Félhold
A teraszon láttalak meg, arcod egyik
fele él, másik pedig elveszett a félhold
poklában. Havonta egyszer lehetsz
egészen valód. Mindig későn érkezel,
de onnan számítva hamar is mész.
Magad után kalandokat hagysz, egy
firkát a wc-ben és hamut,
székek, kanapék melegségét,
kortyok intenzív ízét.
Az ajtó nem üdvözöl és nem
köszön el. Mindegy, hogy nélküled
virrad vagy miattad.
Huncut szinguláris
Merev testek, csendes szoba.
Hozzád érek, te hozzám nem,
mondd csak, a vágyat honnan
hozzam el.
Így csak test maradsz nekem, vér,
alvó por és szerv-özön, s hogy csak fekszel,
az számomra közöny és nem romantika.
Simogass, higgy a lágy gesztusokban,
de tudd, hogy itt a harcban az elbukók közé jutsz.
Hamis lator, kinek egy sem akad,
persze, hol kopogni nem szabad,
ott kaparászni is csak árnyjáték.
Most mi legyen, drágám, alvás vagy hajcihő?
Na, nézd, alszik már…
Én, szegény, értem, hogy néha az álom serény,
én meg bamba. De most magamban
maradtam huncut szinguláris, ez az
én sóhajom, holnap szabad az út,
vagy ismét telehold lesz vajon?
Egy fáradt ember ásításai
Dél van, megébredtem. Gondolom, te is.
Föl-alá járkálsz fejemben. Megkérdezem,
hogy aludtál. Helyetted is ásítok egyet.
A szoba ajtajában még visszanézek, mintha
rád várnék. Gyere reggelizni.
Az asztalnál szemben ülünk.
A kockás abrosz segítségével
a rácsok között utat keresnék tekinteted felé.
Kócos vagy, mint aki álmaiban
Xénává változik, és kalandokat él át.
A paplanok urának neveztél el, hisz annyira
ékes volt koronám, mintha valamiféle
rangot hordanék fejemen. Reggeli után
kávéval kínállak. Megiszom a te részed is,
itt már kezdem érezni, hogy nem vagy itt.
Visszamegyek a szobába. Ásítok.
Csak elképzeltelek.
Esteledik
Ahogy belépsz a házba, köszön egy festmény:
jó estét. Színeiben szürkés, mégis mint
egy megromlott paradicsomszósz, úgy folyik
szét a falon, lebontja a keretet is maga körül,
pontosan úgy, ahogy a nap végére
te a ruháid. A bugyidat szoktad
csak magadon hagyni, de idővel a kilincsen
landol. Te pedig teljesen szabad leszel.
Ilyenkor cefre-almaillatod van.
Persze te még csak ága akarsz lenni a termésnek.
Megszöksz a fény elől, lekapcsolod a lámpát.
Ott ciripelnek rémálmaid az ágyad alatt.
Demeter Arnold 1998-ban született Csíkszeredában, Csíkszentkirályon nőtt fel. Jelenleg mesterszakos hallgató a kolozsvári BBTE Politika, Közigazgatás és Kommunikáció Karán, kommunikáció és közkapcsolatok szakon.
