Tudhattam volna
Már egy ideje nem jártunk arrafelé.
A darazsak fészket építettek a verandán,
pontosan a hátsó bejárattal szemben,
ahol a vaskorlát a falba illeszkedik,
sok ilyen darázsfészket láttam már,
akkorák, mint egy kisgyerek ökle,
precíz, mérnöki munka volt ez is,
ellenségesen röppentek ki belőle
hárman-négyen, amikor kinyitottam
az ajtót. Tisztes távolságból egy
nagy adag rovarirtót fújtam rájuk,
szanaszét szálltak kétségbeesetten,
az egyikük még egy ideig szédülten
vissza-visszatért, de mindig megrettent
az utolsó pillanatban. „Pusztító szelet
küldök Babilóniára” – jutott eszembe
teljesen váratlanul. Darázsfészket
elpusztítani, tündöklő metropoliszt
vagy kincsekben dúskáló országot
lerombolni ugyanannyi az Úrnak.
Egyetlen templomért. Vagy pedig
a darazsak eljövendő bűneiért.
Neki ezer esztendő csak egy pillanat,
semmi különbség a messzire fénylő
Babilónia és az ajtónk előtt lázongó
darazsak között. Aki mindenható, annak
sem az egyikhez, sem a másikhoz
nincs szüksége semmiféle erőre.
De ezek szerint a hatalmas Babilóniát
és egy parányi darázsfészket megtartani is
ugyanaz. Éppen olyan könnyű lenne
megőrizni ezt is, azt is. Nem törvény
a teremtés. És nem törvény a pusztítás.
Tudhattam volna, hogy aki megkíméli
a darázsfészket, valójában Babilóniát
kíméli meg. De most már késő.
Görög út
Az idén nem megyünk Görögországba,
pedig már másfél évtizede minden
nyáron eltöltünk legalább egy hetet
az Égei-tenger északi partján, Nea
Potideában, a háromujjú Halkidikí-félsziget
legnyugatibb ujján, Kasszandrán, de most
úgy döntöttünk, nem vállaljuk a kockázatot,
főleg a határátkelőknél, hiszen a járvány
miatt mindenféle űrlapokat kell kitölteni,
és amellett, hogy nyilvántartásba vesznek,
állítólag a koronavírus-tesztet is el kell
végeztetnie mindenkinek, de nem is ez a baj,
hanem újabban minden bizonytalan,
nem lehet tudni, mi történik egy hét alatt,
amíg mi a sós, langyos hullámokkal
birkózunk szelíden, vagy estefelé hosszan
figyeljük a hófehér sirályok repülését,
nem fogunk hát ebben az évben simára
csiszolt kavicsokat gyűjteni, nem kerülgetjük
a vízalatti kövek közt feketén meghúzódó
tüskés tengeri sünöket, nem érezzük úgy, hogy
ide kellett volna születni, és talán még
most sem lenne késő végleg itt maradni,
nem mondjuk el tizedszer, századszor is,
hogy igen, egy olyan helyen, ahol az öböl
túlsó partján tiszta időben fel-feldereng
az Olümposz, könnyű elképzelni Heléna
pusztító szépségét vagy Odüsszeusz hosszú
bolyongását, és könnyű átölelni reggel
a még álomittas tengert, mint egy hatalmas,
ébredő női testet, nem, ezúttal mégsem utazunk
Görögországba, nem fogom megírni újabb
szonettekben, amiről nem írni kellene, hanem
egyszerűen csak élni benne, de íme, most is
azt írom, amit nem írhatok meg, legalább
egyetlenegy versben mégis, látszólag
a hiányról, bár utólag teljesen mindegy,
hogy az emlékeinkről beszélünk-e valóban
vagy arról, ami nem lehet ismét emlék.
