"tisztán, kitakart arccal"
Kereső  »
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 5. (811.) SZÁM – MÁRCIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Király László
Költő a Selyemréten
Karácsonyi Zsolt
Itthoni Hamlet, fehér ingben
CS. NAGY IBOLYA
Villámposta-töredékek Farkas Árpád halálakor
Fekete Vince
Milyen a színe az áfonyának?
PÉCSI GYÖRGYI
Egyfedelű költő és ember
Farkas Árpád
Hét törpe. Farkas Árpáddal Farkas Árpádról
HORVÁTH BENJI
Figyelők lehetetlen éneke
Korsós Gergő
Korsós Gergő versei
Pétery Dorottya
Pétery Dorottya rövidprózái
Robert G. Elekes
Robert G. Elekes versei
Vida Gábor
Gorkij
Oláh András
idegenvezetés
Boros Zoltán
Levélféle F. Á. költőnek
Enes Halilović
Enes Halilović versei
Medgyesi Emese
Túloldalt semmi
Mărcuțiu-Rácz Dóra
Álmodnak-e az androidok elektronikus embriókkal?
Bartha Réka
Megbolondulni ahhoz, hogy a világ előbbre menjen…
Fried István
„az örök száguldásban érkezésig”
Fleisz Katalin
„Ereim alkonyi égre meredő ágak”
Egy hiánypótló életrajz
Jakabffy Tamás
Hangfelvétel-múzeum – 10.
Iakob Attila
Árkossy időutazása
 
HORVÁTH BENJI
Figyelők lehetetlen éneke
XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 5. (811.) SZÁM – MÁRCIUS 10.

            Árpádnak

 

 

Köröttem a februárok,

lassú tűz, gyors kialvások,

tigriscsíkok, éber átok,

áldásból egy pohár hiány.

 

Csontok sütnek foszforos fényeikkel.

Dob dübörög a föld alól és ráfekszik a gitár.

 

Drága Árpád, ma megéreztelek, amikor

Ferenczes Pista búcsúbeszédét olvastam újra,

annál a résznél, hogy nem csak apáink arcán,

a te arcodon is járunk most már. Libabőr,

keleti szél, hajszolom a mélyben, ami alszik.

Nyers teremtés, döbbenet: az ember nem tudja,

mit kezdjen vele, ha váratlanul könnyezni kezd,

pedig semmit sem így képzeltünk el. Por csupán,

dolgok füstje, milliárdéves szívdobogások udvara.

 

Ülök azon a semmiágon, számolgatom halottaimat.

Egyre több éjbarna szempár. Egyre több február.

A halálról már nem tudok semmit – vagy túl sokat,

gyűrődnek bennem a hegyek. Azt tanultam tőled,

hogy nem kell kapkodni értük, mert bennem élnek,

többen vannak bármiféle hatalomnál – többen vagyunk,

a füstös tűzfalak alatt hunyorgunk bele a kamerába.

 

Még tél van, de már hasítja az atomokat a tavasz.

A szív alatt városnyi zsigeri realisták (az voltál te is,

mondjon bárki bármit – melletted én is az lehettem).

A gyomorban mélyen kongó, suvadásos dombok,

még tél van, de már megtalált a jóslat:

a türelem erdőtüzében pattognak a fenyvesek.

 

És milyen emberentúli fájdalom lehet az,

amikor tűzben csattog a fatörzs,

kegyetlenek vagyunk és gyönyörűek,

ahogy körbeüljük, és csak nézzük csendesen.

Milyen iszonyatos az a béke.

 

Befele süt ez a telehold,

ahol villámlik: cédrusok cikáznak,

az idegpályákon bolygó káprázat,

csillagködök űznek harangszót.

Van, aki elindul, van, aki érkezik,

keze ügyében ott van minden, valaki

játszik velünk: nem február ez, hanem

történelem. Madár vagy már, Árpád?

Nehéz volt az átváltozás, így, újhold előtt?

 

Megtalált téged, magához ölelt, rég nem látott

fiát, az a lengeteg hársfarengeteg? Az a véraláfutásos

alkonyat, az a határátmosó folyó? Mondta Ágnes,

hogy a címtelen föld volt az utolsó könyv,

amit elolvastál. Hogy milyen lelkes lettél tőle,

de, persze, a dedikációdban megdorgáltál:

ne adjunk annyi nevet poétikai törekvéseinknek,

mert nem lesz, ki válaszoljon rá. Hallom a hangod,

ahogy kibetűzöm: „a rátok figyelők közül legtöbben…”

 

Igazad van, hiszen titok a név és az arc megnevezhetetlen.

Tarajos hófúvás, savószín ég is kevés, hogy felépüljön

bennem az a másik, a győzhetetlen, ez a szikár, fanyar

és kemény, lehetetlent kísértő költemény.

 

Csak apró derengés legbelül.

Európában kialszanak az ablakok.

Repked az ing, dalt búg a levegő.

Csontropogás, kijárási tilalom.

 

Villámaimat te oltsd ki, anyaföld.

Mennyhuzatos párnám ez a halom.

 

Köröttem a februárok,

lassú tűz, gyors kialvások,

tigriscsíkok, éber átok,

áldásból egy pohár hiány.

 

A füst egyszer majd felszáll,

ha rá is megy ezer évem,

nem fogadok fölibém rendet,

csak mit magamnak megteremtek.

 

Késő van. Valaki leül mellém.

Bort nyit, poharat kér.

Figyeld ezt a követ – mondom neki –,

figyeld az arcát, figyeld a szemét,

bogarában ahogy forog konokul,

szabadon a szürke madarak raja,

hogy hajlik össze, robban szét.

 

Hát forogj, mondom neki.

 

Forogj csak,

gyönyörű örvény.

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében