Biró Krisztián halk szavú, de tűpontos alkotó. Verseivel ritkán lehet találkozni folyóiratok hasábjain, pályáját mégis meglepően sokan követték és várták kíváncsian első kötetének megjelenését. Mert Biró verseinek közérzete sokak számára zavaróan ismerős. Az eldorádó ostroma az újkomolyság megszólalásmódját építi tovább: merész logikai társítások, ingázás a személyesség és elidegenedés pólusai közt, kibillenő elbeszélői pozíció. Precízen szelektál az eszköztárából, a kevesebb több elvét követi. Gördülékeny mondatai hamar magukkal sodornak, viszont bőkezűen bánik a meghökkentő képzettársításokkal és a kreatív perspektívajátékokkal is.
Számot vet a múltjával, a szülőfalujával, a nagyvárossal, az örökölt és tanult félelmekkel. Próbál nevet adni nekik, hogy könnyebben magához szelídítse őket. Azért van erre szüksége, hogy a pánikbetegség szemébe nézzen és leszámoljon vele. Kitapintható a formálódó identitás és a beilleszkedési kényszer, illetve a szégyen és a szorongás közé ékelődő feszültség. Ennek a nyelvét dolgozza ki, hogy tájékozódni tudjon az idegesítő otthonosság és az elidegenített környezet útvesztőiben, ahol „ki akarnak rabolni a zárt városkapuk” (Lecke).
Mintha valami furcsa kényszer taszigálná a versbeszélőt a nyugtalanságba, azonban nem tiszta, hogy a nyomás kintről vagy bentről tapad a mellkashoz. Az „orosz fakopáncs” monoton kattogása csak a fejünkben dübörög vagy valóban az orosz rakétavédelmi radarok rádióhullámait érzékeljük? Kérdés, hogy melyik esetben nagyobb az esély arra, hogy megszabaduljunk tőle? Hogy lehet-e elég messze menekülni a bizonytalanságtól?
Mindannyian keressük Eldorádót: a színarany országot, ahol többé nem tölt el az aggodalom a hétköznapok csetlő dolgai miatt. De ha véletlenül mégis rábukkanunk, akkor sem vagyunk hajlandók elhinni, hogy megérkeztünk, mert újabb és újabb eldorádók derengenek fel majd a messzeségben. „De hát mi is így tanultuk: darabonként/hagyni el azt, ami eltört, táskánkat/szorongatva utazni mindig/a rossz irányba” (eldorádó ostroma).
Biró Krisztián: eldorádó ostroma. Jelenkor, Budapest, 2020.
