"virraszt a metaforákban valaki"
Kereső  »
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 4. (810.) SZÁM – FEBRUÁR 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
MÁRTON EVELIN
Földművelési napló
Zsidó Ferenc
Egy jó versnek van akkora ereje, mint egy bombagólnak Beszélgetés Dimény H. Árpád költővel
DIMÉNY ÁRPÁD
Dimény H. Árpád versei
Nagy Lóránt
Tokány simoni szesszel
Bordy Margit
Bordy Margit versei
Vicente Ferreira Da Silva
A rácsodálkozás dialógusa (Folytatás előző lapszámunkból)
Codău Annamária
A szavak és a túlélés
Kovátsch Tamara
Kovátsch Tamara versei
Ștefan Manasia
Ștefan Manasia versei
Bájer Máté
Bájer Máté versei
Gömöri György
Szymborska versei és macskái
Ada Milea
Ada Milea versei
Pintea László
Éjszakai halászat
FERENCZI SZILÁRD
Színkezelt diplomaták és monokróm fegyencek
Karácsonyi Zsolt
Élő adás, előadás. Megoldás, persze, nincs
Tankó Andrea
Bárki – más is
Papp Attila Zsolt
Velencében nem szabad repülni
Mărcuțiu-Rácz Dóra
Háborúra nincs mentség, se magyarázat
Jakabffy Tamás
„Könyvek, Judit – könyvek, könyvek”
Túros Eszter
Festői jelek
 
Karácsonyi Zsolt
Élő adás, előadás. Megoldás, persze, nincs
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 4. (810.) SZÁM – FEBRUÁR 25.

A temesvári magyar társulat legújabb bemutatóját, Az ember, aki csak azt tudta mondani, amit olvasott, a szerző, Adrian Sitaru rendezésében láthatta a közönség. Egy olyan előadást, amely nagyonis aktuális kérdéseket, érzékeny erkölcsi gócpontokat érint.

 

A három tagolású színpadi játék első részében még úgy tűnik, hogy valamiféle társalgási dráma részesei vagyunk, kilakoltatásra váró fiatalok próbálnak megoldást találni, kevés sikerrel. Ülnek egy asztal körül és „filozofálnak”, mint azt Csehov szereplői szokták, gyakorta egymással nem is összefüggő mondatokkal, következetlenségekkel – mint az életben. Az előadás a címszereplő, Kozma (Kocsárdi Levente) és Júlia, pontosabban Zsülie beszélgetésével indul. Zsülie (Vajda Boróka) éppen szakítani készül, ám az elhalasztódik, a fiatal lakók közös dolgait kell megbeszélni. A fiatal lakók testvérek, akiket édesapjuk házából akarnak kipenderíteni – teljes joggal: a kommunista diktatúra elvette a házat valakitől és a testvérek apjának, a rendszerrel egyéni haszon okán is közreműködő orvosnak adták.

 

A valóságban nincs igazi megoldás. Erre érez rá a filmrendező szakos hallgató Rómeó (Jancsó Előd), aki a valóság és a képzelet határmezsgyéjén, a további lakhatás pénzügyi részét bankrablással kívánja megoldani. A határmezsgyén haladva, mondván: ha lebuknak, akkor azt vallják, hogy csak félreértés, túl jól sikerült a filmfelvétel, ha sikerül a rablás: marad a valóság.

 

A teljes valóságban élni lehetetlen, hiszen a mai világnak már nem bútorai, inkább csak díszletei vannak. A díszletek között ül az előadás kezdetén Kozma és Zsülie, akik beszélgetnek, mintha csak előadás előtt, mintha „csak” díszletek között és nem egy színházi előadás valóságában lennének. A díszletek közötti társalgás szinte észrevétlenül vált át színházi valóságba. Ahol Kozma kerül a legszínházibb, ugyanakkor abszurd, akár drámai helyzetbe, a „totális” színházi helyzet kellős közepébe, mert egy olyan szereplőt alakít, aki csakis az előre leírt szöveget képes kimondani, azt, amit éppen olvas.

 

Egyszerre több műfajjal, a valóság számos lehetséges dimenziójával is kénytelen szembesülni a címszereplő: a színházzal, a felolvasószínházzal, a tévéjátékkal, a filmmel és a valósággal is – mintegy önmagába sűríti az előadás egyik lényeges üzenetét, mely szerint a valóság és a „valóság” között élünk, a kettő közötti – két szék között a pad alatt – helyzet gyakorta határozza meg döntéseinket vagy éppen a döntés- és cselekvésképtelenséget.

