Farkas Árpád miatt írom az alábbiakat. Nem őérte, netán saját valóm mostani tényei okán (emlékek? mi az emlék?!!), de miatta.
Mert a nyolcvanas években olvastam először versét, a kilencvenes évek elején az addig kötetben fellelhetőket (Alagutak a hóban című kötete került először hozzám), ám személyesen csak e legújabb évezred elején találkoztunk, a zetelaki írótáborban, ahol ült a fehér műanyag székben, fehér ingben, ahogy az illett. Néztem azt a fehér inget a nyárban, büszkeség volt benne, önérzet, ahogy a fehér inget hordta, szerénység nélküli tekintettel (szerénytelenség, gőg nem fért hozzá).
Ami látszott, messziről, rögtön, hogy költő ül a műanyag széken, költő hordja a fehér inget. Mert súly és viselet is volt ez, valamiféle világlátás, hogy a világot csakis így kell és lehet önmagunkon mutatni, a fehérlő ing színe által. Tudjuk, mondják a bölcsek is, hogy a fehér az… az nem is egy szín. És tényleg nem szín a fehér, de régebbi, színek előtti. Később már: színek utáni.
A fehér ing valahol a dél-amerikai irodalom egyik pillanatában avantgárd költők lázadó ruhadarabja lett, amikor a láz és lázadás túlsó partjára értek. Farkas Árpád fehér ingén nemcsak a magyar történelmet, régiekhez való hűséget, de azt a távoli avantgárd gesztust, jelet is látni véltem – hogy tiszta lappal indulhatunk és határozott tekintettel nézhetünk az ősök szemébe.
Azt is látni véltem, immár Farkas Árpád verssorai között, hogy a szerző egyetlen versben, ha kell, hosszú fényéveket él át, gyorsan érkező titokkal, a felvillanó valóságok csillagai között, mint az Itthoni Hamletben, ahol a dán királyfi okán így indul a vers: „Láttam a földet. E füstölgő göröngy kezemben az.” Csakhogy, az én olvasatomban, az itthoni Hamlet nem csupán a szántóföldön áll, de odakint az univerzumban, az űrben – és onnan, a világok közötti semmiből hajol le a földgöröngyért, amely a Földgolyó is egyben.
Ezt gondoltam, ha verseit lapozgattam olykor, valahogy őt is ilyennek láttam – úgy tud a tájba gyökerezni, hogy közben lebeg a világban vagy lebeg világokon is túl. Azt azonban beláttam, hogy e lebegés inkább csak törekvés, vágy, irány. Mert neki az ittlét volt a fontosabb, hogy itt éljük és megéljük saját korunkat. Férfi, költő, ember – egyszerre, azzal együtt, ami e három szóból következik, mindez egyetlen lendülettel. Amikor legelőször láttam, akkor is érződött (pedig egy műanyag széken helyezkedett el éppen), hogy egyetlen lendülettel érkezett a többiek, a világ, a közösség, a család és az olvasók pillantásai elé.
Ami látszott még, nem annyira a versekben, vagy ha személyes találkozáskor társak vagy közönség elé lépett, de fotókon, tévés interjúkban, felvett versmondások kockáin: a lendület felfele tartó erőivel ellentétes irányban az arc vonásait lefele tartó barázdák keményítették, kötötték. Mihez is? Leginkább a jelen időhöz, ahhoz a pillanathoz, amikor a vonások mögött a régi fájdalmak és örömök egyszerre válnak jelenvalóvá.
A vonásokat a fehér ing mindig más fényben adta vissza. Egy költő vonásait, aki pontosan tudja: „járkál egy férfi az időben dolgozik elmegy”, egy emberét, aki jól tudja: hol a helye a Szivárgásban, mennyi szivárog el belőle, mennyi marad.
Ahogy apáink hangja, úgy Hamlet és a Szellem mindegyre újrainduló, felsistergő párbeszéde is ott zizeg köröttem, ha Farkas Árpádra gondolok.
Látom, ahogy nézi őt az eljövendő – homálylón, máskor: sugárzó vonalakkal, és én is őt nézem az eljövendővel együtt.
Mintha itthoni,
mintha „havazás lennék”.
