"mintha pandémiás vonalak"
Kereső  »
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 24. (806.) SZÁM – DECEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Végül én, Mary Shelley
ANDRÉ FERENC
„A pokolba vezető út kritikusi erőtlenséggel van kikövezve” Interjú Lapis József irodalomtörténésszel
Árkossy István
A lélegző vonal cselekedetei 2.
Lövétei Lázár László
Zákeus fügefája1
PAPP-FÜR JÁNOS
Papp-Für János prózaversei
Ferencz Imre
Ferencz Imre versei
Simonfy József
Simonfy József versei
Balthasar Waitz
Balthasar Waltz versei
Ovio Olaru
Ovio Olaru versei
Sztaskó Richard
Végül mindig
Buna Blanka-Boróka
A mesék után (második rész)
Szakács István Péter
Pietà
FERENCZI SZILÁRD
Az újra nem élhető élet jegyében
Bartha Réka
Bambina, a jogvédelmi szuperhősnő
Radnai Dániel Szabolcs
„Sose látott, mégis nagyon éles képek”
ANDRÉ FERENC
Vidám bestiárium
Panoráma Uruguaytól Isztambulig
Jakabffy Tamás
Hangfelvétel-múzeum 9.
HORVÁTH BENJI
Idő és fény
 
Radnai Dániel Szabolcs
„Sose látott, mégis nagyon éles képek”
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 24. (806.) SZÁM – DECEMBER 25.

Szálinger Balázs első szépprózai kötete, az idén ősszel megjelent Al-dunai álom izgalmas poétikai kísérletezés eredménye. A karcsú, mondhatni aprócska könyv, amely – mint a fülszövegből megtudhatjuk – egy 2018 tavaszán történt „utazás krónikáját” igyekszik elbeszélni, félúton van az irodalmi „melléktermék” és a modern útirajz között. Irodalmi melléktermék, mivel a szerzői alkotómunka különböző fázisai – a 2018 végén megjelent 361° verseskötet és a tavaly bemutatott Puccini-darab „munkálatai” – közepette született, mintegy az azokat körülölelő inspiráló élményanyagként (vagy épp hátráltató tényezőként) elgondolható utazás apró emlékeit gyűjtve egybe. Ugyanakkor a műnek szikár struktúrát adó, lineáris elbeszélést eredményező naplóforma („Első nap…”, „Második nap…” stb.) hangsúlyozottan az esszészerűség és az önéletrajziság kódjait is mozgató utazási irodalom hagyománya felé lép el – s ez utóbbi ambíciót a töredékes, néha már-már tessék-lássék módon összefűzött feljegyzések közé ügyesen bedolgozott kultúrhistóriai anyag is megerősíteni látszik. Jóllehet a megkapó könyvborító nagytotált ígér a magyar irodalomban leginkább Jókai Az arany emberéből ismert Vaskapu vidékéről, az Al-dunai álom inkább csak ideig-óráig felvillanó perspektívák (emlékek, tájképek, történelmi léthelyzetek) rögzítésére és az azokba való pillanatnyi belefeledkezésre vállalkozik.

 

„A valósággal való egyezés nem a véletlen műve. / Hanem a költői képzeleté” – olvashatjuk a mű legelején. E megállapítás nem csupán erőteljes mottó, amely ügyesen kerüli el az obligát pretextus-hajhászatot és a jelölt idézetekkel járó miszticizmust – hanem a könyv voltaképpeni tétje is. Ugyanis a kötet, amely a felszínen egy, az Al-Duna vidékét bemutatni kívánó útirajzként ajánlja magát, egyszersmind álom és való, világteremtő képzelet és kézzel fogható tényszerűség kapcsolatáról szóló földrajzi-kultúrtörténeti (és legalább ennyire: esztétikai) gondolatkísérlet. Abba az egy hónapos útba, amelyet Szálinger Balázs, várandós felesége és születendő gyermekük a történelmi Magyarország délkeleti csücskén együtt töltöttek, egy kedves jeselnicai román pár (Gigi és Julieta) vendégszeretetét élvezve, lépten-nyomon beférkőzik a képzelet határtalansága és illuzórikussága. Mi több, a könyv végére érve a teljes ott töltött idő, a tágan értett Al-Duna vidékén (új Orsován, a Duna-könyök magaslatain, a bulgáriai Vidinben és másutt) megtett kisebb-nagyobb kirándulások, felfedezések – de ugyanígy az ötnapos pesti-dunántúli kitérő és a Szabadkán át vezető visszaút − egészében egy furcsa nosztalgikus-elégikus álom epizódjaiként tűnnek föl. A táj végletesen poétikus átérzékenyítését azonban időről időre megakasztják a narrátor önreflexiói, kiszólásai: „Olyan ez a vidék, mint egy álom, néha meg kell ráznom magam, nehogy megszokjam. Egyáltalán nem ez a normális” (194.) – az ihletett átszellemülés és józan rácsodálkozás játékos billegetése dinamikát kölcsönöz a szövegnek.

