Ezek a képek olyanok, hogy újra és újra rá kell ébrednem, mert újra és újra elfelejtem, hogy nem a magam szemével látok, hanem valaki máséval. Ettől olyan erősek, mint maga a valóság, sőt erősebbek, mert ezek a képek a létezésnek azok a pillanatai, amiket az örökké változó valóságban én magam talán észre sem veszek.
Nem arra gondolok, amire szoktunk, hogy megáll az idő, megfagy a csorgó víz, a mozgás megmerevedik és öröklétté lesz. Hanem arra, hogy olyat látok, amit magamtól nem látok meg. Hogy technikailag hogyan történik ez, az engem most nem érdekel. Az eredmény érdekel: ott lehetek, ahol nem lehetek, vagy ha mégis ott lennék, akkor nem azt látnám, amit most látok, mert ha úgy ott lehetnék és úgy láthatnék, akkor én nem én lennék, hanem valaki a képen láthatók közül, vagy maga a fotográfus.
Nem emlékszem felhőkre, nem emlékszem hegyekre, drámai tájra, viharos vizekre, göcsörtös fákra, miközben mindig ott a táj, előtte-mögötte-körötte a témának, a kislánynak, a bácsinak, az öregasszonyok csoportjának, a mezőn dolgozónak, a főszereplőnek, az embernek. Sarak, szőlőkarók, ívelt domboldalak, gabona kévéi…
Lányok, asszonyok, öreg férfiak, gyerekek. Cigányok, indiánok, románok, magyarok. Szeretném ismerni őket.
Korniss képei mindig drámaiak. Mindegy, hogy aratókat, szembenéző párt, árokparton álló kubikust, indián kisgyereket, templomba tartókat vagy táncban pörgőket látok. Sosincs idill. Sosincs megállás. Akár kiállításról hazafelé menet, akár a könyvei fedelét becsukva mindig az az érzésem, hogy az életet láttam magát. Nincsenek ötletek, nincsenek fogások, nincsenek véletlenek – folyik, ömlik gazdagon az élet.
Azt érzem, hogy benne vagyok. Belevittek. Ablakot nyitottak. Nem is ablakot, hanem ajtót, amin keresztül nem csak belátok, hanem be is lépek.
Letűnt világokba. Magyar világba, román világba. Magyar, román, szlovák paraszti világba. Indián világba. A cigányokéba. A tánc világába. A napszámoséba.
Az élet dráma. Búbánat, vidámság, gyász, vigalom, csöndes szomorúság és néma gyász. Sosem áll meg, sosem lassul vagy gyorsul – csordul, csobog, árad szakadatlanul.
Korniss képeit nézve nem lehet, hogy ne lelkesedjek és ne legyek szomorú, hogy ne akarjam elsiratni mindazokat, akik már nem élnek, mindazt, ami elmúlt, amit már soha nem ismerhetek meg, ami már soha nem lesz az enyém. Nem lehet, hogy ne akarjam elsiratni azokat, akiket a képein át éppen most ismertem és szerettem meg. Akik nem tudom, élnek-e vagy halnak, de akár élnek, akár halnak, ha elhagyom a kiállítóteret, ha becsukom a könyv fedelét, akkor itt maradok majd árván és elhagyottan, de boldog örömben és gazdagabban.
Szeretnék köztük lenni, velük táncolni, pörögni-forogni, a csizmám sarkát odaverni, hogy döngjön a padló, hogy a deszkák résein por szállingózzon, szeretném érezni a sarat, a föld sarát, a falu sarát, a határét, amit én már soha úgy meg nem élhetek, ahogy ezek az emberek, akiket a képeken látok ezekben a királyi ruhákban, fenséges öltözékekben, hímzett, varrott, rakott és gyűrt, felpántlikázott, kigombozott, hat- és nyolc- és tízrétegű pompás rokolyákban, mellényekben és ködmönökben és ujjasokban…
A fotográfus csodája, hogy mindenütt ott lehetek, ahol ő ott van. Vele és nélküle. Vele, mert nélküle lehetetlen, mégis egyedül, hiszen ő maga soha nem mutatkozik, ő maga a kép.
Csoda, hogy ott van, és senki sem látja, senki sem törődik vele, nem őt bámulja, úgy olvad bele a közegbe, a tájba, a faluba, a közösségbe, mintha egy lenne velük, és az is, mert ha nem lenne, akkor nem azt mutatnák neki, amit látok, és ami által én, a néző is beléphetek abba a világba.
