"mintha pandémiás vonalak"
Kereső  »
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 24. (806.) SZÁM – DECEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Végül én, Mary Shelley
ANDRÉ FERENC
„A pokolba vezető út kritikusi erőtlenséggel van kikövezve” Interjú Lapis József irodalomtörténésszel
Árkossy István
A lélegző vonal cselekedetei 2.
Lövétei Lázár László
Zákeus fügefája1
PAPP-FÜR JÁNOS
Papp-Für János prózaversei
Ferencz Imre
Ferencz Imre versei
Simonfy József
Simonfy József versei
Balthasar Waitz
Balthasar Waltz versei
Ovio Olaru
Ovio Olaru versei
Sztaskó Richard
Végül mindig
Buna Blanka-Boróka
A mesék után (második rész)
Szakács István Péter
Pietà
FERENCZI SZILÁRD
Az újra nem élhető élet jegyében
Bartha Réka
Bambina, a jogvédelmi szuperhősnő
Radnai Dániel Szabolcs
„Sose látott, mégis nagyon éles képek”
ANDRÉ FERENC
Vidám bestiárium
Panoráma Uruguaytól Isztambulig
Jakabffy Tamás
Hangfelvétel-múzeum 9.
HORVÁTH BENJI
Idő és fény
 
FERENCZI SZILÁRD
Az újra nem élhető élet jegyében
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 24. (806.) SZÁM – DECEMBER 25.

A kristálykék szemű David Attenborough leplezetlen félelemmel, némi lemondással, majd végül bizakodóan tekint a kamerába, és legalább háromszor mondja ki, hogy az Egy élet a bolygónkon (A Life on Our Planet) című netflixes, 83 perces természetdoku-életrajzi film a saját tanúvallomása. Tanúvallomása mely perben? Milyen bűntényt követett el kicsoda, aminek ez az agg lovag tanúja volt? – kérdezi az egyszeri néző, jóllehet tudhatná, hiszen elég egyértelműen őt nézi a 94 éves szempár. Ezen a ponton illene tudatosítani: mi vagyunk a tettesek. No de ki az áldozat? – hangzik az újabb naiv kérdés, s a válasz: megint mi. Mi, emberek, mindannyian. Az önpusztítás örök bajnokai.

 

A Netflix-produkció, melyet Alastair Fothergill, Jonathan Hughes és Keith Scholey rendeztek – mind kipróbált természetfilmesek – 2020 októberétől ki tudja, meddig látható online streamingben. Főszereplője Attenborough és a természet, továbbá az idős természetbúvár szakmai életének vázlatos idővonala, amelyen az alkotók érezhető tükröztetésben szemléltetik az emberpopuláció, valamint a levegő széndioxid-tartalma növekedését szemben a más életformák kipusztulásának arányával. Körülbelül 65–70 év hosszan tartó időszakon át nézzük tehát – háttérben Attenborough hangos eligazítójával, aki gyakran premier plánban magyaráz – a különféle életformák eleinte lassú, majd gyors leépülését. Azazhogy leépítését, mert a megfogyatkozott életállomány egész konkrétan a mi lassú szívós pusztító munkánk eredménye. Szárazföldön, vízben, levegőben egyaránt. Míg Attenborough meséli, hogy mi mindent hagytunk veszni annak érdekében, hogy nagyjából az utóbbi két évszázad során jóllakhassunk és a pénztárcánk is dagadjon, az ő közreműködésével forgatott korábbi természetfilmekből és -sorozatokból kapunk gazdag válogatást annak érdekében, hogy veszteségérzetünk kellően felerősödjék.

 

Amikor pedig a rombolás leltára csúcsra jut (például azon a döbbenetes számsoron keresztül is, hogy a bolygó élőlénytömegének mindössze 4%-át jelentik a vadon élő állatok, de a bedarálásra váró haszonállataink úgy uszkve felét), gyors előre tekintés következik abba a jövőbe, amelyet Attenborough már nem ér meg, és itt – ha eddig nem vettük komolyan a múltat és a jelent – valóban illene aggódni. Az előrejelzés iszonyatos, az elszabaduló természeti jelenségek hangzavarába viharos dobverések és nyújtottan rezgő húrszólamok vegyülnek. De – újabb fordulat – nincs minden veszve. Okosan, személyi, kisközösségi, országos, globális szinten változtatni tudunk, nagyobb befektetésekkel és viszonylag egyszerű életmód-változtatással – áll hozzá optimistán Attenborough. Nem szükséges tehát belerokkannunk, hogy a természet egykori egyensúlya visszaálljon. Tartozunk élőlénytársainknak vele, de elsősorban magunknak tartozunk, ha nem kívánunk besorozni a kipusztult fajok közé.

 

Mindezt két bejátszást keretezi Pripjatyból, a csernobili atomkatasztrófa közvetlen szomszédságából, abból a sietősen kiürített ukrajnai városból, ahol bár sok tömbház és középület máig üresen áll, tulajdonképpen ismét úrrá lett rajta a zöld természet, buja erdő nőtt a betonrésekbe. Az atomszerencsétlenséget is rossz tervezés és emberi tévedések okozták, akárcsak a globális katasztrófát. Ne legyünk már önmagunk Csernobilja – javasolja Attenborough –, mert a természet túléli, ránk nézve viszont végzetesek lehetnek saját tévedéseink. Az élővilág 94 éves szerelmesének tanúvallomása azok számára is vészjelzés kellene legyen, akik nem feltétlenül vannak meggyőződve róla, hogy a klímaválság minden súlyával tényleg itt a nyakunkon.

 

A film címe nyilván az agg tudós-riporternek a természetjárásban eltöltött hosszú életművét jelöli, de egyszerre jelenti az emberiség saját egyetlen életét, melyet önkezével készül kioltani, és egyszerre az összes életet mint életmindenséget ezen a magányos kék bolygón. Szubjektivizmusa, és egyben globális, szóval engem is érintő üzenete után nem múlhat el ez a filmajánló anélkül, hogy pár személyes és magam felé is fordított kíméletlen megjegyzéssel én is ne járuljak hozzá az Egy élet a bolygónkon befogadásához.

 

Ha valaki netán azt hinné 2020-ban még, az emberemlékezet óta legaktívabb hurrikánévadban és – mióta a bolygó hőmérsékletét mérik – a legmelegebb évben, hogy öngyilkos iparosító hajszánk során a bolygót rágjuk halálra, és azt kell elsősorban menteni, téved. A „Save the Planet!” felkiáltás lényegében értelmetlen. A bolygó köszöni szépen, de megmarad. Illetve hát ugye, a mi kipusztulásunkat követően is itt lesz. Bujábban, vadabbul, fenségesebben fogja újjáépíteni lassan egykori önmagát, egykori városokat, könyvtárakat, dúsított uránerőműveket fog apránként benyelni. Azután, hogy mi sikerrel eltettük magunkat láb alól. Tömeges önkinyírásra készülünk, csak előbb még eltüntetjük a kicsiket és a védteleneket is. Akarva, vagy bármennyire akaratlanul, de nyilván mégis előre megfontolt szándékkal.

 

Az egész tulajdonképpen roppant ironikus és embertelen, pedig emberek cselekszik a maguk valós igényére (mely javarészt hanyagolható) és képzelt boldogítására. Az élelem-előállítás folyamatában (amit amúgy is durván elpocsékolunk) megszüntetjük élő éléskamránk jövőjét, mindenkori jelen túlélésünk érdekében bevetett túlzásainkkal a tudatos jövőrombolás veszélyes játékát űzzük. Mindent irtunk, szándékosan vagy szándéktalanul. Aztán vészharangokat kongatunk, sietünk ültetni, konzerválni, mesterségesen megtermékenyíteni. Ebben a hajszában minden kipusztuló és kipusztított állat és növény életének elmúlásával tulajdonképpen – és roppant szemléletesen – magunk alatt vágjuk a fát. Az „önveszélyes”-t tehát bátran besorolhatjuk az emberiség alapvető tulajdonságai közé, és legalább napi egyszer emlékeztetnünk kell rá magunkat. Ugyanis az ember híresen csak a közvetlen halálveszély tudatosításakor tenne meg mindent azért, hogy visszakaphassa azt az időt, melyet becsszós ígérettel másképpen élne, nem kitaszítva önmagát a szakadék szélére. Csakhogy immár a szakadék széle jégből van, és rohamosan olvad.

 

 

David Attenborough: Egy élet a bolygónkon (David Attenborough: A Life on Our Planet), színes brit életrajzi film, dokumentumfilm, 83 perc, 2020. Rendező: Alastair Fothergill, Jonathan Hughes, Keith Scholey. Zene: Steven Price. Operatőr: Gavin Thurston. Vágó: Martin Elsbury. Szereplők: David Attenborough, Max Hughes.

 

 

 

 


Legfrisebb híreink




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében