Jón Kalman Stefánsson Menny és pokol trilógiájának 2019-es magyar megjelenése sokak számára az év kiemelkedő irodalmi élményét jelentette. Kissé megkésve érkezem ebbe a diskurzusba, bízva azonban abban, hogy az irodalommal való foglalkozásnak nem csak az azonnaliságban van értelme.
Bár a regényben éppen sok ponton összefonódik irodalom és a pillanatnyiság jelentősége, utóbbi balesetek képviseletében. A balesetek szinte mindennaposak a cselekmény alakításában nagy szerepet játszó helyszínen, a 19. század végi Izlandon, ahol a zord és szeszélyes tengerben való halászat a fő létfenntartási mód, de ahol az emberek mégsem tanulnak meg úszni; ahol a hóviharok pillanatok alatt képesek befedni a fáradtságtól elkábult gyalogost, de ahol a halottat ilyenkor is el kell temetni a lelki üdvösség érdekében. Ahol az apa halála esetén az életben maradt családtagokat a hatóságok elválasztják egymástól. Ahol a férfiak java alkoholizmusba menekül, és a nők minden erejükkel megpróbálnák átvenni az irányítást a saját életük fölött, mert a patriarchátus és a helyi hatalmasságoknak kedvező gazdasági viszonyok kereszttüzében a legelnyomottabbak között vannak, s így szinte veszítenivalójuk sincs. (E körkép kiegészítéseként és a kulturális referenciák magyarázataként igen hasznosak a kötetek végére illesztett fordítói jegyzetek.) Ebben a környezetben kezdjük el követni egy 18-20 éves fiú útját a halászteleptől a Községig (I. köt.); a községbeli befogadói, a „szentségtelen hármas” (az öntörvényű szép özvegy, Geirþrúður, hűséges és kemény szolgálója, Helga, és a vak, könyvszerető kapitány, Kolbeinn) nyújtotta biztonság lehetőségeit és a postással megtett hatnapos körútját (II. köt.); majd a Községet alkotó különböző figurákkal való interakcióit (III. köt.).
Egyébként az árva fiú a regény elejétől, legjobb barátja elvesztése óta a halálba készül, csak előbb visszaviszi Kolbeinn-nek Milton Elveszett Paradicsomát, amely Barður halálát „okozta”. A műben sokszor ismétlődik variációiban ez a jól hangzó, látszólag nagy téttel bíró csúsztatás: „Elolvasott egy verset, aztán halálra fagyott miatta.” (I. 102.) – amely hol a művészet veszedelmességét, hol létformáló erejét hivatott hangsúlyozni. Ugyanis Barður, Milton sorain merengve, otthon felejti az anorákját, melynek hiánya a jeges tengeren a biztos fagyhalált jelenti. De Barður végső soron azért hal meg, mert halásztársai a nagy fogásban bízva nem akarnak visszafordulni, amint kiderül a ruhadarab hiánya. Ennek tudatát csak halkan érezteti a regény a halászcsónak kapitányának felesége, Andrea tettei révén, akiben az eset miatt végleg megszakad valami, és majd a fiú biztatására (ismét a szavak tétje!) ő is elhagyja a halásztelepet. A mű egészére jellemző, hogy az események magyarázatai egy-egy fatalisztikus vagy giccsbe hajló klisébe burkolóznak („a nagy fényesség mély árnyékot vet, a nagy örömben pedig valahol mindig ott van a nagy boldogtalanság”, II. 7., „hiába, a hatalom mindig igazságtalanságot von maga után, és bár az élet szép, az ember tökéletlen”, II. 311.), amit jóindulattal adott pontig a regény eljárásaiban indokolni lehet.
Először is azzal, hogy a fiúra fókuszáló perspektívát szinte természetszerűleg áthatja a főhős naivitása, széplelkűsége, mely tapasztalatlansággal párosul, annak ellenére, hogy a fiú anyjától a kételkedés imperatívuszát örökölte. Költői szemlélete, illetve a narráció lirizáltsága a (sztereo)tipikus északi férfiak szűkszavúságát, pragmatizmusát ellenpontozzák. A klisék használata ugyanakkor általában védekezési mechanizmus is, és a műben konturált Izlandon, ahol minden mozdulat a túlélést szolgálja, nincs is nagyon idő árnyalatokban gondolkodni. Harmadsorban arra gondolhatunk, hogy az elbeszélő instanciák (holt lelkek társasága meséli el a fiú sorsát, egy-egy nagyobb fejezetet sajátos monológjukkal felvezetve) mondataikkal csupán ugyanazt a „maszkírozó” logikát követik, mint amelyre a regényben reprezentált társadalom oly hajlamos. Azt értem e maszkírozó logika alatt, hogy a problémák és küzdelmek mindig elfedődnek valamiképpen: szótlansággal, alkoholizmussal, de ott pl. a kocsmárosék problémamegoldó módszere is, amikor egy nagy verekedés kell ahhoz, hogy a házastársak egy időre újra visszataláljanak az egymásban értékelt erényekhez. Épp ezen a ponton tűnhet fel a klisék eltussoló jellegének általában igen problémás volta is, hisz nem biztos, hogy a kiváltott/kifejezett érzelmeket úgy kanalizálják, hogy azok tudásként, ismeretszerzési módként érvényesülhessenek, és így nagyon könnyen csak a gondok újratermelődését tartják fenn. Nem tudom eldönteni, hogy a regény mennyire kívánja ezt tudatosan problematizálni, mennyire viszonyul önreflexíven a saját nyelvéhez és szemléletéhez.
Mindezek közepette a regényben mintha a nők látnának tisztábban, meg a „különcök”, akiknek főként az elnyomottságuk szolgál más „szemüveggel” és cselekvésre indíttatással, mert egyébként az olvasás, a könyvek önmagukban nem biztos, hogy kiszednek a bajból, lásd a sok megrekedt tanult embert, papfigurát, akikkel a fiú találkozik. A nők, akik a fiút magukhoz veszik, meglátják benne a nyitottságot, rácsodálkozást, másságot, amit kultiválni szeretnének, mégis előbb különféle küldetéseket szánnak neki, így végül programjuk teljességében ismeretlen marad számunkra. Mint ahogy ismeretlen marad a fiú neve is, akinek archetípus volta így nyomatékosabbá válik, és a hozzá asszociálható irodalmi minták mellett az utazás toposza, a fejlődésregényre jellemző ív, az izlandi természet és társadalom megmutatásából adódó tablószerűség temérdek alkotással rokonítják ezt a romantikával színezett modern sagát, amely a holtak perspektívája révén kortárs világunktól elég érdekfeszítően eltartott.
A fiú érzékeny lelkülete ellenére kiállja a „próbákat” a természet vad erejével szemben, mely az élet szinte minden aspektusát determinálja, erről végképp meggyőződhetünk a postással, Jensszel való útja során. Amikor tanyáról tanyára, sziklák és szakadékok között, hatalmas hóviharban járnak, már nem is nagyon akadunk fenn azon, hogy minden lépésnél valamilyen hatalmas életigazságba torkollik a mondat, hogy egy kis tettről is az élet-halál küzdelme jut az elbeszélés eszébe: „felemelkedni nagy erőfeszítésébe kerül, szédülni kezd, vissza kéne feküdnie, hiba volt az embernek felegyenesedni, akkor kezdődött ez az egész kötélhúzás a menny és a pokol között.” (III. 18–19.) Vagyis nem az „eszébe”, mert a szív a főszereplő és mozgatórugó a fenséges természeti környezetben, de a fenséges kategóriája mint az olvasás egyik fő esztétikai tapasztalata mégsem terjeszthető ki maradéktalanul a regényre, mert a mű nem igazán tud szubverzív lenni. Amint a szerző interjúkban nyilatkozta, érzésből írta a trilógiát, így hát érzésből is ajánlatos olvasni, belső és külső utazásként, amelyben gyász és élni akarás intenzitását a halál állandó, tapintható jelenléte adja.
Így hát szép és szívfacsaró trilógiává áll össze a Menny és pokol, Az angyalok bánata és Az ember szíve. Az idézetes könyvekbe illő, inflálódásuk folytán felejthető mondatok, amelyek mégis tartamot biztosítanak a narrációnak (amely igyekszik megközelíteni az elbeszélt események tartamát), a tájleírások sűrűségével együtt nagy immerzív erővel bírnak a harmadik kötet elejéig, de a fordulatosság és a téma érdekessége motiválja a továbbolvasást. És szkepszisünk, cinizmusunk ellenére végig drukkolunk a fiúnak, hogy túléljen mindent, igazolva legyen az irodalomba, a szavak fontosságába, a tanulásba, az álmodozásba, az emlékezésbe, mindabba vetett hite, „ami élhetővé teszi az életet” (I. 21.), még akkor is, ha nem óvja meg őt semmitől.
Jón Kalman Stefánsson: Menny és pokol trilógia. Fordította és a jegyzeteket írta Egyed Veronika. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2019.