 

A képernyőn figyelve az eseményeket, a „színházi” nézőnek olykor az az érzése támad, hogy nem díszletek, de egy valós lakás falai között zajlanak az események, ahol a szereplők, kellően pirandellói és mégis mai módon, saját szerepük mögött önmagukat is látni, láttatni akarják. Az esetleges bankrablás ötlete játéknak indul, de komolyra fordul, az abortuszról való beszéd hétköznapi társalgásnak indul, de komorrá válik a háttér, amikor látjuk Szását (Lőrinc Rita) átvonulni egy másik térbe; ott némán zokogni, valószínűleg egy már megtörtént vagy tervezett abortusz miatt, amiről a többiek előtt nem esik szó.

 

Az előadás második része a lakástulajdonos megjelenésével teljesen hihetően és hagyományos színházi konvenciók szerint indul, az első rész bizonytalankodásai után a néző immáron elhiszi: színházban van, az a valóság, amit lát. Elsősorban Máriának (Tokai Andrea) köszönhető mindez. Úgy lép be, mint aki el akarja játszani a határozott tulajdonos/főbérlő szerepét, a sok fiatal Mario között ő a Varázsló, aki irányít, aki a szerepek határait jelzi, aki mindegyre arra figyelmezteti az elszállt ifjakat, szóval, tettel és hallgatással is, hogy a valóság elől nem menekülhetnek el. A fiatal szereplők/színészek azonban képtelenek a Mária által képviselt valóság elfogadására, ezért megölik. A megölés először mint játékos lehetőség merül fel, hiszen egy korábbi jelenetben már elsül egy fegyver, ám következményként csak művér folyik. Ez történik most is, gondolhatnánk, de miután leütik egy papírdoronggal (!), földre zuhan, feje alatt tócsába gyűl a vér. Annyira jól hal meg, hogy a konvenció (színház) konvencióján (mégsem-színház) belül is hullaként viszik ki a játéktérből.

 

A papír általi halál talán nem véletlen, hisz éppen a papírforma ellen lázadnak színészek, szereplők egyaránt – mert ugyan mi történhet, ha megcselekedjük, amit a szerep, a forgatókönyv, a konvenció, a társadalom, a színház nem engedélyez, nem tesz lehetővé? Bogdán (Molnos András Csaba) szerint semmi, hiszen a színpadi halál nem igazi halál, „ha megölünk valakit, azt csak a szereplő öli meg”.

 

Ugyancsak Bogdán mond el olyan, a mostani hétnapjainkra vonatkozó, pontos, ironikus vagy akár önironikus mondatokat, mint: „itt forgatókönyv szerint élünk, a való világban nincs szükség forgatókönyvre”, vagy arról beszél: a másik nézésétől is függ, hogy kik vagyunk.

 

Az előadás e mondatokat messzemenően igazolja, csak kellő mennyiségű értelmezési csavarral ellátva, hiszen a plakáton az szerepel, az előadás egy forgatókönyv szerint készül, de az előadásba a „színházi intézmény” is belekomponálódik az igazgató színrelépése által, bár ezt a szerepet Mátyás Zsolt Imre formálja meg (tehát nem Balázs Attila!).

 

Habár életről és halálról, szülésről és abortuszról, lehetséges megoldásokról és megoldhatatlan helyzetekről is szól ez az előadás, a „sorok között” elsősorban a mai embert mutatja fel, aki nem képes csupán a valóságban élni, szüksége van más, többé vagy kevésbé hihető, elfogadható valóságokra is. Ennek okán szűkösebb létezésre kárhoztatik, s talán csak a szerelem mentheti meg, akár az előadás végére önálló beszédre is képes Kozmát. Ám ebben sem lehetünk biztosak. Az előadás utolsó részének címe arra utal: csak álom a szerelem is.

 

A tapsrend előtt a szereplők az előadás zárójelenetének kimerevített képét nézik a vásznon. A néző látja mindezt képernyő előtt ülve. Előadásban, élő adásban élünk.

 

 

Temesvári Csiky Gergely Állami Színház. Adrian Sitaru: Az ember, aki csak azt tudta mondani, amit olvasott. Fordította Szabó Andor. Rendező: Adrian Sitaru, forgatókönyv: Adrian Sitaru.

 

Szereplők: Kocsárdi Levente, Lőrincz Rita, Jancsó Előd, Vajda Boróka, Hegyi Kincső, Molnos András Csaba, Barti Lehel András, Kiss Attila, Mátyás Zsolt Imre. Díszlet- és jelmeztervező: Velica Panduru; a díszlettervező asszisztense: Sabina Reus; videókonzultáns: Adrian Silișteanu; videó: Mona Szücsik, Sorin Szücsik; dramaturg: Balázs Nóra; zene: Cári Tibor; ügyelő: Pataki Anna-Mária.

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében