"nem lehet tudni, mi történik"
Kereső  »
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 1. (807.) SZÁM – JANUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Mărcuțiu-Rácz Dóra
Vegyen mély levegőt és indítsa újra gépét
Zsidó Ferenc
Ami a történet által megmutatkozni vágyik. Beszélgetés Balázs K. Attila költővel, íróval
Markó Béla
Markó Béla versei
Balázs K. Attila
A hír
Vörös István
Vörös István versei
Biró Mónika-Anita
Homo artificialis, avagy Ádám modern köntösben
Sebők György
Sebők György versei
Oláh Péter
Oláh Péter rövidprózái
Horváth Eve
Horváth Eve versei
Dankó Tímea
Dankó Tímea versei
Traian T. Coșovei
Traian T. Coșovei versei
Tóth Mária
Piac
Cseh Katalin
Cseh Katalin versei
Pipics János
John Betjeman, a koszorús költő
Jakab-Benke Nándor
Hollywood alulnézetből
Karácsonyi Zsolt
Az ember(tömeg) tragédiája
Tankó Andrea
Ellenállni a mágusi rontásnak
Asztalos Veronka-Örsike
A humor árnyékában
Kapcsolatok újragondolása
Jakabffy Tamás
Amikor a fiúk összeálltak
HORVÁTH BENJI
Rétegződések. Interjú Sipos Sándorral
 
Vörös István
Vörös István versei
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 1. (807.) SZÁM – JANUÁR 10.

Ami rég tönkrement

 

Új tapasztalatokat szerzett az időről,

de elfelejtette és ebédelni ment.

Az idő aktívabban őröl,

mióta semmit nem kezdhetsz elölről,

s a változás-index kileng.

 

Gyáván ülünk a semmiben,

és bátran futunk ki belőle.

A világ érdekesebb összedőlve,

mint épülőben, azt hiszem.

 

Mindenki úgy tesz, mintha nem

világvége volna ez, Istenem.

És ételt rendelünk egy hónapra előre,

 

virágszirom meg hó hullik a földre,

korlátai közül kitörne

 

ami már nincs, ami rég tönkrement.

 

 

Húsvét karantén idején

Lappangva jön most a tragédia,

a házunkban is meghalt már egy ember,

nem sokat kezdhetsz még a félelemmel,

hisz megszoktuk, hogy halandók vagyunk.

A gyorsaságát meg kell vonnia,

 

ha kikapcsol, s újra indul agyunk,

ki túl nagyot tervezni végre nem mer.

Mi hátán vitt bennünket, most megunt –

az értelmes történelem.

 

Marad a sok kérdés, a nem s igen,

a talán és a nem tudom,

a belobbanó félelem,

 

a józanság harmadnapon,

hogy nem érdemes feltámadni se.

 

Az öröklétnek ez a képlete.

 

 

Két űr

 

 

Az nem igaz, hogy nem bagózok rá se,

a táj olyan, akár a tájseb,

az ég olyan, akár egy nagy ózonlyuk,

itt az ideje, hogy kimondjuk,

mi nem kimondva volna jobb,

 

önnön gondja körül forog,

fölé mered, akár a várhegy,

a lezárt falun átmegy,

nem szellem, lélek, és nem is dolog,

 

fejükre állt állapotok,

élére állított remény.

Ki rombolja? Majd kezdem én!

 

Mostantól már ilyen marad,

a szép hever a rút alatt,

 

megmutatja, milyen legény.

 

+

 

De mégse kell, hogy így legyen,

 

a rosszat csak elképzelem,

hogy aztán másfelé tereljem

 

a jövőt, hiszen gyenge jellem,

zavarja minden sérelem,

de örül, hogyha megdicsérik,

 

ráismerünk benne magunkra,

az önismeret így megóvja

az eljövőt, attól, hogy összemérik

sok portréjával, ami régen készült,

 

szolgálna inkább menedékül,

csak ne kelljen a panasszal az égig

felhatnia, mert azt beszélik,

rövidlátó, s egy kicsit szédül.

Ha föl-, s aztán lenéz, megláthat két űrt.

 

 

Kezdet

 

 

A napból szívok most erőt,

túlélni nagy bajunk,

az életet, mit nagyba únt

mindenki, s most halállal telt a föld.

Egy titkos jel jelent meg a kapun,

 

minek a létezését el se hittem volna:

itt válik majd a valótlan valóra.

A lét magát most azzal óvja,

a végtől a kezdethez visszafut.

 

Nincs, aki tudja, hogy ez nem kiút,

az áltudást a fejünkből kiszórja,

és baj a bajra, jó a jóra jut,

 

megalapítja, amit rég az ég

elénk tett le, mint találós mesét.

 

Hogy ne fejtsék meg, az a sorsa.

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében