"mintha pandémiás vonalak"
Kereső  »
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 24. (806.) SZÁM – DECEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Végül én, Mary Shelley
ANDRÉ FERENC
„A pokolba vezető út kritikusi erőtlenséggel van kikövezve” Interjú Lapis József irodalomtörténésszel
Árkossy István
A lélegző vonal cselekedetei 2.
Lövétei Lázár László
Zákeus fügefája1
PAPP-FÜR JÁNOS
Papp-Für János prózaversei
Ferencz Imre
Ferencz Imre versei
Simonfy József
Simonfy József versei
Balthasar Waitz
Balthasar Waltz versei
Ovio Olaru
Ovio Olaru versei
Sztaskó Richard
Végül mindig
Buna Blanka-Boróka
A mesék után (második rész)
Szakács István Péter
Pietà
FERENCZI SZILÁRD
Az újra nem élhető élet jegyében
Bartha Réka
Bambina, a jogvédelmi szuperhősnő
Radnai Dániel Szabolcs
„Sose látott, mégis nagyon éles képek”
ANDRÉ FERENC
Vidám bestiárium
Panoráma Uruguaytól Isztambulig
Jakabffy Tamás
Hangfelvétel-múzeum 9.
HORVÁTH BENJI
Idő és fény
 
Szakács István Péter
Pietà
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 24. (806.) SZÁM – DECEMBER 25.

Az öregasszony nem mozdul az ágy mellől. Csak a fejét emeli föl néha. Tekintete riadtan szálldos az alacsony mennyezetű szobában. A repedezett kredencnek ütközik, a korhadt kaszten sarkának, a kopottas borítójú Bibliához a polcon. Aztán a füstös falakon függő családi fényképekre téved. Ő nincs köztük. Hogyan is lehetne?! Rajta kívül senki sem tud róla. Szülei, nagyszülei, két bátyja a koszos üveglapok alól figyelik. Arcuk komoly, tartásuk kimért. Ahogy Ervin bácsi, a Schmidt Fotográfia fényképésze megkövetelte tőlük. A régi világban nem illett léháskodni a fényképezőgép előtt.

 

A kopasz, könyökvédős emberke elsőáldozáskor őt is megörökítette.

 

– Olyan vagy, mint egy földre szállt angyal – mondta az anyja hazafelé menet.

 

Szótlanul lépkedett mellette a sáros sikátorban. Az eső hidegen szemerkélt. Lába meg-megbicsaklott a két-három számmal nagyobb cipőben.

 

– Jézus kicsi menyasszonya lettél – folytatta az anyja. – Vigyázz, ne csalódjon benned – szorította meg nagy, csontos ujjaival a kezét.

 

– Igen, édesanya – ismételgette fejét lehajtva, csipkével szegett, fehér ruhája meglebbent a patak felől érkező iszapszagú szélben.

 

A telefon berregésére összerezzen. Elnyűtt bábu, nehezen emelkedik föl a rozoga székről, az előszobába botorkál, fölveszi a kagylót.

 

– A mentő árokba dőlt – hadarja a vonal túlsó végén egy fakó női hang. – Amint lehet, megy egy másik.

 

Siessenek, akarja mondani, minden perc számít, de a vonal megszakad. Hallózik néhányat bátortalanul, aztán visszabotorkál az utca felöli szobába, leroskad a székre, a lánya mellé.

 

Délben történt.

 

– A pecsétes abroszokat cserélte le éppen – mesélte Janó, a Szomjas Vándor bérlője.

 

– Eldőlt, mint egy zsák – vágott az alacsony kocsmáros szavába Magdus. – Még jó, hogy Bandi ott volt – folytatta a vékonydongájú cigányné. – Nélküle nem bírtuk volna hazacipelni.

 

– Ott voltam – morogta a termetes ács. – Rám lehet számítani. Én mindig ott vagyok, ahol kell.

 

Elhallgattak, az ágyra fektetett nőt nézték.

 

– Százas, hogy agyvérzés – szólalt meg a sűrűsödő csendben Janó. – Apám is így volt. Hívni kell a mentőt – fordult feléje. – Szekérrel több óra, míg a városba zötykölődünk.

 

Megvárták, míg telefonál, aztán elköszöntek. Janó maradt utoljára. A küszöbről visszafordult.

