasztó lesz. Vagy ismerjük Kölcsey és Berzsenyi recensió-csörtéjét. Kritikus nincs, ha mégis, akkor kellemetlen fráter. Fogékony kamaszként az irodalom a fontos, az olvasás és az írás mint önkifejezés. Könyvek, regények, versek.

 

Nálam az irodalommal foglalkozás nem családi minta (akkor most vasutas lennék), az olvasás szeretete viszont családi örökség. Irodalomkritikus a debreceni Alföld Stúdió hatására lettem, amelyet akkor Szirák Péter és Fodor Péter vezettek. Amit tudok az irodalom értelmezéséről, azt ott és tőlük, illetve a Debreceni Egyetem magyar és angol szakjain tanultam. Nyilván ez nagyjából ki is jelöli azt a kérdezésmódot, amely meghatározza az írásaimat.

 

Kritikusnak lenni számomra alapvetően három dolgot jelentett: 1. Nem utasítottam vissza semmilyen felkérést. Nem válogattam, nem arról írtam, amit szeretek, hanem amit a szerkesztő elém tett, mert a feladatom az, hogy professzionális véleményt és értelmezést adjak bármiről, ami szembejön. 2. Figyeltem, mások hogyan írnak. Gondolkodtam és gondolkodom arról, hogy mi is az a kritika, milyen nyelven szólaljon meg, mit közvetítsen stb. 3. Sokat dolgoztam, így szinte magától elkezdett „feltérképeződni” előttem a kortárs líra szcénája.

 

A kritikaírás fonákja című esszédben ironizálod a kritika és kritikus aktuális helyzetét, a sematikus trükköket a felszínes recenziók megírásához. Vajon tényleg válságban a kritika és manapság csupa légüres recenzió tölti meg a lapokat vagy régebb is a kritikák zöme a felszínen kapirgált, néhány fontos kivételt leszámítva, és csak az utólagosság lencséjén át „bezzegelgetünk”?

 

Aki azt mondja, hogy válságban van a kritika, az szerintem nem olvas kritikákat. Vagy csak a rosszakat. Pedig elképesztően sokrétű és izgalmas a mezőny, még azt sem állíthatjuk, hogy valamelyik „típusa” dominálna. Igaz, hogy jócskán akadnak csapnivaló írások is, én is közöltem már ilyet, valószínűleg írtam is, de ez nem okoz válságot, ha ott vannak mellette a bikaerős darabok. Utóbbiakat lehet találni hónapról hónapra a print folyóiratok többségében, de az online-on is a KULTer.hu-tól az 1749.hu-ig – utóbbi portál feltűnésével a világirodalom-kritika is új lendületet kapott. A kortárs válságretorikának és a múlt bezzegelésének egyetlen oka van: jelenünkben nagyítóval olvassuk a rosszat, míg a múltból csak a felső kategória éri el az ingerküszöbünk. Nem látom reálisnak a kérdésedben ott lévő diagnózist. Lehetséges, hogy a műfaj válságban van, de nem ezért.

 

– Pár évvel ezelőtt úgy döntöttél, hogy visszavonulsz a kortárs irodalom kritikusa szerepköréből, azóta pedig főként gyerekirodalmi művekkel foglalkozol. Milyen körülmények vezettek oda, hogy ezt a döntést meghozd? Látod még esélyét annak, hogy valaha újra kortárs líráról írj kritikát?

 

Ahogyan említettem, sosem voltam olyan kritikus, aki jól megválogatja, hogy miről írjon. Örültem a felkéréseknek, és tulajdonképpen mindent el is vállaltam, ami a kritikusi etika szerint nem kifogásolható. Egy idő után ezt a tempót nem lehetett folytatni, egyéb terveimre és feladataimra akartam koncentrálni, s nem utolsósorban többet olvasni írásos reflexiókényszer nélkül. Nekem is megtetszett a L’ecsó visszavonult, már csak az élvezetre koncentráló kritikusa. Továbbá úgy éreztem, hogy ami a kortárs líráról aktuálisan általam elmondható, azt nagyjából elmondtam, tőlem nagyon sok újdonság nem várható. Picit el is ment a kérdésföltevéseim mellett talán a világ, s ezért nem is hiszem, hogy újra nyeregbe szállnék. Hogy mást ne mondjak, a jelenkor lírakritikusának láthatóan inkább ideológiailag, politikailag kell képzettnek lennie, semmint poétikailag. És most nem ironizálok.

