"ez nem egy könyv"
Kereső  »
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 3. (809.) SZÁM – FEBRUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Szélcsend, aztán mégsem
PÁL-LUKÁCS ZSÓFIA
A zuhanó ember a létbe kapaszkodik Interjú Iancu Laura költővel, néprajzkutatóval
Iancu Laura
Iancu Laura versei
FELLINGER KÁROLY
Fellinger Károly versei
Magyary Ágnes
Egy férfi. Stilisztikai reváns Esterházy Péter Egy nő című művére.
Lakatos Artur
Hadifoglyok mesélik
Borsodi L. László
Miként a bőr, reped
Demeter Arnold
Demeter Arnold versei
Horváth Florencia
Horváth Florencia versei
Szijj Márton
A Bel Air Coup’
ANDREI DÓSA
Andrei Dósa versei
Lövétei Lázár László
Hogyan olvassunk?
Varga Borbála
Varga Borbála versei
Adorjáni Anna
Adorjáni Anna rövidprózái
Vári Csaba
Vári Csaba versei
Vicente Ferreira Da Silva
A rácsodálkozás dialógusa
RITTER GYÖRGY
Hullámhossz
Bartha Réka
Beszélnek a színészek. Zavarba ejtő…
Tamás Dénes
„A tálalhatóvá hűtött anyag”
ANDRÉ FERENC
Halálra valósítjuk önmagunk
Ahová nem ér fel a tériszony
Jakabffy Tamás
Milyen zenét szeret Isten?
Túros Eszter
Köztes állapotok
 
PÁL-LUKÁCS ZSÓFIA
A zuhanó ember a létbe kapaszkodik Interjú Iancu Laura költővel, néprajzkutatóval
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 3. (809.) SZÁM – FEBRUÁR 10.

– Iancu Laura kapcsán alapvetően két szempont jut eszünkbe: a magyarfalusi származás-kötődés, útnak indulás, (én)keresés, valamint az Istenhez kapcsolódó személyes és tudományos érdeklődés. Hogyan viszonyul ezekhez a közelítésekhez? Más a mai Iancu Laura története a korábbi elbeszélésekéhez képest?

 

– Azt hiszem, ez az a „rabság”, az a kötődés, amire szabadon mondtam ki az igent, tehát ha fordítunk, az érme másik oldalán a szabadság áll. Ebben a kötődésben azért van levegő, mert szabad vagyok benne. Szabad vagyok. Ez a kötődés egy páros tánc. Nem mellékeltek hozzá koreográfiát. Történik. Valóban, egyszem ember vagyok. Ugyanaz az ember egyszer a hit eszközeivel keresi Istent, máskor „kutatja” Istent (utóbbi nem lehetséges, de ebbe most nem megyünk bele). Egy azonosíthatatlan pillanatban az ember azt találta mondani: megfogom az eke szarvát (vö.: Lk 9, 62). Akkor még nem tudta, hogy szántás közben nem a szántás dolgaira figyel, hanem azon ügyeskedik: hogyan tudná kijátszani a döntés következményeit, hogy tudna mégis hátrafele is nézni? Ez az ember nem sokban különbözik attól, aki az eke elején robotol, aki az igát húzza. De az ember nem csak ez. Hogy miért éppen ezekkel a kérdésekkel szórakozom (ez így nem egészen pontos, de most lépjünk át ezen is): nem tudom. Azt tudom csak, hogy nincs vége a táncnak. A szántás javában tart. Ma is.

 

– Egész életét, létélményét meghatározza a döntés, hogy csíkszeredai tanulmányait követően Magyarországra jött tanulni. Hogy látja, jó döntést hozott akkor? Lehetséges – Kierkegaard-ra utalva – egyáltalán jól, helyesen választani?

 

– Az élet jól ki van találva. Amikor ilyen nagyon komoly, és gondoljuk bele: valóban életre szóló döntéseket kellett meghozni, tehát abban az időben az égen rózsaszín felhők úsztak, a test kicsattant az egészségtől, versenyt futottunk csapdával, akadállyal, nem ismertünk lehetetlent. Kérdem Kierkegaard-tól: hát nem balgaság ebben a lendületben lejjebb adni a lehetetlennél? Egyáltalán: érdemes kevesebbért kimászni reggel az ágyból? Sem királyfik, sem királyleányok nem voltunk, a zsebünk, ha volt, nem feslett szét a gazdagságtól, műveltség és okosság dolgában mindenkinél szerencsétlenebbek voltunk. De egyvalamiben nem voltunk restek: farkasszemet nézni a lehetetlennel. Mindössze azzal dicsekedhettünk, hogy egészséges 18 évesek lettünk. Társaimról nem nyilatkozhatok, de magamról elmondhatom: nem voltak céljaim, álmaim, ambícióim, hiszen ilyesfélékre nem volt esélyem. Ezt az ember 18 évesen is világosan látja. Láttam, hogy a világban az esélyek és az álmok párban járnak. Erre az útra én nem kaptam behajtási engedélyt. Azt gondoltam, hogy nem erre vagy arra megyek, nem ez vagy az szeretnék lenni, mert mondom: reális esélyem, 18 évesen mindössze arra volt, hogy a magyarfalusi kukoricatáblán a kapálást ott folytassam, ahová hat évvel korábban a kapát leeresztettem. Azt gondoltam, nem szeretnék én semmi mást, csak azt, hogy a kapa jöjjön el hozzám. Tehát nem valamiféle előttem álló útra mondtam igent, hanem a visszaútra mondtam nemet. Döntéseinknek van, lehet morális összetevője, hogyne. De döntéseink nem nőhetnek a fejünkre. Nem az ember van a szombatért, a szombat van az emberért.

 

– Egyik interjúban a többi moldvai tanulótársáról, akikkel együtt tanult Csíkszeredában, azt mondta, hogy többen közülük szép életet élnek. Mit jelent ez az Ön számára?

 

– Milyen a szép élet? Miért mondom társaim életét szépnek? Biztosan nem azért, mert „sokra” vitték. Talán nincs is már olyan értelmiségi pálya, ahol ne találkoznék egy-egy moldvaival. De ez így kezd nevetséges lenni, hiszen az embert nem a pálya teszi emberré, értékessé. Talán egyszerűbb, ha bevallom őszintén, hogy arról van szó, hogy büszke vagyok rájuk. Az én listámon ők győztesek. Ha a sportvilágnak volna olyan ága, mint amilyen nincs, pontosabban is meg tudnám mondani, milyen területen állnak a dobogón. Mert nálam ők dobogósok, a pályát lefutották.

 

– És a saját életét hogyan látja kívülről? Többször nyilatkozta azt, hogy elégedetlen önmagával szemben.

 

– Magamról és dolgaimról nem vagyok jó véleménnyel. Ez nem szerénység, és ez nem bűn, amint a morálteológia tartja azokról, akik magukat nem szeretik. Önmagamhoz való viszonyom és működésem megítélése két egymástól különböző dolog. Nem vagyok elégedett magammal. Eljárásaimban tisztességkövető voltam, sem a levegőt, sem a kenyeret, sem a méltóságot nem vettem el egyetlen embertásamtól sem. Na de és akkor mi van? Ez még annyira az emberi mivolt alapja, hogy ez egész egyszerűen szóra sem érdemes. Amitől úgy érezném, hogy: na, jól van, tovább-tovább, az efölött a minimum fölött kezdődne.

 

– Írásaiban gyakran találkozunk a gyermeki perspektívával, korabeli emlékképekkel, megjelenik az Anyához fűződő viszonyrendszer. Meg tudja fogalmazni, mi hiányzik legjobban a gyermekévek tapasztalatából?

 

– Nem. És nem tudom, hiányok, félelemek, traumák vagy – mert ilyen is volt – boldog pillanatok felderítése miatt lopakodom vissza a gyermekkoromba. Nem tudom, hogy amit ma ennek vagy annak nevezek és élek meg, az akkor is az volt és úgy nevezték-e. Amikor egyszer, a Luna tehenünk lábára csavaradó kígyót agyoncsaptam, a családban hősként ünnepeltek, és magam is úgy tekintettem négy-öt éves önmagamra, mint aki nem ismeri a félelmet. Eltelt négy évtized, és nem tudom, hányszor, de hányszor ugrottam fel álmamban, hányszor kapok lábszáromhoz ma is, hogy a kígyót lecsapjam magamról. Egy kicsit mindig megbánom, amikor visszamegyek a gyermekkorba. Be kellene látnom, hogy ami a gyermekkorból jelen idejű, az éppen elég veszélyes kígyó egy negyvenévesen is négyéves magamfajta embernek.

 

– De mi lehet ennek a legnagyobb veszélye?