 

Az álommotívum ismétlődése és az illuzórikusság állandó jelenléte ugyanakkor cseppet sem kizárólag a nagy hagyományokkal bíró kultúrtoposz (hindu filozófia, Calderón, Schopenhauer) túlhasználatából vagy a szerző-elbeszélő költői látásmódjából vezethető le. Az útirajz tárgya, az al-dunai táj – egészen pontosan a könyv első és utolsó pár fejezetében középpontba állított Orsova –, s annak esztétikai megtapasztalása és kultúrtörténete maga implikálja ezt a beállítást. Az a város ugyanis, amelyről az Al-dunai álom tetemes része szól, s amelynek igaz történetét a nyolcvanéves helybéli magyar bácsi, Marosán Valér meséli el Szálingernek, valóban az emberi képzelet terméke. A régi Orsova, amely az 1913-ban kisvártatva magyar közigazgatás alá vont Ada-Kaleh szigettel együtt az első világháború után Románia része lett, majd a hatvanas-hetvenes évek fordulóján a Vaskapu I. vízerőmű (a „Hidrocsentrál”) megépítése miatt mesterségesen elárasztásra ítéltetett – maga a modern Atlantisz. „Az igazi kataklizma itt nem a háború volt, hanem az erőmű megépülése, a békeidők nagy vívmánya. […] Azaz a civilizáció sikere, a tudomány […], az emberi munka” – „Ha van békebeli pokol, az ilyen lehet.” (198-199.)

 

Orsova eltűnésének és az új város felépülésének (az utolsó előtti naplóbejegyzésbe illesztett) plasztikus leírásához enyhén apokaliptikus retorika társul: „A víz az erőmű megépülésével párhuzamosan, napról napra, szép lassan emelkedett. […] Először nem jött nagy víz, de aztán egyszer több napon át esett az eső, akkor hirtelen nagyon látványos lett az új világ. […] A régi város emlékei eltűntek. Iskolai, hivatali papírok, könyvek, tárgyak. Térképek, a város múltja, sajtója, semmi se lett megőrizve folytatva vagy felmutatva. […] Hát így pusztult el a régi Orsova.” (200-201.) Ennek megfelelően a narrátor jövőbeli víziója − mely ugyan visszatér a képzelet–valóság egymásba csúszásához, de végtére is a természet organikus történelemformáló mivolta mellett tesz hitet – ugyancsak inkább kísérteties, mint felszabadító: „Az orsovai öböl nem lesz mindig öböl, egyszer újra előkerülnek a feketén konzerválódott fák és villanyoszlopok, hídpillérek és kőrakások. Te is tudod, hogy így lesz, én is tudom, hogy így lesz.” (203.)

 

Az elsüllyedt Orsova múltjában-jelenében való fájdalmas elmerülés valósággal beleég az utazó emlékezetébe („Képek vibráltak a szemem előtt, ahogy hazavezettem Jeselnicára. Sose látott, mégis nagyon éles képek”, [202.]), ugyanakkor e tapasztalat nem csúszik át feloldhatatlan reménytelenségbe: a kultúra közösségteremtő erejébe vetett hit segít áthidalni az emberi képzelet karcolta éles határokat. S mindez még a szomszédos nemzetállamok nevetségesen rivalizáló történelemfelfogásán oly sokszor zsörtölődő szerző-elbeszélőnek is reményt ad, a földrajzi-kulturális meghatározottságokat az identitás kifejezetten értékes dimenziójaként ismerve el. Ugyanis az Al-dunai álom nem csupán az elpusztult Orsova históriája – legalább ennyire a másik iránti fogékonyság, a részvét nagyszerű, érzékeny könyve is. A jeselnicai háziakkal, Gigivel és Julietával való óvatos ismerkedés momentumai (a meghitt emlékidézések, a nyelvi nehézségeket leküzdését segítő Google Translate spontán poézisei, a közös román–magyar gasztronómiai kalandok – minden cu paprika és cu cujka) a könyv legszebb lapjai közé tartoznak. A nemzetállamok fölötti birodalmi tudatban rejlő mély kulturális kötelékekre (és az idegenben az otthonosra) való ráeszmélés pillanatát jeleníti meg a szerbiai Negotin környékén az utazó elé táruló táj látványa: „Ismeretlen tájon, egy idegenül viselkedő Duna mellől meglátni kívülről a Kárpátokat. […] Felemelő érzés volt, hogy az ott már: a hazám. […] Mint amikor az M7-esen Fonyód után egy-egy fasor mögött már látszik a Keszthelyi-hegység. Csak […] élesebb, mellbevágóbb és egyszerre megnyugtatóbb volt, kívánom mindenkinek.” (99.)

 

S a nem ok nélkül tavaszra (április-májusra) időzített/esett al-dunai utazásba nem csupán az önéletrajzi beszélő regionális-lokális narratívákra fogékony, igen karakterisztikus egyénisége és szellemi közege (Bréda Ferenc, Cserna-Szabó András, Király Zoltán, Bödőcs Tibor, a Hévíz folyóirat stb.) íródik bele, hanem az anya (Zsófi) és a születendő gyermek jelenlétének megkülönböztetett érzelmi szituációja: a várakozás szentsége is. Az az érzés, hogy bár „mégse sikerült se úszni, se csónakázni, se megjárni a Transalpinát, se fölmenni az Allionra”, jövőre, azután vagy valamikor egyszer úgyis „meglesz minden”. Ahogy Gigi mondja: „legelöl úszik majd a Bebe, utána az anyukája, végül mi ketten a csónakon cu paprika és cu cujka.” A várakozás álomszerű időszaka pedig örökké emlékezetes marad: „Tibikének van a legutóbbi estjében az, hogy ha jön a gyerek, akkor addig tartott a mi bulink, onnantól már az ő bulija kezdődik. […] Hát mi a legszebb helyen zárhattuk a mi bulinkat, a legszebb helyen, amit csak képzelni lehetett.” (205.)

 

 

Szálinger Balázs: Al-dunai álom. Budapest, Magvető, 2020.

 

 

 

 


Legfrisebb híreink




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében