a hiány anatómiája
nincs szükségem többé alvásra
mert minden álmom teljesült veled
ezt ismételgetem és mégis
feszíti valami a mellkasom
nem a hőség miatt van
bár az aszfalton tojást lehetne sütni
nyomot hagy benne az autók kereke
elered az orrom vére
előre hajolok
hogy ne a blúzomra
az aszfaltra csöpögjön
ideje levonni valamiféle következtetést ebből
mintha beragadtam volna két kezdeti
vagy talán két befejezési pont közé
az álmodozás vége
illetve az álmatlanság kezdete
vagy akár fordítva
nézem a vérem az aszfalton
és egy hangyát ami elveszettnek tűnik
bár magabiztosan futkos
mintha azt keresné honnan jött
fogalmam sincs mi lesz vele
ahogyan velem sem
de ha így maradok nem áll el a vérzés
ha felegyenesedem lehet hogy
végigfolyik a szakállamon
talán becsöpög a számba
és véres lesz a blúzom
viszont onnan már tudom
mit kell tennem
tiszta pólót venni
és be kell áztatni hideg vízbe
mert csak akkor jön ki a vér
már tudom mit kell tennem
valami biztonságos helyre kell érjek
aztán ott gondolhatok a dögmelegben
olvadó aszfaltra a vérző orromra
a kétségbeesettnek tűnő hangyára
újra és újra egészen addig
amíg végre te is hazaérsz
visszafordítva
Marin Mălaicu-Hondrarinak
akaratlanul is hozzáérsz a falhoz
amikor végigmész egy hosszú
folyosón a félhomályban
ez most pont olyan
nem tudom megállni
nem szabadna ezt írnom
de veled mindenem megvolt
írtam is egy üzenetet:
eszembe jutott miért hívtalak
kezdett lemaradozni egyikünk
és kíváncsivá tett hogy vajon
mindketten odaérünk-e
mint az a két őz
amelyik az erdő felé tartott
egy idő után már
csak bámultam a zöldbe forduló mezőt
álltam az ablaknál
miután letetted
elfelejtettem miért hívtalak
ez annyira nem vallott ránk
több mint egy órát
beszéltünk telefonon
jegyesség
májusi esküvőt szerettél volna,
az oltár az udvaron, a fák között,
zöld gyep fehérruhás koszorúslányokkal.
de én a leánykérést is elszúrtam.
csak a barna kordzakómra emlékszem,
az unokatesóm férjétől örököltem.
a szüleim boldognak tűntek,
a húgom inkább bizonytalannak,
mint aki nem tudja,
ilyenkor mit is kell tenni.
én sem nagyon tudtam,
csak a karikagyűrűkre gondoltam,
hogy a nagyanyámé volt,
és hogy ez mennyire hétköznapi,
mint a töltött tojás az asztalon
vagy a köménylikőr.
közben egy vers* járt az eszemben,
amit akkoriban olvastam,
és haragudtam rád a vers miatt,
hogy nem voltunk osztálytársak,
mert sokkal eredetibb lett volna,
mondjuk egy kémialaborban.
az ollót pengéinél fogva tartani
a borszeszégő táncoló lángja alatt,
majd a neveden szólni
olyan hangsúllyal ahogy
a templomban az oltár előtt szokás…
és ártatlannak tűnő szemeidbe fűzve
az akkor még ártatlan szemeimet,
átnyújtani neked az ollót, hogy
te gyanútlanul belecsúsztathasd
hüvelyk- és mutatóujjaid vöröslő gyűrűibe,
majd hatalmasat sikoltva megpróbáld
eldobni.
haragudtam rád hogy nem kérdezted,
amit én már akkor tudtam,
és el is mondtam volna, hogy nem lehet.
beleég a húsba, nyomot hagyva örökre,
ez lehetett volna a jegye az őrületnek,
amiben azóta is élünk
* Simon Armitage: I Am Very Bothered
egyszer csak egyikünk
reggelente kávét főzök
dupla adagot kettőnknek
hosszasan mosogatok
nem zárom el a csapot
bevásárlunk takarítok
pályázati elszámolást írsz
este meleget vacsorázunk
fogmosáskor pedig belépve
a tükör által kijelölt túlvilági térbe
visszanéznek a szemek
melyek naphosszat bámulják
a kobaltkék képernyőt
majd ugyanúgy a kinti eget
nézik amikor levetkőzöl
a sziluetted érett melleit
ahogy az ablakból becsorgó fény
végigfolyik derekadon csípődön
aztán egyszer csak egyikünk
összeroskad a tiritarka szőnyegen
vagy az elhasznált vánkosra zuhan
mely terítője alatt morzsák gyűlnek
esetleg a kertben ahol tojáshéjtörmelék
védi az epertöveket a csupasz csigáktól
a másikunk állva vagy ülve éli mindezt át
ő lesz az aki reggelente kávét főz
a megszokott adagot és hosszan mosogat
elzárva vagy sem a csapot bevásárol
takarít vacsorázik este fogat mos
és nem tudja hol van a szeme fénye
de nem kapcsol villanyt a fürdőben
bár a tükörben csak üres kagylóhéjat látna
melyet a sós víz kimosott a szempartra