 

– Nem mondom, hogy általános emberi kötelesség, de az én szempontomból nagyon fontos azt megértenem egyszer s mindenkorra, hogy a gyermekkor az élet része, de nem maga az élet. Megéltem sok jót és nagyon sok nehézséget – mint minden ember, aki az élet útját járja. És ha egy hosszú asztalra ki-ki kitenné a maga baját, és lehetőség volna válogatni a bajok között, biztos, hogy a saját bajomért nyúlnék, másodszor sem kellene a másé. Amit nem tudok megszelídíteni, és amit ezért veszélyesnek gondolok, az a félelem. A félelem és a bizalom között olyan nagyon halvány a különbség, hogy néha el is tűnik. A gyermekkorból hozott félelem egyszersmind az éberségtudatom. Ennek a veszélye az, hogy kimerítő erejű. A kimerültség elleni orvosságot kell megtalálnom, ami lehet, hogy egy félkarú öl, egy ölelés. Nem tudom. De félek. Az biztos. És ha élni akarok, legalább a „tüneti kezelésre” nyitottnak kell lennem.

 

– Kutatómunkájából adódóan is gyakran jár haza. Egyféle szakrális találkozásként éli meg ezeket a pillanatokat?

 

– Ez így túl szépen hangzik. Ennél földibb és emberibb az otthonlét. Talán azért is, mert törekszem rá, hogy ne múlt, pláne ne mitikus múlt legyen a szülőfalum, a szülőföldem, hanem szigorúan az, ami: a jelen, a jelenem. Tény, hogy a megrendültség létállapotát élem meg sokszor. Például amikor 80, 90 éves emberekkel beszélgetek. Nekem ők a kortársaim. Egyik néni egyszer azt mondta: számára én vagyok Magyarfalu, Magyarfaluról én jutok az eszébe, mert a faluban maradt kortársaim globalizálódtak. Akár egy itteni, akár egy bukaresti, mindannyi. Így mondta. Ezekkel a szavakkal. De hát én húsz éve csak kúraszerűen járok haza – értetlenkedtem zavaromban. De te megmaradtál annál, aki voltál. Innet nem teszi ki a lábát egy sem, mégis, idegenek lettünk egymás számára. Bejött a faluba a világ, elválasztott minket egymástól. Fentieket ne tessék dicsekvésnek venni. Ez szimplán egy profán dráma. Az élet szerves része.

 

– Milyen más utazások (térben vagy kulturális értelemben) voltak nagy hatással Önre?

 

– Nem sok helyen fordultam meg, de valamennyi közül – talán mert térben is, és a szibériai népek esetében: kulturálisan is a legtávolibb volt – Oroszország érintett meg a legmélyebben. A kulturális sokkot is az orosz irodalom váltotta ki.

 

– Az otthontól való távolság ontológiai kérdések felé irányította a gondolkodását. Lehetséges, hogy az egyéni történet bizonyos értelemben közös emberi kérdéseket kódol, a mindenkori ember kételyeit?

 

– Nem tudom, hogy a szülőföldtől való fizikai távollét egyenes következményének tartható-e az, hogy az ember, mintegy talajvesztett zuhanásában belekapaszkodik a létbe, mert más nem maradt számára. Nem tudom, hogy ezek között fenáll-e valamiféle ok-okozati összefüggés. Azt hiszem, nem csak kenyérrel él az ember. A lét nem képes sokáig megtartani a zuhanó embert, és a szülőföld nem láncolja magához szülöttét. Igen, azt hiszem, az ontológiai kérdések az emberrel együtt jönnek a világra. És minden embernek meg kell alkotnia a saját válaszát ezekre a kérdésekre. Ha egy zsákfaluban élte le életét, azért, ha a római pápa trónusán ül: azért. Fontos látnunk, hogy ezek a válaszok nem doktori értekezések formájában jelennek meg. Sokszor immanensek, sokszor nem verbalizálhatóak, sokszor a kerti virágok illatának a besszippantásában, az elveszett kaszakövek megkeresésében „nyilvánulnak meg”. Egy ember elmondta, egyik hajnalon, amikor a kaput nyitotta éppen, hallotta édesanyja kiáltását: Pali! Pali! Gyere be egy szóra! Nem tudok, édesanyám, futnom kell a kollektívba! – válaszolt vissza. Aztán édesanyját, este, a ravatalon találta. Ráborult, és zokogva faggatta: Mit akart mondani a reggel, édesanyám? Ez a férfi nem szakadt el a földtől, de egész további életében filozófiai kérdésekkel emésztette magát.

 

– Ön már megtalálta ezekre a kérdésekre a választ, vagy meg lehet a keresésben is nyugodni?

