"ez nem egy könyv"
Kereső  »
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 3. (809.) SZÁM – FEBRUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Szélcsend, aztán mégsem
PÁL-LUKÁCS ZSÓFIA
A zuhanó ember a létbe kapaszkodik Interjú Iancu Laura költővel, néprajzkutatóval
Iancu Laura
Iancu Laura versei
FELLINGER KÁROLY
Fellinger Károly versei
Magyary Ágnes
Egy férfi. Stilisztikai reváns Esterházy Péter Egy nő című művére.
Lakatos Artur
Hadifoglyok mesélik
Borsodi L. László
Miként a bőr, reped
Demeter Arnold
Demeter Arnold versei
Horváth Florencia
Horváth Florencia versei
Szijj Márton
A Bel Air Coup’
ANDREI DÓSA
Andrei Dósa versei
Lövétei Lázár László
Hogyan olvassunk?
Varga Borbála
Varga Borbála versei
Adorjáni Anna
Adorjáni Anna rövidprózái
Vári Csaba
Vári Csaba versei
Vicente Ferreira Da Silva
A rácsodálkozás dialógusa
RITTER GYÖRGY
Hullámhossz
Bartha Réka
Beszélnek a színészek. Zavarba ejtő…
Tamás Dénes
„A tálalhatóvá hűtött anyag”
ANDRÉ FERENC
Halálra valósítjuk önmagunk
Ahová nem ér fel a tériszony
Jakabffy Tamás
Milyen zenét szeret Isten?
Túros Eszter
Köztes állapotok
 
Horváth Florencia
Horváth Florencia versei
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 3. (809.) SZÁM – FEBRUÁR 10.

Nem

 

 

Akarod, persze, akarod. Minek

kiált, aki úgyis fél, ha

odamennek. Aki nem meséli

el a hegyeket. Vonaton sírni.

Nézd, belógnak

az útvonalba a fák. Ha az Isten úgy

akarja, úgyis. Megkopik bennem

a szél. Hajtsd magad alá a fűszálakat,

azért nőnek. Újra. A hang nem

az enyém, amit mond, nem

lehet sajátod. A hang senkié. Amúgy

is, kinek kellene. Tükröt tart. Apa

mesél róla. Holnap

kimegyünk, nem lesz baj.

 

 

tart

 

 

ez a nyár. napjaink izzó óceánja.

harmatosra izzadja magát reggelre a rét.

mondd meg az esőnek, meg kell várnia,

míg magához tér a nyíló auróra.

 

oda vidd, ahonnan mindenhova lát,

mutasd meg neki a nappalok kékjét.

kiálts, hogy ő az, csak ne nevezd meg,

ne áruld el, amit suttog.

a ruhára kerülő homokszemcséket

egyenként kell leszedegetni,

különben felkarcolják a bőrt.

most repülnek ki a fészeklakók, lehetsz

az ég. törd össze a felhők roppanó ágait.

 

adj oda mindent, amit az öle bír,

csak azt kérd cserébe, ne ő legyen a nap.

 

 

fényrezonancia

 

 

nem szabad figyelni a légzésre.

kipárolog a tenger,

kel a nap, ég a szalma.

krémszínű otthon, apró csipke

felöltő, lázadó ég.

engedd, betakar.

ha nincsenek erek, mi tartja a vért?

öklendezd ki, ami

megmaradt belőled.

csak halkan nyiss ablakot, ne lássák,

hogy idebent alszik a fény.

 

 

Bázel

 

 

Gyűszű helyett csak kinyúlt pulóverujj jut.

Hogy tűszúrásoktól mentes a karod.

Összevarrnának a rabszolgákkal.

Védd, ameddig lehet, különben

estére te leszel, akit feláldoznak.

Kinyalogathatod a tálak alját,

de az étellel sosem laksz jól.

Mondd, hogy ne temessenek el!

Mondd, hogy te nem leszel féreg!

Takaród sosem volt, ágyad, ahol

éppen elalszol. Cérnából fonsz

szebb álmokat magadnak. Nálad

van az olló, éjjel tépik majd ki a kezedből,

de ébren csonkítanak meg.

Kormányozz észak felé! Az utolsó

akaratod legyen, hogy a darabjaidat

a madarak hordják szét!

 

 

szín

 

 

és akkor apám újra megépítette

a kicsi színt, pontosan olyat.

az udvar legvégén, a nagy farakásnál.

gondosan törte az ágakat

egy évtizeddel később.

és akkor apám megépítette a gyerekkorom.

pitypang levéllel fedte, a tartóoszlopokon

némán sírdogált a kutyatej.

elrejtett emlékekről fújta le

a védőrétegként szolgáló port.

a bővítést már csak hozzáképzeltük.

 

 

Nem történt tragédia

 

 

Az öcsém madár, én félelem vagyok,

az istenek halak.

Valaki esténként beleül

a sarkamba és sebeket tépked.

Olyankor ruhástól a zuhanytálcába

            guggolok,

nézem, hogy mosakszik párában a tükör.

Éjjelre a fal csempéi közt húzom meg magam,

a fúga kavicsszemcséi nyomják oldalamat.

A reggel csak hiányzó szerveimnek tűnik fel,

amiket elkapkodtak a láthatatlan banditák.

Kutyák pusztulnak el minden

szökőév második hajnalán,

a csöpögő csap húz gyenge vart.

Az öcsém reszket néha miattam,

hogy végleg veszni hagytuk a semmit.

Hallom, ahogy anyánk tollával kitömött

            párnájába suttogja:

Uram, mondd, szeretsz-e, hogyha

            élni hagysz?

 

 

Mottó

 

 

Mindent elviszünk magunkkal.

A fák virágzását,

a téli pelyheket.

A munkatáborok csöndjeiben terek,

a terekben reszkető rabok.

A rabok emberek.

Ha kirohad az élet,

ha a test a földnek alászáll,

én tartom fölé a mennyet.

 

 

kár

 

 

nem tudja értékelni, mi maradt abból,

amit az utolsónak hátra hagytak.

megtanít majd vasból fonni rongybabát,

úgyis boldog lesz más helyette.

a félelmekre lassan húz cipőt,

eltapossa, mielőtt felvenné.

bennszülöttek fájásai törik meg

a lánctalpak csiszolta hullámzást,

nem tudja, meddig ér, de szép lassan

elhagyja az érkezési oldalt.

 

 

lehet csak úgy

 

 

üres kikötőben áll a fehér.

most már ne vidd el az éjszakát.

majd elfelejti, ha kell, ilyen a

tudatos álmatlanság.

a hideg levegő apró burkai,

ki nyitja ki a szemét, ha

minden bezárul? holnap

viszik haza a telet, ne maradj

itt, ha nem muszáj.

felszántani az eget, mikor

úgyis lebomlanak a madártetemek.

fűszálnyi kard, ha kivirágzik.

 

 

Horváth Florencia 2002-ben született Celldömölkön. Az ELTE magyar alapszakos hallgatója. Verseket, slam poetry-szövegeket és prózát ír. Publicisztikai munkájáért Aranytoll-kitüntetésben részesült. Számos írótáborban és pályázaton vett részt és nyert díjat, írásait számos folyóirat közölte.

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében