„Jó férfiak, úgy ötvenévesek!” – szólította meg a „véneket” Farkas Árpád egyik korai hangadó költeményében, mindnyájunk egyetértésétől kísérve, s mintegy jelezve, hogy egy új, és némileg „másfajta raj” zajong a romániai magyar költészet meglehetős szigorral és elszántan őrzött kapui előtt. Ez a „banda” lett később a Második Forrás Nemzedék – az irodalmi számvevők, skatulyakészítők, polcrendszer-kialakítók örömére; de ha arra nem is – megelégedésére mindenképpen.
A Forrás Első már megtette a magáét akkoriban, a múlt századi hatvanas évek elején: a Lászlóffy–Szilágyi–Hervay lírai szerelvény megállíthatatlanul haladt előre a költészet vaspályáján, melyről sokáig hirdették némelyek, hogy csak olyan vagonok gurulását biztosítja és tűri el, melyek egytől egyig a szocialista realizmus kellékeit, mesterembereit és eredményeit hajlandók céljukhoz szállítani. Kevesen hinnék el manapság, ha nem tiszta becsületszóval volna garantálható, hogy a következő kétsoros alkotás is irodalmi lapban látott nyomdafestéket, és nem április elsejei humoroldalon: „Sötét utcán menni bátor/ Ki más, mint az agitátor!”
Ám itt és most nem ezért „gyűltünk egybe”. Annyit hadd említsünk meg mégis illendő szerénységgel, hogy Forrás Első csak akkortól viselhette ezt a nevet-címkét-jelvényt, amikor mögötte már ott zakatolt a Forrás Második is. Második nélkül nincs első – mondhatná valamely óperzsa bölcs. És ha már a Lászlóffy–Szilágyi–Hervay hármas jólhangzó lett, és hol ujjongva, hol fintorogva, elfogadott – hadd kövesse őket is a zöldfülűek legújabb csapata –, nehogy azt hihesse a Forrás Egy Triász, hogy utánuk senki sem következik. Legyen hát a Forrás-Kettő: Farkas–Király–Magyari, mivelhogy ezek „viszik a prímet” péntek esténként a Gaál Gábor Körben, és úgy tűnik, sokak tetszésére. A Kör tagjainak száma hétről hétre növekszik. Jó lesz odafigyelni, Elvtársak!
Ez lett volna hát a bevezető. Ifjúságunkról, mely ugyanúgy „zöld vadon” volt, mint az ifjúság általában. Csak egy kicsivel bozótosabb, átláthatatlanabb, „ciheresebb”, mint azt a mai fiatal nemzedékek elképzel(het)ik – és telerakva-rejtve hírből sem ismert csapdákkal.
Ilyen terepen jár-kel, aki Farkas Árpád műveit olvassa, s ha a szerző mellé szegődünk, hamar megtanulhatjuk: ki az, kik azok, akikhez bátran odaigazíthatjuk lépteinket. Kik azok, akiknek felénk nyújtott jobbját elfogadjuk, s ki az, akivel nem parolázunk akkor sem, ha aranyat csempészne titkon a markunkba. Felhívás, csábítás – nem is akármilyen – érhette százával a kiváló alkotót és férfiút – a maga választotta erdélyi utat soha el nem hagyta, nem kellett aggódni a Rá bízott tálentumok sorsát illetően. Tábora volt, van és lesz Farkas Árpádnak, amíg akad ember, aki ezen a nyelven akar és tud beszélni ezen a tájon. Ameddig lesznek bátrak, akik – ellenállva mindenféle csábításnak és agressziónak – használni merik a legszebb magyar személyes névmást: MI.
Alagutak a hóban – ezt választotta egyik könyve címének sok évvel ezelőtt, és az olvasó boldogan bolyonghat a titkos járatokban, vadnál is vadabb telek idején. Erdélyiek vagyunk – nem szarjuk össze magunk a háztetőig érő hótól (sem). Még olyan környezetben sem, ahol hovatovább óramű pontosságával érkezhet árvíz, aszály, jégeső, hegyomlás – mégis „váratlanul” éri az országot valahány katasztrófa. Minket magunkat is. Mintha tunyulnánk, úrrá lenne rajtunk a feledékenység. Nagyobb baj, hogy Farkas Árpád távozása is váratlanul ért bennünket, holott régóta készülhettünk (volna) a csapásra. De nem készültünk. Nem akartunk! És igazunk volt…
Nem vagyok hajlandó múlt idejűnek tekinteni a gyakori készülődést, amikor – úgy ötven évvel ezelőtt – felöltöttük egyetlen fehéringünket, és így szóltunk a gyöngébb idegzetűekhez, a fantáziátlanokhoz: – Mi pedig most kimegyünk a selyemrétre kaszálni. Várnak ránk.
És úgy lett.
Vártak.
Nem felejtjük el.
2021. február