 

– Ó, dehogyis találtam én meg! Ugye ezek azok a kérdések, amelyek visszakérdeznek… Amit talán érdemes belátnom, az az, hogy a szeretet „felette áll” a filozófiai kérdéseknek (tehát nem helyettesíti és nem teszi szükségtelenné azokat), és valamiféle vigaszt nyújt az ember által csakugyan megválaszolhatatlan kérdésekre is. Egyáltalán nem tudom, mi a szeretet. Csak azt tudom, hogy eddigi tapasztalataim alapján nagyon úgy tűnik: nem valami, hanem Valaki.

 

– Budapesten, Szegeden, majd Pécsen tanul, ott szerez PhD minősítést. Mennyire kötődik ezekhez a városokhoz?

 

– 1997 és 2014 között Budapesten éltem. A többi városba „lejártam”, és ha sok-sok, nagyon kedves emléket is őrzök az egyetemi évekből, tulajdonképpen csak alkalmi vendég, látogató voltam. Budapestet – nem tudom sem árnyaltabban, sem egyszerűbben mondani –: nagyon szeretem. Budapestről úgy tudtam eljönni, hogy a szellemi, szakmai infúziókról „nem köttettem le” magam. Persze: nem intézményekről, ideológiákról beszélek. Szigorúan csak emberi szavakkal leírhatatlan nagyszerű emberek közelségéről.

 

– Tudás melletti elköteleződése sok kötelezettséget is ad, aminek minden szempontból igyekszik eleget tenni (az MTA ELKH BTK Néprajztudományi Intézetének munkatársa, az MMA rendes tagja). Életfeladatának tartja kutatni az otthoni közösség múltját, kultúráját?

 

– Hízelgő, de nem mondhatom azt, hogy a munkám: életfeladatom. Hadd legyek inkább nyersen őszinte: nagyon távol áll tőlem az a megközelítés, amely a „kisebbségi sorból” érkező ember életét, tetteit aszerint méri, hogy azzal egyszersmind a közössége szolgálatában jeleskedett-é, avagy sem. A feladatot az embernek akarnia kell, de a feladatnak is akarnia kell az embert. Az ember nem arra alkalmas, amit elvárnak tőle. Az ember egyedül arra alkalmas, amit szeretetből és szeretettel tud elvégezni. Az otthoni közösségemet azért kutatom, mert egyedül ehhez értek. Mert ehhez inkább értek, mint máshoz. Továbbmegyek: ez nem munka, ez maga az öröm. Amíg engedi az élet, hogy munkám kristálytiszta örömködés legyen, addig nem tudja azt elhitetni velem senki, hogy nem a helyemen vagyok.

 

– Ha mégis eszerint alakulna a mérce, akkor ez az életút is dobogós lehetne. Hogyan formálódott meg a néprajzi érdeklődése?

 

– Köszönöm. A néprajzhoz két forrás vezetett. Már a csíkszeredai iskolaévek alatt, a hozzánk intézett nagyon egyszerű kérdések kapcsán kiderült: hogy benne élek, hordozója vagyok egy olyan kultúrának, aminek nem ismerem a „narratíváját”. Nem tudtam elmondani, hogyan készül a martilapis galuska, mert készítésekor a kezem járt, nem az eszem, ámbár már ötesztendős koromban ezzel a vacsorával vártam nem egyszer a családot. Nem tudtam elmondani azt, amit tudtam. Rémületesen, elmondhatatlanul szégyelltem magam. Amikor pedig letöröltem a párát erről az ablakról, és ránézhettem a „valóságra”, megával ragadott. Ez szerelem, ebben nincs ráció, hátsó szándék, érdek, egyebek. Még a halál is szép lesz. Mert az egymástól elszakított szerelmesek a síron túl is összefonódnak (vö.: Kádár Kata balladája).

 

– Sokrétűség jellemzi munkásságát, együtt van jelen az irodalom, a néprajz a teológiával, korábban pedig a politológiával. Komoly és alázatos szellemi-alkotói munka ad keretet az életének. Mit jelent belülről nézve ez az intellektuális életút?

 

– Belülről afféle nyughatatlanságról tudnék beszámolni. Volt, hogy hajtottam magam, gyerünk, ezt is, meg még ezt, aztán azt, és aztán ezt a tízet meg azt a negyvenet, és akkor aztán ott leszek, ahonnan a többiek rajtoltak. De öregedő koromra megértettem, hogy a műveltség, a művelődés nagyon nemes szórakozás, de ha öncélú, ha az izmaim edzését szolgálja, nem nekem való, mert én ebben nem lelek sem értelmet, sem örömet. Természetesen, az olvasás szellemi vérátömlesztés, Szent Pál mondatát parafrazálva nyugodtan mondhatjuk azt, hogy: aki nem olvas, az ne is írjon. Ez nem vitás. De nekem ez kevés. Hiába habzsolom a könyveket, minden új információ csak fokozza bennem a szomjúságot és a nyugtalanságot. Mert nem tudomány: tudományok vannak. Nem világkép: világképek vannak. Állok a tudományok csillagzata alatt és nyugtalan vagyok. Mert nem tudom: kinek higgyek, merre induljak… Ebben a káoszban nagy szükség van a szaglás képességére. Az ember csak abba az irányba mer elindulni, ahonnan – mégha nagyon távoli transz-csendességben is – a Jóisten illatozik feléje.

 

– Hogyan viszonyul családja, férje és gyermekei ehhez a pályához, szerepvállalásához?

 

– A Iancu família számára én a negyedik szülött vagyok, a kérdés pedig az, hogy van-e mit enni, van-e, aki leül mellém búsulni a nehéz időkben és hasonlók. A Iancu családomban mondjuk úgy: „nem vagyok téma”. Hála Istennek. És hála Istennek a saját családomban sem vagyok téma. Talán tabu. Az inkább. A gyerekeimnek nagy nehezen sikerült megtanítani azt a szót, hogy: néprajzkutató. Egy alkalommal a gyerekek valahol láttak a tévében. A kisebbik fiam este elújságolta nekem: Édesanya, képzeld el, te ma voltál a tévébe, de igaziból ott voltál! Jaj, te! – mondja erre a nagyobbik: És akkor mi van? Látod, itthon van, kiengedték, nem zárták börtönbe! És lőn boldogság. Addig jó, amíg a munka munka marad, a család pedig család.

 

– Munkásságát egy jól meghatározott motiváció mozgatja: hozzátenni valamit a léthez. De ez a lét közvetlen kapcsolatban áll a semmi fogalmával, amire a Kinek a semmi a mindene kötetének címe is utal. Honnan eredhet ez a művészi és életmódbeli tisztaság?

 

– Nagy lélekre vall, hogy ezt a tétóságot tisztaságnak nevezi… Ezt illik megköszönni. Fogadja tisztelettel. Amikor olyanokat mondok, mint az idézett viszketegség, minden bizonnyal arról a küzdelemről akarok színt vallani, hogy valami nagyobbat szeretnék „mondani”, mint amire torkom adottságaiból képes volnék. Nem tudom, miért van ez. Eszmélésem óta rosszcsontnak látom magam. Elsőáldozásom ünnepén, amikor a helyi szokás szerint menyasszonyruhában álltunk az oltár előtt, tehát azon a reggelen, édesanyám kezembe nyomta a zsebkendőt, fuss, fuss, nehogy a beharangozásra érj oda! Kifutottam a kapun, megvártam, amíg bement a házba, visszamentem és a rekamiéről elvettem egy horgolt kisterítőt, mert az a csipke, az illett a ruhámhoz. A zsebkendőt elejtettem az udvaron. Édesanya egész falu előtt felvette a szégyent értem, szégyenkezve jött a 120 kicsi menyasszony közé, és nyújtotta át a zsebkendőt. Ekkor én felmutattam a csipkét. Édesanya kitépte a kezemből és odadobta a zsebkendőt. Rosszcsont voltam. Mindig. A norma, a rend, a kötelesség mindig azt jelentette számomra, hogy valamit titkolnak előlem. A semmi a mindenem. Mert amim van, azt mind-mind kaptam, és nem szereztem. A léthez hozzátenni valamit a 18 éves lány lendülete. Mert minek lejjebb adni? Mi másért élni? Persze, az ember ebben a „hozzátételben” eszköz és nem teremtő erő, nem a Teremtő, akinek ilyesmihez joga van. Pusztán csak eszköz szeretnék lenni. Szerszám. Mondjuk: kapa.

 

 

Iancu Laura Költő, író, néprajzkutató. 1978-ban született a moldvai Magyarfaluban. A csíkszeredai Nagy István Zenei és Képzőművészeti Líceumban végezte a középiskolát. Budapesten óvodapedagógusként, majd teológus-hittanárként diplomázott. Néprajzosként végzett a Szegedi Tudományegyetemen, majd a Pécsi Tudományegyetem Néprajzi Tanszékén szerezte meg PhD fokozatát. 2011 óta az MTA ELKH BTK Néprajztudományi Intézetének munkatársa. 2012-ben József Attila-díjjal jutalmazták. Legutóbbi verseskötete: Oratórium (Magyar Napló, Budapest, 2021).

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében