Az anyakönyv és a születés dátumát ismétlő lexikonok csak ennyit írnak: Torda, 1937. május l8. Nem tudják – honnan is tudhatnák –, hogy a romániai magyar literatúra első igazi kirajzásának, a Forrás nemzedéknek jelese már az ókorban is élt. Ha ez így van, és miért volna okunk kételkedni felőle, ott lehetett a római kirándulások mellett azon a réges-régi tordai országgyűlésen is, amelyen az egész világ csudájára kinyilvánították – sok egyéb mellett Erdély ebben is első volt – a vallások közötti egyenlőséget.
A szabadságnak ezt a hangos kürtszavát hallotta-e a minden történelmi moccanásban költészetet látó időutazó?
Műveinek regimentje, félszáznál több könyve szerint igen.
Mert számára az élet sosem volt más, mint történelmi kaland. Ha a háznak sokszor füstös volt is a kéménye, a benne lakozó mindig a csillagokra látott. Minthogy szabad szelleme követelte is az efféle kozmikus nyújtózást.
A Héphaisztosz által meglengetett kalapács – elég idősek vagyunk-e ahhoz, hogy csak úgy betekintsünk az idő, vagyis korbácsos emlékezetünk ablakán – ott landolt valahol a házsongárdi Dsida-kripta közelében, mintha a képzeletünket fölajzó s mindig igazságtevő erő és az angyalok citeráján játszott dallam (Lászlóffy főszakács keveri az ízeket) ugyanannak a szépségeszményre épülő pokolnak volna éltető eleme.
Ebben a kondérban mindig az igazság forrt.
Elsőbben azért, mert az író-költő-esszéista, a korok művelődéstörténetének ösvényeit keresztül-kasul bejáró tanár – naiv hittel vagy a költészet megszállottjaként? – azt gondolta, hogy (egy nagyon régi verse szerint) a házuk udvarán meggyújtott gyufát a Vénuszon is látják. Vagyis nincs az a katicabogár – a kolozsvári mirákulumba a Borháncson növő fű éppúgy beletartozik, mint Fadrusz Mátyás király-szobra –, amelynek kis vagy nagy fényessége ne nyújtana a világban bárhol is elbizonytalanodónak megnyugvást.
A népeket és az egyént is egyenes tartásra ösztönző szabadságfáklya attól lobog, hogy nem mohácsaink árkából kapja a tüzet, hanem Lászlóffy Aladár kozmikus, ám a szeretetet sem kizáró dühétől. A szinte krisztusi módra belérögzült és a dallamvariációk ezrével sem változott igazmondásból.
Mert ha azt a bizonyos szigetvár lakatját őrizzük – a történelem vihara nem csupán népeken-hazákon fújt át, hanem az egyénen is –, legjobb magunkat őrizzük. Ha egyetlen perc történetébe szorítjuk azt az „icurka-picurka varázslatot”, ami – mindig a nyelv által –a személyes időt (benne a gyerekkort) úgy emeli évezredek élményévé, hogy a költői próza által az instrumentumban az egész mindenség lüktet (Papírrepülő), szemernyit hozzátettünk a lét elviselhetőségéhez.
Lászlóffy, a hajdani avantgárd költő – szinte a Psalmus hungaricus poétájának versmuzsikáját elirigyelve – klasszicizálódhatott, de ebben a csöndes zenei forgatagban is érezni – miként nagy létverse, a Fehér kakas a hóhullásban mondja – a modern kori népvándorlás, hazavesztés félelmetes fenyegetését: „Babits-kakas és Bartók-vérben / fehéren elalvó kakas, / Időnként egy-két néma éjen / mégiscsak kiürül a kas”.
Hetvenéves fiatal barátom, akár harsog, akár néma az orkesztered, tedd – munkálkodjál –, hogy ne így legyen!
