Ami rég tönkrement
Új tapasztalatokat szerzett az időről,
de elfelejtette és ebédelni ment.
Az idő aktívabban őröl,
mióta semmit nem kezdhetsz elölről,
s a változás-index kileng.
Gyáván ülünk a semmiben,
és bátran futunk ki belőle.
A világ érdekesebb összedőlve,
mint épülőben, azt hiszem.
Mindenki úgy tesz, mintha nem
világvége volna ez, Istenem.
És ételt rendelünk egy hónapra előre,
virágszirom meg hó hullik a földre,
korlátai közül kitörne
ami már nincs, ami rég tönkrement.
Húsvét karantén idején
Lappangva jön most a tragédia,
a házunkban is meghalt már egy ember,
nem sokat kezdhetsz még a félelemmel,
hisz megszoktuk, hogy halandók vagyunk.
A gyorsaságát meg kell vonnia,
ha kikapcsol, s újra indul agyunk,
ki túl nagyot tervezni végre nem mer.
Mi hátán vitt bennünket, most megunt –
az értelmes történelem.
Marad a sok kérdés, a nem s igen,
a talán és a nem tudom,
a belobbanó félelem,
a józanság harmadnapon,
hogy nem érdemes feltámadni se.
Az öröklétnek ez a képlete.
Két űr
Az nem igaz, hogy nem bagózok rá se,
a táj olyan, akár a tájseb,
az ég olyan, akár egy nagy ózonlyuk,
itt az ideje, hogy kimondjuk,
mi nem kimondva volna jobb,
önnön gondja körül forog,
fölé mered, akár a várhegy,
a lezárt falun átmegy,
nem szellem, lélek, és nem is dolog,
fejükre állt állapotok,
élére állított remény.
Ki rombolja? Majd kezdem én!
Mostantól már ilyen marad,
a szép hever a rút alatt,
megmutatja, milyen legény.
+
De mégse kell, hogy így legyen,
a rosszat csak elképzelem,
hogy aztán másfelé tereljem
a jövőt, hiszen gyenge jellem,
zavarja minden sérelem,
de örül, hogyha megdicsérik,
ráismerünk benne magunkra,
az önismeret így megóvja
az eljövőt, attól, hogy összemérik
sok portréjával, ami régen készült,
szolgálna inkább menedékül,
csak ne kelljen a panasszal az égig
felhatnia, mert azt beszélik,
rövidlátó, s egy kicsit szédül.
Ha föl-, s aztán lenéz, megláthat két űrt.
Kezdet
A napból szívok most erőt,
túlélni nagy bajunk,
az életet, mit nagyba únt
mindenki, s most halállal telt a föld.
Egy titkos jel jelent meg a kapun,
minek a létezését el se hittem volna:
itt válik majd a valótlan valóra.
A lét magát most azzal óvja,
a végtől a kezdethez visszafut.
Nincs, aki tudja, hogy ez nem kiút,
az áltudást a fejünkből kiszórja,
és baj a bajra, jó a jóra jut,
megalapítja, amit rég az ég
elénk tett le, mint találós mesét.
Hogy ne fejtsék meg, az a sorsa.
