Árpádnak
Köröttem a februárok,
lassú tűz, gyors kialvások,
tigriscsíkok, éber átok,
áldásból egy pohár hiány.
Csontok sütnek foszforos fényeikkel.
Dob dübörög a föld alól és ráfekszik a gitár.
Drága Árpád, ma megéreztelek, amikor
Ferenczes Pista búcsúbeszédét olvastam újra,
annál a résznél, hogy nem csak apáink arcán,
a te arcodon is járunk most már. Libabőr,
keleti szél, hajszolom a mélyben, ami alszik.
Nyers teremtés, döbbenet: az ember nem tudja,
mit kezdjen vele, ha váratlanul könnyezni kezd,
pedig semmit sem így képzeltünk el. Por csupán,
dolgok füstje, milliárdéves szívdobogások udvara.
Ülök azon a semmiágon, számolgatom halottaimat.
Egyre több éjbarna szempár. Egyre több február.
A halálról már nem tudok semmit – vagy túl sokat,
gyűrődnek bennem a hegyek. Azt tanultam tőled,
hogy nem kell kapkodni értük, mert bennem élnek,
többen vannak bármiféle hatalomnál – többen vagyunk,
a füstös tűzfalak alatt hunyorgunk bele a kamerába.
Még tél van, de már hasítja az atomokat a tavasz.
A szív alatt városnyi zsigeri realisták (az voltál te is,
mondjon bárki bármit – melletted én is az lehettem).
A gyomorban mélyen kongó, suvadásos dombok,
még tél van, de már megtalált a jóslat:
a türelem erdőtüzében pattognak a fenyvesek.
És milyen emberentúli fájdalom lehet az,
amikor tűzben csattog a fatörzs,
kegyetlenek vagyunk és gyönyörűek,
ahogy körbeüljük, és csak nézzük csendesen.
Milyen iszonyatos az a béke.
Befele süt ez a telehold,
ahol villámlik: cédrusok cikáznak,
az idegpályákon bolygó káprázat,
csillagködök űznek harangszót.
Van, aki elindul, van, aki érkezik,
keze ügyében ott van minden, valaki
játszik velünk: nem február ez, hanem
történelem. Madár vagy már, Árpád?
Nehéz volt az átváltozás, így, újhold előtt?
Megtalált téged, magához ölelt, rég nem látott
fiát, az a lengeteg hársfarengeteg? Az a véraláfutásos
alkonyat, az a határátmosó folyó? Mondta Ágnes,
hogy a címtelen föld volt az utolsó könyv,
amit elolvastál. Hogy milyen lelkes lettél tőle,
de, persze, a dedikációdban megdorgáltál:
ne adjunk annyi nevet poétikai törekvéseinknek,
mert nem lesz, ki válaszoljon rá. Hallom a hangod,
ahogy kibetűzöm: „a rátok figyelők közül legtöbben…”
Igazad van, hiszen titok a név és az arc megnevezhetetlen.
Tarajos hófúvás, savószín ég is kevés, hogy felépüljön
bennem az a másik, a győzhetetlen, ez a szikár, fanyar
és kemény, lehetetlent kísértő költemény.
Csak apró derengés legbelül.
Európában kialszanak az ablakok.
Repked az ing, dalt búg a levegő.
Csontropogás, kijárási tilalom.
Villámaimat te oltsd ki, anyaföld.
Mennyhuzatos párnám ez a halom.
Köröttem a februárok,
lassú tűz, gyors kialvások,
tigriscsíkok, éber átok,
áldásból egy pohár hiány.
A füst egyszer majd felszáll,
ha rá is megy ezer évem,
nem fogadok fölibém rendet,
csak mit magamnak megteremtek.
Késő van. Valaki leül mellém.
Bort nyit, poharat kér.
Figyeld ezt a követ – mondom neki –,
figyeld az arcát, figyeld a szemét,
bogarában ahogy forog konokul,
szabadon a szürke madarak raja,
hogy hajlik össze, robban szét.
Hát forogj, mondom neki.
Forogj csak,
gyönyörű örvény.
