Hollócsőr kisasszony
nézem, ahogy előbújik a kredenc alól, csőrében
elgurult parafa dugó, meddig van nyitva a bolt?
egy kis bikavért kellene hozni. száraz torokhang,
úgy tesz, mint akinek végül is egészen mindegy.
hogy szesz lesz, vagy irtózatos józanság, amitől
égnek állnak a tollai. inkább jógázni kellene.
sóhajtja átszellemülten, micsoda ászanákat
gondolt ki még a nyáron! de azóta megint
megváltozott a klíma, ide hidegek jönnek,
idegesítő, monoton körkörösség. hétfőnként
ki kell rakni a kukát. kedden hajnalban ürítik.
mindig ide lyukad ki, az élők és holtak között
oldalog óvatosan, semmiről sem dönt, mindenben
inkompetens. az esték bensőségesek, a hajnalok
őszinték. a nappalt valahogy kibekkeli, amennyire
a becsületéből telik. „mintha meghaltál volna,
és mégis élnél, és egyszerre élveznéd mindkét
állapot előnyeit.” olvassa dosztojevszkijnél, ó
ez milyen találó. vagy ez: „van itt valaki? ki kopog?
én vagyok, mondta findlay. takarodj, senki sem
hívott! ugyan már, mondta findlay.” nézem,
ahogy elbújik a kredenc alá, csőrében papírokkal.
kiborítom a hamutálat, a poharat elmosom.
Jéger
kicsi kicsiszolt kő vagy, átlátszóan tiszta üvegtőr,
élesen lágy, lány. nő. metszően meleg, az évszakhoz képest.
lampionégők a kálvinon, két felespohár a padon.
az égre nevetsz, nézem a profilodat. még bármi lehet.
távolról közelítünk, ahogy a verssoroknál, mintha fókuszt
keresnénk, de minden elmosódik, esetleges, ha bemozdulunk.
nem lehet tudni, mi lesz, megint te álltad a cechet. tartozni
hozzád vagy nem tartozni? egy fecske nem csinál nyarat.
a fényes, mogyorókrémes hajadat szeretném simogatni.
vajon elrontaná az érintésem? annyira selymes így messziről.
olvassuk a téren a szoborfeliratot, elmennek a buszok, a trolik,
de marad nálunk az idő, odaadóan alánk csúszik, akár a kígyó.
hallod a sziszegést? ahogy a blúzod mélyére nyúlok, persze,
csak képzeletben. itt még semmi sem biztos, bármikor
átszaladhat rajtam egy kisgyerek, akit elütsz. próbálok
komoly lenni, kinőni csalódásaim, amikről nem tehetsz.
felszállunk, lyukasztunk, szinte már csókolózunk,
a nyelvem megoldódik, túl sok rövidet ittam, kibogozlak
valaki más karjából, aki még fogva tart, te elnézést kérsz,
de múltkor is megbüntettek, amikor nem volt jegyed.
Szerelem
álmodtam veled. még sohasem láttalak.
egymásra néztünk egy kórházban, majd
mellém feküdtél a hordágyra. tudtuk,
hogy összetartozunk, nem is beszélgettünk.
még a nevedet sem mondtad, csak mosolyogtál.
cseppet sem kételkedtem, mint ahogy annyiszor –
értem jöttél, én meg téged vártalak, ez tiszta sor.
olyan, mintha az ember angyallal találkozna.
szárnyairól ismeri fel, pláne, ha fényt nevet.
az orvosi ellátás után vettünk egy kólát
az automatából, belém karoltál, kiléptünk
a kapun, a vakító város felé, magabiztosan.
Horváth Eve 1984-ben született Nagykanizsán. Jelenleg Dunavecsén él. Megjelent kötete: Konzol (Mersz Könyvek, 2019.)
