"mintha pandémiás vonalak"
Kereső  »
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 24. (806.) SZÁM – DECEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Végül én, Mary Shelley
ANDRÉ FERENC
„A pokolba vezető út kritikusi erőtlenséggel van kikövezve” Interjú Lapis József irodalomtörténésszel
Árkossy István
A lélegző vonal cselekedetei 2.
Lövétei Lázár László
Zákeus fügefája1
PAPP-FÜR JÁNOS
Papp-Für János prózaversei
Ferencz Imre
Ferencz Imre versei
Simonfy József
Simonfy József versei
Balthasar Waitz
Balthasar Waltz versei
Ovio Olaru
Ovio Olaru versei
Sztaskó Richard
Végül mindig
Buna Blanka-Boróka
A mesék után (második rész)
Szakács István Péter
Pietà
FERENCZI SZILÁRD
Az újra nem élhető élet jegyében
Bartha Réka
Bambina, a jogvédelmi szuperhősnő
Radnai Dániel Szabolcs
„Sose látott, mégis nagyon éles képek”
ANDRÉ FERENC
Vidám bestiárium
Panoráma Uruguaytól Isztambulig
Jakabffy Tamás
Hangfelvétel-múzeum 9.
HORVÁTH BENJI
Idő és fény
 
Jakabffy Tamás
Hangfelvétel-múzeum 9.
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 24. (806.) SZÁM – DECEMBER 25.

A vegytiszta megvilágosodást ismerhetjük fel abban a döntésben, amelynek nyomán híres zenehallgatós jelenetében Hannibal Lecter doktor (A bárányok hallgatnak, 1991) épp Bach Goldberg-variációiba merül bele, nem pedig egyéb zenébe. Kétségtelennek látszik hát, hogy Jonathan Demme rendező és Suzana Perić zenei szerkesztő a legpontosabban találta meg – hogy hosszú, módszeres kereséssel-e vagy épp hirtelenül ihletett szikraként, egyre megy – a diabolikus és briliáns intelligenciájú sorozatgyilkos jelleméhez leginkább illő „hallgatnivalót”. Érzéki gazdagság és mély, csiszolt értelmesség, fülbemászás és mérnöki fegyelem, szépség és precizitás elegyét kellett megtestesítenie e figyelemfókuszba kerülő zenének. E tekintetben csakugyan aligha mutatkozik jobb megoldás a Goldberg-variációknál.

 

Lecter, illetőleg az őt alakító Anthony Hopkins Glenn Gould 1981-es felvételét hallgatja, amely kétségkívül jelentős tétele a Goldberg-variációk lélegzetelállító interpretációtörténeti listájának. Most mégis egy másik „múzeumi tételt” kínálnék: Claudio Arrau 1942-es felvételét, amelyet 2016 augusztusában restaurálva adott ki újra a Sony Classical. Ezzel a felvétellel is az a helyzet, ami sok, szerencsésen ránk maradt régiséggel: megállapíthatjuk, hogy ma már összehasonlíthatatlanul pontosabban, kiműveltebben – majd hogy azt nem mondtam, megcsináltabban – játsszák (meg persze sokszor előítéletesebben, illetve az előítéletekkel szembeni forradalmi kapálózással). Csakhogy e régi előadások lelke az, ami utánozhatatlanul érvényes, igazi, beszippantó. A chilei zongorista-nagyság Arrau is úgy játszotta a BWV 988-as variációkat, hogy azóta is lebilincsel. Hol üdeségével, hol monumentalitásával, drámai szélességével vagy elmütyürkéző cizelláltságával – arrauságaival.

 

Van, aki „bevehetetlen, de sokat ostromlott” bércnek tartja, s azt vallja: kár egyáltalán belefogni, ha nincs az előadónak érdemi mondanivalójú és kiforrott koncepciója Bach egyetlen nagy ívű variációs művéről. Ehhez képest – vagy tán épp emiatt – egészen elképesztő, hányan, hányféle módon és hangszeren játszották és/vagy rögzítették hangfelvételen. Bár manapság legtöbbször zongorán adják elő, a mű valamilyen billentyűs hangszerre született (elsősorban csembalót kell érteni ezen). A legrégibb fennmaradt Goldberg-hanganyagok is csembaló-előadásokról készültek (például Wanda Landowska). A zongorás és csembalós interpretációk tömegében izgalmas színfolt Jean Guillou, aki 1987 novemberében az Alpe d’Huez-i Havas Boldogasszony templomban orgonán játszotta el, Maggie Cole 1991-ben clavicembalón, Szakály Ágnes és Farkas Rózsa 1998-ban cimbalmon; Catrin Finch 2008-ban hárfán. De tudunk kamarazenei felvételről is (New European Strings Chamber Orchestra, Dmitri Sitkovetsky átiratában, 1993). És persze – merő érdekességként – muszáj a jazz-zongorista óriást, Keith Jarrettet is említenem, akinek csembalón előadott változatát 1989 januárjában rögzítették.

 

Bár Chilében született, és gyermekkorát is ott töltötte, a csodagyerek-számba menő Arraut (1903–1991) tízéves (!) állami ösztöndíjjal küldték Németországba. A berlini Stern konzervatóriumba jutott, ahol a Liszt-tanítvány Martin Krause irányította zenei-zongoristai fejlődését. Épp csak hogy betöltötte tizenegyedik életévét, már Liszt hírhedten nehéz tizenkét Transzcendentális etűdjét és Brahms Paganini-variációit játszotta. Harmincegy éves volt, amikor Bach legjelentősebb billentyűs hangszerre írt műveiből tizenkét előadói estbe szervezett antológiát mutatott be. Vélhetőleg ennek a „projektnek” az előkészületei alapozták meg az említett 1942-es hangfelvételt.

 

Nem Arrau az egyetlen, de ő kifejezetten azok közé tartozott, akik a bachi kompozíció kristályos szerkezetét-szövetét tudatos hűséggel követték. Akkoriban még nem hasadt ketté a „régi” művek előadási koncepciójával összefüggő művészi alapmagatartás két lehetséges irányra (historikusok és kortárszenei megvalósítók). Arrau Goldberg-előadásában Bach matematikai, számszimbolikai és retorikai hitvallásának egészét jól érzékelhetjük. A kánonok, karaktervariációk, nyitány- és táncváltozatok – és persze nem utolsósorban a korabeli popzenére (értsd: két közkedvelt dalra) is épülő 30. variáció, a Quodlibet – Arrau előadásában eleven, de nem virtuózkodó, meggyőző, de nem erőszakos hangvétellel állnak elénk. Arrau artikulációja, csalhatatlan szintaktikai érzéke, a zenei romantika tanulságainak bölcs el nem utasítása egyaránt hozzájárul ahhoz, hogy a Goldberg-variációkat – amelyeket egykor, a mű megjelenése után egyszerű hangszergyakorlatnak tekintettek – mára A fúga művészetééhez fogható elismerés, áhítatos csodálat övezze.

 

 

 

 


Legfrisebb híreink




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében