Krakkóban, pár percnyire a Planty nevű lombos körsétaúttól, volt a lengyel írószövetségnek egy háza a Krupniczán, ahol évtizedekig fiatal írók kaptak lakást. Itt találkoztam először 1953 őszén Wisława Szymborskával, de ez csak futó ismeretség volt, jobban emlékszem akkori férjére, Adam Włodekre, aki magával hurcolt a közeli Nowa Hutára, az épülő szocialista városba, ahol néhány barakkon kívül akkor még csak roppant sártenger fogadott. A nálam néhány évvel idősebb Szymborska, aki már kiadott egy verseskötetet, akkoriban kevésbé érdekelt, mint Tadeusz Nowak, a mitizált paraszti életforma költője, akinek még egy kis magyar szószedetet is készítettem, hogy felkeltsem érdeklődését a magyar költészet iránt, s aki egy háborús lengyel témájú versemet kitűnően le is fordította – később Nowak nálam sokkal jobban járt, mert bár magyarul nem tanult meg, Kerényi Grácia nyersek alapján Arany Jánost fordíttatott vele.
Szymborska versei csak 1956 után kezdtek érdekelni, különösen miután 1957-ben megjelent Kiáltás Yetihez című verseskötete. A költőnő többnyire rímtelen versekben próbált „nagy kérdésekre” lírai válaszokat adni, mindennapi jeleneteket és fogalmakat képekben megjeleníteni, ezzel eléggé eltérve az akkori lengyel költészet fővonalától. De találtam egy olyan Szymborska-verset, ami azonnal megfogott: ez a keserű, kemény vers, a Temetés, bár nem nevezte meg az újratemetett személyt, nyilvánvalóan a magyar Rajk László rehabilitálásáról és 1956. október hatodiki újratemetéséről szólt, és egy utalás alapján azt is lehetett tudni, hogy nem sokkal a magyar forradalom vérbefojtása után íródott. Csak egy versszakot idéznék belőle a saját fordításomban (először megjelent a párizsi Irodalmi Újság 1966/15. számában): „S te nép, csodáld e tettet/ e nagyszerű eredményt/ ki egyszer született meg/ kétszer is eltemették”. Ez egyben azt is jelentette, hogy Szymborska, aki korábban hitt a lengyel szocializmus ígéreteinek, kiábrándult annak gyakorlatából, elvált férjétől, és bár az LEMP kezdőbetűjű lengyel kommunista pártból csak 1966-ban, az ún. Kołakowski-ügy után lépett ki, magát a Temetéssel már 1956 végén független, autonóm személyiségnek nyilvánította. (Leszek Kołakowski filozófus a varsói egyetemen lesújtó értékelést tartott a Gomulka-rendszer elmúlt tíz évéről, ami katedrája elvesztéséhez és emigrációjához vezetett, természetesen párttagságától is megfosztották, amit – sajátos lengyel jelenség! – tizenhat varsói író tiltakozása és a pártból való kizárása követett.)
Szymborska lírája verseskötetről verseskötetre jobb lett, s amikor 1977-ben összeállítottam Az ismeretlen fa című, a washingtoni Occidental Pressnél kiadott modern lengyel versantológiámat, benne már két verssel szerepelt. A Temetést ebbe, mint az apolitikus költőre nem jellemző verset, nem vettem bele, de később persze belefért a lengyel költők magyar forradalmi verseinek szentelt 1986-os kétnyelvű londoni antológiámba. Magával Szymborskával pedig már két évvel korábban sikerült találkoznom, amikor Krakkóban jártamban Leszek Elektorowicz íróbarátom meghívott otthonába teára. A költőnő rokonszenves élettársával, Kornel Filipowiczcsal együtt érkezett, hosszan beszélgettünk, a többi közt a lengyel vers fordításainak problémájáról. Találkozásunkat Elektorowiczék fényképen is megörökítették: én zakóban, piros nyakkendősen ülök Wisława asszony mellett, az ő ölében pedig egy jókora macska látható, a háziaké, amelyik megérezte, hogy ez a hölgy nagy macskabarát, lehet, hogy egynél több macska gazdája, és hagyta magát simogatni, talán még dorombolt is hozzá elégedetten.
Ezután több verset fordítottam Szymborskától, közöttük a bájos Macska az üres lakásban címűt – ebben a sértődött cica elmondja, micsoda szemtelenség őt napokig egyedül hagyni, mert tejet ugyan kapott, de hová lett a gazdi? Aki közben alighanem elhalálozott, de ezt az állat nem tudja, ő csak a hiányt érzi, amit a költő az ő gondolatvilágába helyezkedve ír meg. Ez lett az egyik kedves Szymborska-versem, amit ugyan a Csordás Gábor-féle 1997-es magyar válogatásban (Kilátás, porszemmel) nem az én fordításomban közöltek, de azért pár versfordítás tőlem is belekerült ebbe a nem eléggé értékelt Jelenkor-kiadványba.
Arra viszont, hogy milyen okos ez a krakkói költő-asszony, csak 1996-ban jöttem rá, amikor neki ítélték oda az irodalmi Nobel-díjat. Arra a kérdésre, hogy érzi magát most mint díjazott, Szymborska először a rendkívüli megtiszteltetést említette (15 éven belül ő lett a második lengyel Nobel-díjas Czesław Miłosz után), majd váratlan fordulattal hozzátette: szeretne még megnevezni két lengyel költőt, akik éppúgy megérdemelték volna a díjat, mint ő, ez Tadeusz Różewicz és Zbigniew Herbert. Akik ismerik az írók és költők egymás iránti titkolt vagy nyílt féltékenységét, értékelni fogják ennek a mondatnak a ritka bölcsességét.