 

Azt gondolom, hogy a lírához való odafordulásom mikéntje jelenleg sokkal inkább a szerkesztői munkámat termékenyíti meg. A gyerekirodalom viszont egy olyan izgalmas terrénumot jelent, ahol még jócskán van tennivalóm nekem is – és nem utolsósorban ezt nagyon élvezem. Tanulmányokat, esszéket viszont írok, újabban egyre inkább érdekelnek például az istenes költészet formái – elkezdtem teológiát tanulni, s ez nagy hatással van rám.

 

– 2014-ben megjelent a Líra 2.0. Közelítések a kortárs költészethez című, valóban hiánypótló műved, amelyben a legfrissebb líra jelenségeit összegzed. Azóta eltelt 6 év: mely feltevéseidet látod leginkább igazolódni? Hogyan látod, azóta milyen irányokat vett a kortárs magyar poétikai közbeszéd?

 

Bizonyos értelemben tíz év telt el, mert a kötet egyik alapszövege az Alföld fölkérésére készült: a lap minden évtized végén mérleget von az utóbbi tíz év kortárs, elsősorban fiatal irodalmáról, és akkor én kaptam feladatul a lírai körképet. Hogy mi változott az azóta eltelt tíz évben, azt épp Balogh Gergő, a mostani számvetés szerzője mutatja meg pontosan – ezek talán nem melléfogások, hiszen akkoriban relevánsak voltak, s létező folyamatok alapján következtettem, illetve létező jelenségeket írtam le. Kétségtelen azonban, hogy pár évre rá átrendeződött a terep például a közéleti elkötelezettség terén, amelyet én még mint kevésbé jellemző tendenciát említettem. Igaz, a könyvben már teret szentelek ennek a kérdésnek, de az is látszik, ahogyan egy-két bírálat erre joggal rámutatott, hogy a politikai kérdezésmódom nem nevezhető korszerűnek, bizonyos értelemben avíttnak számíthat. Egy másik tézisem pedig, mely szerint a popularitáshoz a lírának van a műnemek közül a legkevesebb köze, a slam poetry feltűnésével például szintén aláásódott. A könyvben már reflektálok erre is, de elképzelhetően nem a súlyának megfelelő arányban. A kettő ráadásul összefügg: a közéleti-politikai aktivitás és a performatív művészetek kéz a kézben járnak. Az utóbbi években fölerősödtek továbbá a különféle ökopoétikák, ezektől szintén nem függetlenül.

 

– Mostanában a gyerekirodalom felé fordult az érdeklődésed. Színvonalas gyerekirodalomról Hervaytól Weöresig, KAF-tól Szabó T. Annáig rengeteg kiváló magyar szerző gondoskodik. Viszont mennyire lehet egy gyerekvers bűnrossz? Mik azok, amiket nem bocsátasz meg egy gyerekirodalmi műnek és miért?

 

Bűnrossz versekből a gyerek- és felnőttirodalomban egyaránt kevés van szerintem – ami dominál, az egyfelől az unalmas és felesleges középszer, másfelől a megbízható és korrekt középszer. Ez az, ami egyébként megnehezíti a lírakritikus dolgát is, mert ezekről a kötetekről leginkább unalmas és felesleges, illetve megbízható és korrekt kritikát lehet csak írni – igazán inspiráló a remekmű, vagy, ahogyan mondod, a bűnrossz dolog tud lenni. Egyikből sincs túltengés. Viszont a középszert sokkal nehezebben bocsátom meg egy gyerekirodalmi műnek, mint egy random kortárs felnőttkötetnek. A gyerekirodalomnak ugyanis, azt gondolom, nagyobb a tétje és felelőssége. Ezért itt, ha rímes-játékos szövegről van szó, akkor a poétikai alulképzettséget és a (nem szándékoltan) elrontott sorokat nem lehet elnézni, a gyerekhangra írt szabadversek esetén pedig a fantáziátlanság, humortalanság, szájbarágós közhelyesség az, ami megbocsáthatatlan. Utólag sajnálom, hogy egy-két kötet esetében ezt nem mondtam meg kerek perec, de az a helyzet, hogy egy jószándékú gyerekversköltőt, főleg, ha kedvesen küldi meg a könyvét, nehéz volna a földbe döngölni. Így van a pokolba vezető út kritikusi erőtlenséggel kikövezve. Hiszen míg a felnőttlíra esetében azt gondolom, hogy alapvetően nem árt senkinek, ha valaki versek írásával tölti ki a szabadidejét (addig se iszik, ugye), a gyerekirodalomban ez épp az ellenkezője: akinek nem megy, inkább ne erőltesse.

 

– Szerkesztőként (főleg kötetszerkesztőként), amikor egy kézirathoz, illetve egy szerzővel való közös munkához fordulsz, mi a legnagyobb félelmed?

 

Hogy lerontjuk azt, ami jó.

 

– A Kulteren Balázs Imre Józsefnek adott interjúdban mondod, hogy nem mindenkinek kell (első) kötetet kiadni. Viszont az úgynevezett „kötetdüh” mintha csillapodni látszik. Egyre ritkább jelenség, hogy 19-20 évesek jelentkeznek első kötettel, sokan 25 után debütálnak (Borda Réka, Biró Krisztián, Ferencz Mónika, Zilahi Anna, Nagy Hajnal Csilla stb.). Mondhatjuk azt, hogy az első kötetek súlya megnőtt, emiatt pedig sokkal komolyabban veszik őket?

 

Vagy említhetnénk még például Simon Bettinát, Sánta Miriámot, Horváth Imre Olivért, Serestély Zalánt, Láng Orsolyát, Mohácsi Balázst, Győrfi Katát, Székely Örst, Kállay Esztert – és tudnám folytatni, elnézést kérek a most kihagyottaktól. Katona Ágotának, Vida Kamillának, Kovács Edwardnak pedig még nincs könyve. Kötetdüh nincs, van viszont több munka és alázat. Valószínű, hogy ezek a szerzők jobb kritikusai is saját műveiknek. És kevesebbet, lassabban is írnak, ez abból is látszik, hogy nehezebb tőlük kéziratot szerezni. Korábban gyakrabban előfordult, hogy egy-egy fiatal költő elárasztotta a szerkesztőségek postaládáját, és egy visszaadott mű helyébe bármikor tudtak postafordultával három másik hasonlót állítani. Most ez kevésbé jellemző. Szerintem ők nem általában kötetet és nem ún. „első kötetet” akarnak kiadni, hanem egy jó könyvet – ami nem első, nem második, hanem jó.

 

A József Attila Kör szomorú kálváriája az utóbbi években egyébként jelentős vérveszteséget jelent a fiatal szerzők könyvkiadási lehetőségei számára, ezt se felejtsük el. Igaz, hogy belépett a piacra a Scolar Live sorozat, a Magvető Időmértéke, a Jelenkor is ad ki első köteteket, lett az Előretolt Helyőrség Íróakadémia, maradt a FISZ, ott van az Erdélyi Híradó. De a nem fiatal írószervezetekhez köthető sorozatokbéli debütáláshoz egyebek mellett például az is kell, hogy a szerző sokéves színvonalas munkával, folyóirat-publikációval alapozza meg a minőségét és hírnevét, mert a nagyobb kiadók nem annyira fölfedezik a tehetséget, mint inkább a már fölfedezettek számára biztosítanak lehetőséget és szakmai hátteret. És ne becsüljük túl az első kötetek jelentőségét: egy jó debüt szele elég lehet egy második könyvre, de hosszabb távon édeskevés. A második könyvet nagyon nehéz (jól) megírni, keveseknek sikerül – a harmadikkal pedig többé-kevésbé eldől, hogy valaki eséllyel megmarad-e a pályán.

 

– Az a benyomásom, hogy az elmúlt években rengeteg fiatal (alig 18 éves) szerző erős, legalábbis mindenképp működőképes versekkel jelentkezik. Vajon egy korán érő nemzedék van kibontakozóban vagy inkább a „lírai köznyelv” (hogy BIJ fogalmával éljek) kezd annyira kikristályosodni, hogy kiismerhető és elsajátítható lesz? Esetleg könnyebb dolguk van, mert nem kell már kitanulni az antik metrumokat, mitológiát ahhoz, hogy valaki érvényes lírát hozzon létre?

 

Nem kell feltétlen kitanulni, de valójában már tíz-tizenöt éve sem kellett. A Telep Csoport örökségéhez köthető kvázi-paradigmaváltás bizonyos értelemben zárójelbe tette a klasszikus tekhnét, amely Tóth Krisztinánál, majd például Varró Dánielnél még markánsan megvolt. Valójában már lebontani sincs mit – Kemény Istvánnál, Borbély Szilárdnál, Térey Jánosnál még volt. Még Pollágh Péternél is volt, illetve azoknál, akiknél az említett szerzők hatása megfigyelhető. Mostanra egyébként ez a „lírai köznyelv” kiüresedett, azzal együtt, hogy nyilván sokféle dialektusról kell beszélnünk – mindenesetre a legfiatalabbaknak ezzel a helyzettel kell kezdenie valamit – és bizony kezdenek is. (Elképzelhető egyébként, hogy a legfiatalabbaknál a kötet- és írássietség jelensége újra feltűnik. Minél fiatalabb az ember, annál könnyebben ír sokat, és gondolja azt, hogy ez mind kiadásra érdemes.)

 

Továbbá a viszonylag korai költészeti szocializációban szerintem hatalmas szerepe van az irodalmi táboroknak, valamint a JAK és FISZ líraműhelyeinek. Míg sokáig csak Sárvár volt, illetve a már inkább egyetemista korosztályoknak a JAK-, majd a FISZ-táborok, jelenleg a középiskolás korosztályokat is több tábor szólítja meg (a miskolci Szöveggyár, a hajdúböszörményi HÍR, legújabban Kóspallag), amelyeken erős líraműhelyek működnek, s amelyeket már nem feltétlenül a „nagy öregek” vezetnek, hanem épp a mostani harmincasok.

 

És még egyet mondanék: a húszas, harmincas költőknél a nemzetközi irodalmi tájékozódás és hatás egyre erőteljesebb – leginkább az angolszász poétikák, de a fordításirodalomban feltűnnek a szláv, német, skandináv, újlatin nyelvek is, s a Versum online révén egyre több effélével találkozhatunk. Ez a hatás azért mind tematikusan, mint poétikailag rendesen megbolygatta azt a bizonyos köznyelvet… Lásd például a különböző bio- és ökopoétikákat vagy épp a magyar élőbeszédstílusnál is szikárabb, nem a roncsolt és alulretorizált, hanem a hétköznapi realizmus irányába tartó beszédmódot, vagy épp a mitizáló, képzettársításokra építő megszólalást.

 

– Moderátorként, interjúkészítőként rengeteg kortárs szerzővel volt lehetőséged beszélgetni. Ki volna az a már nem élő szerző, akivel szívesen beszélgetnél és mit kérdeznél tőle?

 

2012-ben volt szerencsém moderálni egy beszélgetést Borbély Szilárddal és Térey Jánossal, Debrecenben, teltház előtt, a JAK Retró sorozatban. Remek formában voltak mindketten, szívesen beszéltek, viccelődtek. Innen nézve kegyelmi pillanat. Szilárd egy kedves Kukorelly-paródiát is bemutatott – a későbbi években egyre kevésbé volt kedve bármi hasonlóhoz. Mit meg nem adnék, ha most újra leülhetnénk beszélgetni… Azokról a műveikről kérdezném őket, amelyeket már nem tudtak megírni vagy befejezni.

 

André Ferenc

 

 

Lapis József 1981-ben született Sárospatakon. 18 éves koráig itt élt, majd a következő 18 évet Debrecenben töltötte, és otthonaként lakta be a várost. Jelenleg ismét Sárospatakon él feleségével és kislányával, könyvtárosként dolgozik a Sárospataki Református Teológiai Akadémián. 2011-ben doktori fokozatot szerzett, értekezésének címe: Az elmúlás poétikája – Halál és esztétikai tapasztalat a két világháború közötti magyar költészetben (a dolgozat ugyanezen címmel 2014-ben jelent meg könyvben). Oktatóként dolgozott a hajdúböszörményi pedagógiai főiskolán, majd a Debreceni Egyetemen. Kritikusként és irodalomtörténészként a modern és kortárs magyar irodalom, valamint a gyerekirodalom érdekli elsősorban, e témákban folyamatosan publikál, bár a kortárs líra kritikai követését néhány éve abbahagyta. Több folyóiratnál dolgozott szerkesztőként, jelenleg az Alföld kritikai rovatát és a Prae szépirodalmi rovatát vezeti, valamint tagja a Studia Litteraria és a Sárospataki Füzetek szerkesztőségének is. Ezen kívül kortárs verseskönyveket szerkeszt.

 

 

 

 


Legfrisebb híreink




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében