A kés fényében
(În lumina cuțitului)
Egy életen át jeleket adtam
tükrömbe az embernek.
Egy életen át olcsó cigarettákat gyújtogattam a
családi fotók lángjaival.
Éveken keresztül, egy ecetbe mártott szivaccsal
törölgettem könnyeit, szemét, hovatartozását.
A déli fényben, arca, egy hal hatalmas szeme,
a mélységekből partra vetett lényé.
Most tükröm elsötétül, mint a régi kávéskészletünk
ezüstje.
S vizében, tükröm, a búcsú fulladozó jeleire rángatózik.
Viszlát, bádogember,
viszlát, könnyező evőeszközök.
Puha ronggyal letöröltem rólatok a port,
éveken keresztül, egész életemben jeleket adtam.
Mélyen a tükörbe evődtek a búcsú jelei.
Az eső kézirataiban maradtak jeleim.
Akkor melyik kés fényénél olvassam még az életet?
Utolsó füveskönyv, első bogárgyűjtemény
(Ultimul ierbar, primul insectar)
Egy olyan eget keresek, melyen csillagok is vannak,
Karbidszagú gyermekkorom akarom felfedezni
A parittyát és a földről felkapdosott eperfa keserű ízét
Legelső hajszáladat és legelső búcsúleveled.
Sötétedik, s az időnek már nincs türelme.
Feljön a nap, s az időnek már nincs igaza,
Alkonyodik, parfümök illata tested kontúrjai,
Virrad, szoknyád lesben áll.
Hűvösödik, brossod bogár alakja
Vágyaink között bolyong.
Sokasodik a bor, aprítja nyelésem,
Parfümöd megmarad, mint egy hibás emlékezés:
Egy virág a sötét bogárgyűjteményben.
A vers
(Poemul)
Eljött az ideje, hogy összekaparjam magányomat, mint egy
maroknyi összeget.
Eljött az idő, hogy befejezzem e verset. A kiáltások is
elnémulnak,
a nagy záporok is elcsitulnak lassan.
Az üvegtengereken túl, a távolban, térded vízesését megtöri
a szikla.
Ideje, hogy én is befejezzem e verset –
hogy élhessek,
be kell gombolnom, mint egy régi katonai zubbonyt;
olyan lesz, mintha egy hosszú utazásra indulnék.
Bezárom az ajtót, bárányvérrel firkálok a falakra,
beszegelem az ablakokat –
vastag meszes csíkokat kenek a kerítésekre,
medve hájával kenem be testem,
szörnyen dadogni fogok.
Most rúddal pöckölöm ki az ajtót –
Csak megnyissam a ház csapjait, leoltsam a villanyt;
Neki meg kell jelennie, közelben kell lennie.
Fiúsra nyiratkozom, kegyetlenül vadászni fogok.
A földszinti banya kezéből kitépem a tárcát,
levendulaillattal, kutatni fogok a sötétben,
földbe taposom a frontról kapott leveleit;
biztosítási kötvényeit,
Itt kell lennie, valahol!
Keresni fogom a patikaszekrényben, ollóval
kivágom fényképeit –
ollóval helyt teremtek a tömegben,
a banya ollójával teremtek magamnak
házat, szerelmet, álmot.
Közelben kell lennie – érzem – e penge versért, barátaim,
képes vagyok
eldobni, eladnám lelkemet,
bekenném lassan arcomat a világ nagy könyvtárainak hamvaival!
Végleg eljött az ideje, hogy befejezzem e verset.
Most, csakis most (piciny türelmet kérek – még egy picinyt,
könyörgöm)
e verssel nyerem vissza létemet,
ő mindig is volt és talán vége is…
Hagyjátok, kérlek, hogy elkezdjem!
Hagyjátok, kérlek, hogy befejezzem.
Bad boy
Én vagyok a rosszfiú, ki a ház gyufájára – végre –
rátette kezét,
orrával a család altatós zacskójában csüng,
ki megfakult újságokkal eteti a város madarait –
ki nyitva hagyja a csapokat, égve villanyt,
a kiráncigált fiókokat.
Egy rossz gyerek voltam. Megfakult újságokba
csavartam anyám szendvicsét,
a megfakult újságokkal megvilágítottam életem,
hogy a végekig a jövőm
lássam –
a megfakult újságokból építettem házat, szerelmet, álmot.
De én rossz gyerek vagyok, ki remegteti a troli síneit,
ki a hideg szobraivá dermeszti az öntvényt.
A gyerek vagyok, ki felfedezte az alkoholt és a felejtést,
a magányt és a gáznak csapjait.
A rosszfiú, ki a falakra írja, „élj vagy meghalsz”,
ki a holnap pénzét szétszórja, hogy a végekig a
létezésért küzdjön.
Ki a nyomorúságra nyálaz, ki bemocskolja a lapokat.
De mikor a házban mindenki alszik és álmodik,
én a halált dadogtatom.
PETHŐ LORÁND fordításai
Traian T. Coșovei (1954–2014) első verseskötete 1979-ben jelent meg. A „80-as generáció” fenegyerekeként tartották számon. Több mint 20 verseskötete jelent meg. Munkásságát számos romániai és nemzetközi irodalmi díjjal ismerték el.