 

– Itt a félhavi bére – nyomott a kezébe néhány bankjegyet. – Levontam belőle a tartozását.

 

A koszos bankókat köténye zsebébe gyűrte. Azóta sem számolta meg őket.

 

Alkonyodik. Az ablakon beszüremlő napsugarak rézsútosan érik lánya ágyra kövült testét. Hatvanadik éve, nyilall belé a felismerés.

 

Anyja nyöszörögve feküdt az ágyon. Mintha valami iszonyatosat látott volna, szeme eszelősen fénylett beomlott arcában.

 

– Már nem tart sokáig – állapította meg Simon doktor délben, amikor benézett hozzájuk. – Jobb így, hogy kiadták a kórházból – tette a vállára az öreg körorvos együttérzően a kezét. – Itthon mégiscsak más…

 

– Félek egyedül maradni vele – suttogta. – Nagyszüleim a világra jövetelem előtt meghaltak. Apám és két bátyám a fronton veszett. Még senkit sem láttam meghalni…

 

– Ne félj, nincs miért – az öregember szemében könnycseppnyi fény csillant. – Maradj mellette, fogd meg a kezét, érezze, hogy nincs egyedül.

 

Megfogadta az idős orvos tanácsát. Minden bátorságát összeszedve haldokló anyja mellé ült. Simogatta fonnyadt, meg-megránduló kezét, nyöszörgését, összefüggéstelen szavait hallgatta. Élet és halál között vergődve mintha valami nagy titkot akart volna elárulni neki az anyja, hogy elviselhetetlen súlyától megszabadulva, lelke könnyedén átkerenghessen a túlvilág háborítatlan csendjébe. Aztán hirtelen elhallgatott, s ő hosszú percek után döbbent csak rá, hogy az apróra zsugorodott testből elszállt az élet.

 

Most neki kellene beszélnie, elmondania lányának azt, amit elhallgatott előtte, amiről még senkinek sem szólt eddig. Kimondani végre féltve őrzött titkát még így is, hogy Annamária nincs magánál, legalább ő megkönnyebbülhetne, de csak nézi némán, tehetetlenül, s hirtelen ráeszmél, hogy már jó ideje úgy éltek egymás mellett, mint két idegen. Hogy csak a megszokás tartotta össze őket. Annak a tudata, hogy van kivel megosztani a magányt, az egyhangúan pergő napok sivárságát. Istenem, hogy megöregedett, figyeli az ágyon tornyosuló magatehetetlen testet, az őszülő hajfürtöket, a vértelen, ráncok rovátkolta arcot, a nyakra fittyedt tokát. Az eltorzult vonások mögött önkéntelenül azt a másik arcot keresi, mely nyugtalan álmaiban oly sokszor kísértette régebb.

 

Domokos a patak túlsó partján, a felvégen lakott a szüleinél. Nyúlánk, jóképű fiú volt. Fess fiatalember, ahogy akkoriban mondták. Tizenhat évesen szeretett belé a nála két évvel idősebb fiúba. Naiv lányszerelem volt. Naphosszat ábrándozott róla, esténként pedig azzal a gondolattal feküdt le, hogy vele fog álmodni éjjel. Ahányszor csak meglátta az utcán, az üzletben, a templomban, arcába szökött a vér, kiment lábából az erő, úgy érezte, menten elájul, Domokos azonban nem vette észre ezt a makacsul virágzó, makulátlan szenvedélyt. Vagy legalábbis úgy tett, mint aki nem látja. Az anyja temetésén szólt hozzá először. Ott állt egyedül a koporsó mellett, kábán, kisírt szemekkel, amikor utolsóként odalépett hozzá. Átölelte, s miközben vigasztaló szavakat mormolt a fülébe, arca az arcához ért. Az a pillanat többet ért egész addigi életénél. Válaszként úgy megszorította a fiú karját, hogy belefájdultak az ujjai. Este, lefekvés után álmatlanul forgolódott a régi, szúette ágyban. Aztán már nem bírta tovább, fölkászálódott a gyűrött lepedőről, magára kapkodta ruháját, és a kihalt utcákon át Domokosék házához osont.

 

– Tudtam, hogy eljössz – lépett elő a sötétségből a fiú. – Gyere, hátul a szénapadláson nem zavar meg senki. Ott csak a csillagok láthatnak meg minket.

 

Gondolkodás nélkül követte. Valószerűtlenül gyorsan történt. A testébe nyilalló fájdalomtól tért észhez.

 

– Azt hittem, hogy már nem vagy szűz – rángatta föl a nadrágját a fiú. Cigarettára gyújtott. Az apró láng az arcába világított. – Miért nem szóltál előtte? – fújta ki a füstöt.

 

Állát térdére hajtva a szénára terített pokrócon kuporgott. A durva szövésű anyag szúrta a bőrét. Vére a combjára száradt. A hónapok óta sóvárgott boldog beteljesülés helyett dermesztő ürességet érzett.

 

– Még bőven van időnk hajnalig – nyomta el a csikket a fiú. – Meglátod, jó lesz – húzódott közelebb hozzá.

 

– Hagyjál! – taszította el magától. – Haza akarok menni.

 

A fiú tekintetét kerülve felöltözött, leszédelgett a létrán.

 

– Akkor meg minek jöttél?! – kiáltott utána a fiú. – Te akartad olyan nagyon. Azt hiszed, megszökhetsz magad elől?! – szavai kalapácsütésekként zuhogtak a csendben.

 

Egy hétig ki sem mozdult otthonról. Naphosszat tett-vett a házban, de bármivel is foglalta le magát, közben az az éjszaka járt az eszében. Fölsejlettek előtte az alkalmi násznyoszolyájuk körül imbolygó árnyak, érezni vélte a fiú keserű, nikotinszagú leheletét, fülében visszhangzott ragadozó állatéhoz hasonló hörgése, amint a végén egész súlyával ránehezedett.

 

A kolomp hangjára föleszmél. A csorda eldobog lomhán a ház előtt. Föltápászkodik a székről. Odacsoszog a repedezett ruhásszekrényhez. Tiszta hálóinget, fehérneműt keres a lányának. Valami jobbat a sok foszlott ruhadarab között. Ne lássák a kórházban, hogy mennyire szegények. Csontos, elgörbült ujjai közé megsárgult pólya téved.

 

Annamária hét hónapra született. Simon doktor segítette a világra.

 

– Ha nem mondod meg, hogy ki az apja, nem kapsz tartásdíjat – magyarázta neki az öreg orvos.

 

– Nem kell semmiféle pénz – makacsolta meg magát. – Egyedül is elboldogulok.

 

– Velem megoszthatod a titkod. Van úgy, hogy a hallgatás túl nagy teher egyetlen ember számára – próbált a lelkére beszélni a doktor. – Tőlem senki sem tudhatja meg a nevét.

 

– Senki sem – visszhangozta dacosan.

 

A fiút a találkozásuk utáni héten tucatnyi falubeli társával együtt elvitték katonának. Előző este regrutabált rendeztek a kultúrotthonban. Hajnalig mulattak, törtek-zúztak, kivert kutyákként vonítva búcsúztak szabad legényéletüktől. Őt néhány hét múlva, az öreg boltos nyugdíjaztatása után, felvették a szövetkezeti boltba eladónak. Sokáig nem látszott rajta, hogy terhes, dereka karcsú, hasa lapos maradt a hatodik hónap végéig.

 

Az üzletbe betérő asszonyoktól hallott Domokos felől. Azt beszélték, hogy a kiképzés után a határőrséghez került. Hogy az ott szolgáló katonáknak hazafias kötelességük lelőni azokat, akik megpróbálnak átszökni a határon. Még a gyermekeknek és az asszonyoknak sem kegyelmeznek, szörnyülködtek egymás között. A golyók lyuggatta holttesteket meztelenre vetkőztetve, nyitott marhavagonokban küldik vissza, hadd lássa mindenki, így járnak azok, akik el akarnak menekülni az országból. Riadtan hallgatta a rémséges történeteket. A méhében növekvő magzatra gondolt. Arra, hogy születendő gyermeke apja gyilkosként fog visszatérni. Annamária világra jövetelével aztán megszűnt a szorongása. Létezésének szeplőtelen fényénél elhalványultak a mindennapi gondok. Azt hitte, örökké fog tartani ez a kegyelmi állapot. Nem törődött a falubeliek kárhoztató tekintetével, számonkérő szavaival. Ha nekiszegezték a kérdést, kitől van a gyerek, csak mosolygott, mintha dicsérték volna. Nincs ki mind a négy kereke, terjedt el róla, az anyja halála, a magány és a terhesség elvette az eszét. A munkájával azonban meg voltak elégedve, a szülés után néhány héttel visszamehetett dolgozni. Kisbabáját magával vitte a boltba, a világ minden kincséért sem hagyta volna, hogy idegen vigyázzon rá. Már nem nyugtalankodott Domokos miatt. Ha néha szóba hozták vásárlás közben az asszonyok, mintha egy idegenről beszéltek volna előtte. Azt mondták, felvették a rendőraltiszti iskolába. Ha volt is közben otthon szabadságon vagy eltávozáson, nem látta viszont. Domokos két évvel a társai leszerelése után rendőrként tért vissza a faluba. A nyúlánk, finom arcú fiúból nagydarab, durva ábrázatú férfi lett. Pengét, a hegyeken túlról származó cingár, sebhelyes arcú őrmestert váltotta, akit áthelyeztek egy másik megyébe. Legalább közülünk való, mondogatták a falubeliek, könnyebb lesz szót érteni vele. Ő azonban rosszabbnak bizonyult az elődjénél. Kénye-kedve szerint bírságolt, parancsolgatott, minden alkalmat kihasznált, hogy porig alázza falustársait. A szülei is rettegtek tőle. Anyja sírva panaszolta, hogy a fiuk úgy viselkedik velük, mintha vadidegenek lennének. Esténként ingyen ivott a kocsmában, s ha berúgott, pisztolyával fenyegette a vendégeket. Ismerlek jól, ordította a megrettent férfiaknak, hogy messze hallatszott az éjszakában. Hiába is tagadjátok, mind az állam ellenségei vagytok, lelőhetnélek, mint a veszett kutyát. Nem ti lennétek az elsők, akiket átküldök a másvilágra. Vele és kislányával azonban éveken át nem foglalkozott.

 

Villanyt gyújt. A halványan repdeső fényben az ágy fölé hajol. Nézi a párnán szétterülő piszkosszürke hajfürtöket, az alaktalanná mállott, ráncok árkolta arcot. A mozdulatlan testből áramló sűrű verejtékszagtól görcsbe rándul a gyomra. Vizet melegít a kályhán, gyolcskendőt márt bele, letörli lánya arcát, nyakát, takarón nyugvó kezét. Önkéntelenül beszélni kezd hozzá, simogató szavakkal becézgeti, mintha még mindig az a parányi, törékeny csoda volna, akit első alkalommal alig mert kézbe venni, hogy megfürössze.

 

Ötéves múlt Annamária, amikor először megkérdezte. Borús tavaszi délután volt. Hidegen szemerkélt az eső. Az óvodából mentek hazafelé, a patak mellett kanyargó ösvényen. Lábuk meg-megcsúszott a sárban.

 

– Hol van apa?! Miért nincs sose velünk?! – állt meg hirtelen a korhadt pallónál.

 

Tudta, hogy előbb-utóbb eljön majd ez a pillanat. Megpróbált felkészülni rá, mégis villámcsapásként érte a kérdés. A zavarosan örvénylő vízre meredt, lázasan gondolkodott a válaszon.

 

– Édesapád egy messzi országban van – szólalt meg végül. – De erről nem szabad más előtt beszélni, mert nagy baj lesz belőle.

 

– Igen, anya – hajtotta le a fejét kislánya. – Ne félj, senkinek sem mondom el.

 

Attól a naptól kezdve nem hagyta többé nyugton. Ő meg kénytelen volt folytatni, amit a rozoga pallónál elkezdett. Úgy beszélt kislányához, akár egy felnőtthöz, Annamária pedig úgy hallgatta, ahogyan csak egy gyerek képes rá, ha komolyan veszik. Olyannyira vigyázott, hogy a legapróbb részlet is hitelesnek tűnjék, hogy egy idő után úgy érezte, akár így is megtörténhetett volna.

 

Az anyja temetése utáni éjszakán nem jött álom a szemére, mesélte. Éjfél körül zajt hallott kintről. Felkelt. Kiment az udvarra. Nem félt, talán azért, mert amitől hosszú időn át rettegett, anyja lassú halála, három nappal azelőtt bekövetkezett. A csűr padlásáról világosság szűrődött ki. Felkapaszkodott a létrán. Egy fiú ült a sarokban. Villanylámpájának fénye az arcára esett. Mintha nem erről a világról való lett volna, ilyen szép arcot ő még soha életében nem látott.

 

– Elromlott, nem tudom lekapcsolni – mosolygott rá bocsánatkérően a fiú, s az elemeket kiszedte a lámpából. – Biztosan megijesztett a fénye.

 

– Már nem félek semmitől sem – ült le melléje.

 

A szalmaszálak csupasz lábszárát csiklandozták. Felhúzta térdét. Egy idő után a fiú válla az övéhez ért. Nem húzódott el, hagyta, hogy lassan visszatérjen beléje az élet.

 

– Maradhatok éjszakára? – szólalt meg a fiú. – Holnap hajnalban tovább megyek.

 

– Hová? – fordult feléje.

 

– El ebből az országból.

 

– Le fognak lőni a határon – bújt hozzá.

 

– Honnan tudod? – simogatta meg a haját a fiú.

 

– Már megint félek.

 

– Rajtam nem fognak a golyók – nevetett a fiú. – Nem felejtem el, hogy befogadtál – ölelte magához.

 

Hajnalban arra ébredt, hogy fázik. Egyedül feküdt a szalmán. Arra gondolt, még a nevét sem tudja annak az idegen fiúnak. Azon az éjszakán lettél te, mondta kislányának. Félelemből és reményből születtél.

 

A gyolcsot a melegvizes edénybe ejti. Ül a lánya mellett. Beszél hozzá halkan, mint régen, becézgeti, gyűrött arcát simogatja. A villanyfény fakó aurát von köréjük.

 

Annamária nem elégedett meg azzal, amit a találkozásukról mesélt. Kíváncsi volt, mi lett az apjával. Tud-e az ő létezéséről?

 

Az első különleges ajándékot, egy síró–nevető hajasbabát, hatodik születésnapjára kapta.

 

– Tőle van – súgta a fülébe, hogy még a falon sorakozó fényképek se hallhassák meg. – Tud rólad. Látod, fontos vagy számára.

 

Aztán jött sorra a többi küldemény, éveken át, karácsonyra, húsvétra, születésnapra. Előbb játékok, édességek, gyerekholmik. Pár évvel később aztán kamaszlánynak való cipők, ruhaneműk, piperecikkek. Eredetük titka s a várakozás boldog izgalma még különlegesebbé varázsolta ezeket lánya szemében. Az ajándékokat a megyeközpont külföldieknek fenntartott butikjából szerezte be. Mindig akadt valaki a vadregényes környékre kíváncsi, külföldi turisták közül, aki valutára váltott pénzén megvette neki az Annamária számára kiszemelt árukat. Fizetése nagy részét ezekre a méregdrága holmikra költötte. A mindennapi kiadásokra alig maradt pénze. Egyre rosszabb körülmények között éltek, serdülő lánya mégsem emiatt kezdett lázadozni.

 

– Miért nem jön vissza apa?! – nyaggatta. – Ha olyan sokat jelentek neki, látogasson meg!

 

– Még nem jött el az ideje – magyarázta. – Aki innen ment el, annak nehéz visszajönni.

 

Elkíséri a kórházba, talán megengedik, hogy vele maradjon, fordul a falon függő fotográfiák felé. Lehet, hogy ott mégis el tudja mondani. Lehet, hogy… Leveti házi köntösét, utcai ruhát vesz magára. Rozoga marionett, reszket, mozdulatai akadoznak. Kapkodva szedi a levegőt, mintha lélekszakadva szaladt volna.

 

– Már azt hittem, elvesztél – sóhajtott föl megkönnyebbülve. – Az egész falut összejártam érted, az erdőben is kerestelek.

 

Lihegve állt a fogda ajtajában. Annamária a fejét a térdére hajtva gubbasztott a rácsos ablak alatti padon. Csapzott haja arcába hullott. Mintha hajdani önmagát látta volna kuporogni a szürke falak fogságában. Aztán a föléjük tornyosuló férfira lesett. Vajon mi maradt Domokosból ebben a durva, pálinkaszagtól bűzlő, testes alakban? Lehet, mindig is ilyen volt, csak ő képzelte másnak.

 

– A kisasszonyt a megyehatáron kapcsolta le egy járőröző kollega, autóstoppolt a drága. Egy tizenhárom éves lánynak szürkületkor semmi keresnivalója az országúton. Értve vagyok?! – röffent Annamáriára a nagydarab ember. – Halljam, az anyád istenit, hová igyekeztél?!

 

– Ahhoz magának semmi köze! – kapta föl a fejét dacosan Annamária.

 

Önkéntelenül közelebb lépett a lányához, hogy megvédje.

 

– Itt én döntöm el, hogy mihez van közöm! – üvöltötte a férfi. Tekintete elborult, zubbonya gallérja fölött az erek ijesztően kidagadtak. – Ha másként nem megy, majd kiverem belőled, te kis szuka.

 

– Nyúljon csak hozzám, az apám majd megbosszulja – sziszegte Annamária.

 

– Miért, ki lánya vagy?! – bicsaklott meg a rekedt hang. – Na, halljam!

 

– Az enyém – szólt közbe ő minden bátorságát összeszedve. – Kérem, engedje el.

 

– Vigye, mielőtt meggondolnám magam – meredt rá a zavaros szempár.

 

– Hogy tehettél ilyet?! – korholta lányát hazafelé menet. – Mégis hova akartál menni?!

 

– Apa után. Pont te nem érted?! – kiáltotta könnyeivel küszködve Annamária. – Rég férjhez mehettél volna máshoz, de te is úgy várod, mint én, hogy visszatérjen. Mondd, hogy nincs igazam!

 

– Nem tudom, hol van – tért ki a válasz elől. – Az ajándékokat a Vöröskereszt útján küldi. – Mondtam már, a nevét sem tudom, de kis más lehetne, ha nem ő.

 

Hazaérve lánya a szobába futott, ágyra ültetett hajasbabáját földhöz vágta, megtaposta. Mintha valódi csontok törtek volna össze, a hátborzongató recsegés még sokáig visszhangzott a fülében.

 

– Nekem ő kell! – borult zokogva az ágyra. – Addig nem nyugszom, amíg meg nem találom!

 

Benne is összetört valami azon a napon, de erre csak később jött rá. Akkor a döbbenet minden más érzést elhomályosított benne. Annamária másnap bocsánatot kért ugyan, őszinte megbánás tükröződött a tekintetében, de az általa okozott seb nem gyógyult be teljesen. Ha a történtekre gondolt, tompa fájdalom fogta el legbelül, mintha lánya őt vágta volna földhöz, taposta volna meg tehetetlen dühében. Annamária különben ráhibázott az igazságra, más férfi nem volt az életében.

 

Lánya komolyan gondolta, amit kamaszos hévvel megfogadott, ha nem bírta már a hiábavaló várakozást, fogta magát és elszökött otthonról. Bolond az a fattyú, akárcsak az anyja, terjedt el róla faluszerte. Volt, amikor magától hazajött, volt, amikor erőszakkal hozták vissza. Amikor utána kellett mennie a rendőrörsre, a nagydarab, egyenruhás férfi, akit képtelen volt a nevén szólítani, csak hosszas könyörögés után engedte szabadon. A környék minden rendőrőrsén tudtak már a lányról, híre eljutott a szomszédos megyékbe is. Javítóintézetbe kerül, ha így folytatja, figyelmeztették, de mindig közbejött valami, ami elterelte a hatóság figyelmét lánya bolondériájáról. Külföldi kémeket, a hegyekben bujkáló ellenállókat keresnek, suttogták a faluban. Valami nagy dolog van készülőben. Ő meg hiába érvelt, könyörgött, próbált Annamária lelkére beszélni, hogy maradjon veszteg, kétségbeesett kísérletei kudarcot vallottak. Végső elkeseredésében Simon doktorhoz fordult segítségért.

 

– Annamáriának a lelke beteg – tárta szét két kezét tehetetlenül az idős orvos. – Beszélned kellene vele, talán az segítene.

 

Pár hónapra rá aztán, amikor meghalt az öregember, gyötrő kétségeivel végleg magára maradt.

 

Lánya hosszú éveken át várta képzeletbeli apját, próbált a nyomára bukkanni. Az után is, hogy elmaradtak az ajándékok, s neki már nem volt, mit mesélnie róla. Istenem, hányszor megkísérelte elmondani Annamáriának az igazságot, de az utolsó pillanatban mindig meghátrált! Attól félt, nagyobb bajt okoz neki azzal, ha megtudja, hogy hazudott. Lánya közben elvégezte a vendéglátóipari szakiskolát, pincérnő lett belőle, elköltözött otthonról, csak ritkán látogatott haza. A megye gyógyvizeiről híres üdülőhelyén dolgozott egy szállodában. Ott kapott rá a dohányzásra. Drága angol és amerikai cigarettákat szívott.

 

– Ő is biztosan ilyeneket szív – révedt az ujjai között parázsló cigarettára. – Ilyenkor mintha a közelemben lenne.

 

Hazalátogatásai után a dohányfüst az elérhetetlen világ édeskés illataként még napokig érződött a házban. Egyszer az asztalon maradt dobozból, maga sem tudja, miért, eltett néhány szálat.

 

A szoba túlsó sarkában komorló kasztenhez sántikál. Lehajol, kihúzza a fiókot. A rozsdás pléhdoboz alján a véres téli napokról tudósító megsárgult újságkivágások között három megpenészedett cigaretta lapul. A töredezett szélű papírszeleteken lyukas zászlók, kifakult arcú katonák, civilek fényképei.

 

A forradalom kitörésének hírére a faluban is elszabadultak az indulatok. Borús decemberi nap volt. Alkonyodott. Homlokát a konyha ablakához nyomva figyelte, amint a patak túlsó partján a pálinkától és a váratlan szabadságtól megrészegült férfiak a rendőrség épületénél gyülekeznek. Falkában, mint a farkasok, nézte a havon összeérő szürke árnyakat.

 

– Gyere ki, renegát! – üvöltötték. – Nézz a szemünkbe!

 

Elhallgattak. Egy ideig a hóban toporogtak, aztán újrakezdték.

 

– Gyáva szar! – ordították. – Ha nem jössz, kihozunk mi!

 

Mintha fekete-fehér filmen látta volna, meglódultak, betörték az ajtót, egymás hegyén-hátán tódultak az épületbe. A nagydarab, szakadt egyenruhás rendőrnek valahogy sikerült kimenekülnie. A befagyott patakon át egyenesen feléje tartott. Már a kapunál volt, amikor a felbőszült falubeliek utolérték. Az utca közepére rángatták, körbeállták, ütötték-verték, ahol érték, a földre lökték, rugdosták, rátapostak. Tágra meredt szemmel nézte, mint verik agyon, vetkőztetik meztelenre, vizelnek rá a vértócsában tornyosuló holttestre. Aztán a rendőrségről ölszámra kihordott iratokat rádobálták, meggyújtották. A lángok sercegve csaptak a magasba. Még akkor is ott állt, homlokát az ablakhoz tapasztva, amikor már messze járt a tömeg. Mintha a kinti hideg a csontjain át az agyába szivárgott volna, dermedten figyelte, amint az alaktalanná szenesedett hústömeg fölül a pernye fekete pillangói elkerengnek a csillagtalan éjszakában.

 

Visszateszi a dobozba a foszladozó újságkivágásokat. Az ágyhoz csoszog. Sóhajt. Lehetett volna másként is. Istenem, hogy örvendett, amikor egy idő után a lánya nem beszélt többé az apjáról! Azt hitte, normális életet fog élni. Férjhez megy, gyerekei születnek. De még vele sem jött ki. Rájött, hogy az a képzeletbeli apa volt az igazi kapocs közöttük. A róla szóló szavak kötötték össze őket. Annamária pár évvel a változások után hazaköltözött. Ha kérdezte, miért, azt válaszolta, csak. Ha tervei felől érdeklődött, a fejét rázta némán. Janónak, a szomszédos faluból áttelepedett vállalkozónak a kocsmájában dolgozott mindenesként.

 

– Bocsáss meg – simít végig lánya formátlan maszkká puffadt arcán.

 

Közeledő motorzúgást hall, gumiabroncsok csikorgását a kavicsos úton. A jármű megáll a ház előtt. Kékesen lüktető fény lengi be az alacsony helyiséget. Fehér alakok lépnek a szobába. Az ágyhoz mennek. Fölemelik lánya irdatlan testét, mely most mégis oly könnyűnek tűnik, mint elhaló sóhaj, leálló szívverés, fényben rebbenő lélek. Egy szempillantás az egész, s már nincsenek is ott. Ismerős hangot hall. A betört arcú hajasbaba nyekegve nevet a csendben.

 

 

 

 


Legfrisebb híreink




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében